Kessler Hubert:

Az örök éjszaka világában


A kotet kepei A fényképeket készítették: Abel Gustave, Astra Foto, Balázs Dénes, Baric Franc, Campassi A., Csekő Árpád, Filac, Gönczöl Tibor, Holly Sándor, Kessler Hubert, Koffán Károly, Nagy Lajos, Rádai Ödön, Sárvári István, Vukovic J.
A rajzokat készítette: Csiby Mihály, - a borítólapot tervezte: Németh József.
Kossuth Könyvkiadó · 1957

 A   k ö t e t   k é p e i 

Tartalom:

 Bevezetés 
 
Az ú j,   az   i s m e r e t l e n felfedezésének, megismerésének vágya hatalmas hajtóerő, amely az emberiség haladását, a tudomány fejlődését elősegíti.
    De vajon csak a tudomány fejlesztésének vágya hajtja-e a felfedezőket? Ha erre őszintén akarunk felelni - akkor nem tagadhatjuk le -, több-kevesebb kalandvágy is párosul a nyíltan bevallott célokhoz.
    Vajon a H i m a l á j a meghódítóinak csak az adott emberfeletti erőt az egész világot bámulatba ejtő teljesítményeik eléréséhez, hogy pontosabban meghatározzák a M o u n t   E v e r e s t magasságát, földrajzi fekvését, kőzeteinek földtani korát vagy a nagy magasságokban uralkodó légköri viszonyokat? Természetesen nem.
    Semmit sem von le az érdemükből, ha megállapítjuk, hogy az é l m é n y vágya, a kalandvágy, a természet állította akadályok legyőzésének öröme adott a hegymászóknak erőt ahhoz, hogy bár életük kockáztatásával, de elérjék céljukat. Ne tagadjuk le ezt a hihetetlen teljesítményekre késztető hajtóerőt, amely minden kutatóban él, és amelynek révén az emberiség a tudomány haladásának számtalan akadályát győzte már le.
    Sokan úgy vélik: a huszadik században már vége az új földrészek, új területek felfedezése "romantikus" idejének.
    Pedig korántsem ismert még földünk teljesen, hiszen csak a legutóbbi évek folyamán sikerült bátor kutatóknak nemcsak új területeket, hanem egy egészen új világot felfedezniük az emberiség számára. Ezek a kutatók leszálltak egy, az ember előtt eddig elzárt világba - a mélytengerek világába. A tenger mélye nemcsak új területe földünknek, hanem ennél sokkal több, hiszen itt egészen új, ismeretlen életkörülmények között, eddig ismeretlen élőlények élnek. Eddig el voltunk tőlük zárva, nem ismerhettük meg őket, mert az emberi szervezet csak most - a legkorszerűbb oxigénes légzőkészülékek segítségével - alkalmazkodhatott némileg ennek az új világnak életkörülményeihez, és csak ennek segítségével vált lehetővé, hogy a természet egyik féltve őrzött titkába betekinthessünk.
    E könyvben egy másik, a miénktől ugyancsak eltérő világgal, a barlangok világával szeretném megismertetni az olvasót. A barlangok világában is többet kell látnunk, mint földünk egy újabban megismert területét, mert itt is más viszonyok, más formák, más életkörülmények uralkodnak, mint a mi megszokott világunkban. Ez az örök éjszaka világa, de itt is, az örök éjszakában és a minden élet forrásának tartott Nap fénye nélkül is kialakult egy különleges élővilág.
    Gyermekkorunk mesékhez szokott, legélénkebb képzeletét is messze felülmúlja mindaz, ami itt testet öltött, és amelyet még akkor is valószínűtlennek tartunk, ha már behatoltunk ebbe a feneketlen mélységek, rohanó alvilági vizek és örök sötétség őrzötte birodalomba. Valószínűtlennek tartjuk azért, mert nem tudjuk megszokott fogalmainkkal, környezetünkkel összehasonlítani.
    Már ifjú koromban olthatatlan vágyat éreztem, hogy a természet e nehezen nyitható könyvében lapozgassak, és sokszor elmosódott szövegét megfejtsem. Hosszú, nehéz utat kellett megtennem, amíg az első - kezdetlegesen, ruhaszárító-kötélből és seprűnyél-darabokból összetákolt kötélhágcsóval végzett - kutatásomtól eljutottam odáig, hogy oxigénes légzőkészülékkel lemerülhettem a legújabban felfedezett barlangunk szifonjába.
    Nem csupán pompás akadémiai előadótermekben ismertettem mindazt, amit e föld alatti világ a tudomány és népgazdaság számára tartogat, de gyakran beszéltem rosszul szellőzött pincehelyiségekben is - meszelt falra vetített képek kíséretében -, lázasan csillogó szemű fiatalok előtt. Nekik is elmondottam azt a sok felejthetetlen élményt, amivel e föld alatti világ megajándékozott.
    E könyvemben szeretném bemutatni a barlangok világát. Azzal a hatalmas tudományos és élmény-anyaggal, amelyet e föld alatti birodalom az emberiség számára tartogat, köteteket lehetne megtölteni. Ezért mondanivalóm nem lehet teljes, és nem lehet rendszeres. Mindenből szeretnék valamit nyújtani, de megeshet, hogy tovább időzöm majd olyan tárgykörnél, amely a személyes élmények miatt közelebb került hozzám, és esetleg nem szentelek elég teret más, fontosabb kérdéseknek.
    Mégis, remélem így is elérem talán azt a célomat, hogy megismertessem és megszerettessem az olvasóval a föld mélyének csodálatos világát ...
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
Barlangokról
 
