A szerkesztő előszava
    (Kovács Attila)

    Nem volt szokásunk előszót írni az évkönyvekhez. Az 1977-es legelső évkönyvet követően legközelebb 1995-ben írt ilyet F. Nagy Zsuzsanna azért, hogy felhívja a figyelmet: az évkönyv nem (csak) egy tudományos jelentés a kutatásokról, hanem legalább annyira (élmény)beszámoló az egyesület közösségi életéről. Pár év után mindez ismertté, elfogadottá lett, a figyelemfelhívás pedig okafogyottá vált. Az előszók elmaradtak.

    Felújítani most sem kívánom ezt a "hagyományt", csak most, ebben az évben írok. Mert ez az év más volt, mint a többi. Különleges. Nekem különleges. Túléltem a saját halálomat.
    Január 20-án egy fotóstúrára indulva a Létrási-Vizes-barlangba, a Dög-szifon bejáratában váratlanul kirepedt az aortám. Váratlan volt, mert nem tudtam a hatalmas tágulatról, amely sok éve folyamatosan növekedett (nagyon régen voltam tüdőszűrésen, ahol kiderülhetett volna), és éppen a Vizesben, egy barlangtúra hétköznapinál nagyobb terhelése hatására repedt ki a fő verőér fala. Óriási szerencsével túléltem azt a két órát, amíg a Barlangi Mentők Észak-magyarországi Egyesületének tagjai (köztük Riskó Ágnes és Komlóssy Attila orvosok) odaértek hozzám - mert a belső vérzés miatt, emberi számítás szerint, néhány perc alatt meg kellett volna halnom. Túléltem azt a 30-40 métert, amit "saját lábamon" tettem meg a hordágyig, túléltem, míg becsomagoltak a hordágyba, és túléltem a kiszállításomat, amelyet néhány kritikus helyen magam is segítettem a szabadon hagyott kezeimmel, pedig az erőkifejtés volt az, amit leginkább kerülnöm kellett volna. Túléltem a kórházi "ápolásomat", amíg Miskolcon gyomorfekély gyanúval kezeltek, túléltem a Debrecenbe szállításomat és végül a műtétet, amikor is műérre cserélték a kirepedt szakaszt, és megragasztották a félig leszakadt aorta-billentyűt is.
    Ennyi szerencse talán nem is érhet egyszerre valakit. Többen is mondták: "Neked még dolgod van ezen a világon!" Talán - de nem szívesen mennék bele ilyen misztikus találgatásba. Tény, hogy a műtét utáni fél év alatt, amíg lábadozásom miatt szobához voltam kötve, rengeteget haladtam azzal, amivel még 1999-ben bízott meg az egyesület közgyűlése: a csoport történetének feldolgozásával. Régi dokumentumokat néztem át, jegyzeteltem ki; régi, még írógéppel készült évkönyveket gépeltem be a kölcsönkapott asztali számítógépbe; fotókat és térképeket válogattam.

    "Kalandjaim" iránt (amit a saját honlapomon meg is írtam) a média is érdeklődött, szerepeltem néhányszor a Miskolci Rádióban is, illetve újságcikk is született. Mivel ez utóbbi nem borsodi lapban jelent meg, talán kevesen olvashatták, ezért függelékként ezen évkönyv végéhez fűztem. (Amikor ...)