 A barlangok jelentősége 
 
incs az emberiség történetében olyan nagyobb korszak, amikor a természetes föld alatti üregek, a barlangok valamilyen szerepet ne játszottak volna az emberiség életében, ne keltették volna fel az ember érdeklődését.
    Gondoljunk csak az ősemberre. Számára életkérdés volt egy-egy barlang elfoglalása, mert itt a ragadozók és az ellenséges hordák, törzsek elől védelmet, az időjárás viszontagságai ellen pedig menedéket találhatott. A görög mitológia istenekkel, nimfákkal népesítette be a barlangokat. És mint szent helyekhez zarándokoltak az emberek a híresebb barlangokba. A görög jósnők is a barlangok sejtelmes félhomályát találták legalkalmasabbnak arra, hogy üzelmeiket ott folytassák, sőt a híres krétai Labirintusról is kiderült újabban, hogy nem épület, hanem egy rendkívül bonyolult barlang volt, ahol ugyan nem a Minotaurusz, a mesebeli szörny, hanem a tömérdek egymást keresztező folyosó útvesztője végzett a betévedt szerencsétlenekkel.
    A germán mondákban is gyakran találkozunk a barlangokkal, mint az óriások, törpék, sárkányok lakóhelyével.
    Háborús időkben sokszor egész falvak népe menekült a barlangokba. Ezeket hiteles feljegyzések is igazolják; a mi Aggteleki-barlangunkban is megtalálhatjuk ennek a nyomait.
    Gyakran előfordult az is, hogy egyes rablólovagok magasan fekvő barlang-bejáratokba építették váraikat, mint pl. a Sebes Körös révi áttörésének szikláiba épített Csodavár, vagy Erasmus Lueger csodás fekvésű Lueggi kastélya Adelsberg (ma Postojna) közelében.
    Ezt a sziklavárat III. Frigyes császár hadai hetekig ostromolták sikertelenül, majd, amikor látták, hogy erőszakkal nem tudják bevenni, ki akarták éheztetni a vár védőit. E terv hiábavalóságát Lueger azzal bizonyította be, hogy várából időnként friss gyümölcsöt és húst dobott az ostromlók közé. A sziklavár barlangjának messze nyúló, szövevényes folyosóin át emberei ugyanis kijutottak a hegység túlsó oldalára, és ellátták a várat élelmiszerrel. Végül is csak árulás következtében foglalhatták el a császár hadai ezt a különös várat.
    A szomorú emlékű első világháború idején az olasz és balkáni karsztvidék barlangjainak nagy hadászati jelentőségük volt. Egy milánói újság 1916 őszén "A kísértet-hadsereg" címmel emlékezik meg arról a valóban kísérteties ellenállásról, amelyet a közös hadsereg az Isonzo-fronton kifejtett.
    Amikor az olaszok már rommá lőtték a védett területet, sőt keresztülvonultak rajta, a szó szoros értelmében a föld alól támadtak elő a magyar és osztrák katonák, és fogták megsemmisítő tűz alá az olaszokat. A nagy, labirintus-szerű barlangjáratokban rejtőztek, sőt kiterjedt átcsoportosításokat is végezhettek a föld alatt. Biztosabb, rejtettebb lőszerraktárakat semmiféle betonépítményben sem készíthettek volna.
    A második világháború borzalmas légitámadásai ellen is barlangokban kerestek menedéket a közel lakók. Azt azonban reméljük, hogy a barlangok nukleáris hatások elleni felhasználhatóságának bebizonyítására már nem kerül sor.
    Sokkal nagyobb hasznára lehetnek a barlangok az emberiségnek akkor, ha nem hadi célokra hasznosítjuk őket, hanem arra törekszünk, hogy a bennük rejlő népgazdasági értékeket kiaknázzuk. A barlangok ilyen felhasználása nagyon sokoldalú lehet.
    Egyes barlangokban pl. évezredek óta halmozódnak fel az ott elpusztult állatok tömegeinek csontjai, tetemei. Ezek elmállva és az agyagos talajjal keveredve foszforsavban rendkívül gazdag, értékes trágyaanyagot képviselnek, amely hatásában sokszorosan felülmúlja még a drága műtrágyákat is. Több ezer vagon ilyen gazdag foszfát-tartalmú agyagot bányásztak ki a csoklovinai Cholnoky-barlangból, Ausztria mezőgazdaságának pedig az első világháború után a mixnitzi Drachenhöhle tett felbecsülhetetlen szolgálatokat. Ausztria foszforkészlete ugyanis a behozatali nehézségek miatt már teljesen elfogyott, amikor a Drachenhöhle foszforsavas agyagját felfedezték. Ekkor külön törvényt hoztak a barlangi foszfátagyagok kitermelésére, és hosszú időre így fedezték Ausztria foszfátszükségletét. Az osztrák Földművelésügyi Minisztériumban ma is működő Barlangtani Intézet ennek köszönheti létezését.
    Nemcsak az állati, főleg jégkorszakbeli tetemekkel kevert agyag lehet értékes a mezőgazdaság számára, hanem hasonlóan hasznosítható a - némely barlangban óriási mennyiségben felhalmozódott - foszforsav-, nitrogén- és szervesanyag-tartalmú értékes denevérguanó is.
    Franciaországban több egyenletes hőmérsékletű és páratartalmú barlangot sajtérlelésre és gombatermesztésre is felhasználnak. E téren világhírűek a Cevenn-karszt barlangjai, ahol a roquefort-sajtot készítik. E kietlen és egyébként alig hasznosítható karsztvidék lakói e barlangok célszerű hasznosításának eredményeként jómódú emberekké lettek, és Franciaország kivitelét is jelentősen segítik. Hasonlóan kedvező eredménnyel folytatják sok barlangban a champignon-gomba tenyésztését.
    A vízvezető barlangok tulajdonképpen föld alatti vízrajzi rendszerek, a felszíni vízrajzi viszonyok szerves kiegészítői. Amilyen fontos a föld felszínének vízrajzi kutatása, annyira fontos - helyenként még fontosabb - a föld alatti vízfolyások ismerete. Nagy területek ármentesítése és öntözése, városok ivóvíz-ellátása igen szorosan kapcsolódik a barlangi vizekhez. Nálunk pl. Miskolc ivóvíz-ellátásának régebbi hiányosságait a lillafüredi Anna-barlang forrásainak foglalásával szüntették meg. A Bükk-hegység számos víznyelőjének és a tapolcai vízmű-források összefüggésének ismerete alapján már ismerjük e források időnkénti megzavarosodásának okát, és azt is, hogy miként szüntethetjük meg.
    A földtani múltban mélységbe süllyedt mészkőhegységek vízvezető barlangjainak felkutatása, vizüknek az ipar és ivóvíz-ellátás céljaira való mesterséges feltárása - különösen hazánkban - a legutóbbi években már szinte megszokottá vált. Nagy ipartelepek, városok vízellátását sikerült így olyan karsztos területeken megoldani, ahol felszíni vízfolyásból, forrásokból ennek a lehetősége nem volt meg.
    A nagyközönség talán legjobban azokat a barlangokat ismeri, amelyek nagyon látványosak, és ezért az idegenforgalom szolgálatába állították őket. Ezeknek a barlangoknak természeti szépségét megfelelő keretben érvényesítették és a látogatók számára könnyen hozzáférhetővé tették.
    A barlangok kétségtelenül idegenforgalmi vonzóerőként használhatók fel a legjobban, mert gondosan, ízlésesen alkalmazott villanyvilágítással, jó közlekedési lehetőségek megteremtésével, korszerű szállodákkal és alaposan megszervezett hírveréssel a bel- és külföldi látogatók olyan tömegét vonzhatjuk egy-egy érdekesebb barlanghoz, hogy az a népgazdaság számára is jelentős hasznot biztosít. Főleg a cseppkő- és jégképződményekkel díszített barlangok alkalmasak erre. Világhírű példája ennek a jugoszláviai Jama Postojnska (Postojnai-barlang; régebben: Adelsbergi-, majd később Postumiai-barlang), melyet sok millióan látogattak meg, s ennek eredményeként az egykori igénytelen községből virágzó város fejlődött. Igaz, hogy nem elégedtek meg a természet adta lehetőségekkel, hanem a természetvédelmi érdekek legmesszebbmenő szemmeltartása mellett oly módon rendezték ezt a barlangot, hogy a barlang látványosságainak híre az egész világ turistáit odacsábíthatta. Senki sem távozott ebből a barlangból azzal az érzéssel, hogy a meglehetősen magas belépődíjnak nem kapta meg ellenértékét, mert rövid ott-tartózkodása is egy életre szóló élménnyel ajándékozta meg. A rejtett világítótestek sok ezer gyertyafény-erősségű fényárjában tündöklő cseppkőképződmények között kisvasút viszi a látogatókat több óra hosszat ebben a mesevilágban, ahol gondosan ügyeltek arra is, hogy a műszaki munkálatok sehol se változtassák meg bántóan a természetes állapotot.
    Majdnem minden Jugoszláviában járó külföldi meghosszabbítja egy-két nappal ottartózkodását a barlang meglátogatása kedvéért.
    Csehszlovák szomszédainktól is sokat tanulhatnánk a barlangok idegenforgalmi hasznosítása terén. A Demenova (Deményfalvi-barlang), a Dobsinai-jégbarlang, a Domica és még sok más, Csehszlovákia idegenforgalmától elválaszthatatlan barlang plakátjait minden vasútállomáson ott láthatjuk. Jól szervezett autóbuszjáratok szállítják a csoportos és egyéni látogatók sokszázezres tömegét az ország legtávolabbi részéről is.
    Nemcsak a cseppkő- és jégképződmények, hanem a föld alatti vízfolyások is gyakorolhatnak lenyűgöző hatást a látogatókra. Ennek egyik ragyogó példája a Morva-karszt gyöngye, a Macocha-barlang. Sohasem fogja elfelejteni ezt a látványt, aki egyszer e barlang alulról kivilágított vízfolyásán a zajtalanul működő elektromos motorcsónakon végigsiklott.
    Hazánkban elsősorban a világhírű Aggteleki-barlang alkalmas arra, hogy megfelelő rendezési munkálatok után idegenforgalmunkat jelentősen növelje. Ennek érdekében már történtek jelentős erőfeszítések, bár a beruházások üteme gyorsabb is lehetne. A barlang nagy részébe bevezették a villanyvilágítást, utakat építettek, a látogatókat pedig turistaszállók várják. De még késik a Béke-barlang kiépítése, a lillafüredi István-barlang is csak most kapta meg a már régen megérdemelt villanyvilágítást. Nagy jövő előtt áll a Miskolc-Tapolcai-barlang, amelyben rádióaktív, gyógyhatású hévforrásoktól táplált tavakat találunk. A föld alatti gyógyfürdővel kapcsolatos részletes tervek megvalósulásra várnak.
    Budapesten nagy látogatottságnak örvend a Pálvölgyi-cseppkőbarlang, és rövidesen sor kerül ennek közelében a Szemlőhegyi-aragonitbarlang kiépítésére és a látogatók előtti megnyitására is. A Balaton mellett is van két látványos barlangunk. Az egyik a balatonfüredi Lóczy-barlang, a másik a Zala-Tapolcai-tavasbarlang, melynek langyosvízű tavait csónakkal járhatjuk.
    A Mecsekben rövidesen megindul az állatvilága révén szakkörökben világhírűvé vált Abaligeti-barlang idegenforgalmi kiépítése. Mindezeken felül azonban még számos olyan barlangot rejtenek mészkőhegységeink, amelyek feltárásra várnak és idegenforgalmunk jelentős tényezői lehetnek.
    Azonban nemcsak az említett gyakorlati meggondolások, hanem nagy jelentőségű tudományos eredmények is fűződnek a barlangok kutatásához. A hosszú vízszintes vagy a mély függőleges barlangok valósággal elénk tárják egy hegy vagy hegység földtani szelvényét, amelyet egyébként csak költséges fúrásokkal tudnánk - akkor is csak közelítően - megállapítani. A földkéreg régi és új mozgásait pompásan tanulmányozhatjuk a barlangokban talált hasadékokban, vetőkben, gyűrődésekben és csuszamlási felületeken. A felszínen ritkán találunk - főleg középhegységben - olyan nagy - kövületek gyűjtésére alkalmas - sziklafelületeket, mint a barlangokban.
    A barlangok az ősember-kutatás valóságos kincsesbányái, hiszen jégkorszakbeli ősünk kezdetleges kultúrmaradványait nagyszerűen megőrizték napjainkig a jégkorszakbeli rétegekre rátelepült agyag- és löszrétegek. Nemcsak az ősember fegyvereit és szerszámait találták túlnyomórészt barlangokban, hanem a híres őskori sziklarajzokat és festményeket is barlangok őrizték meg.
    A Neander-völgyi, a krapinai, a subalyuki csontleletek, az ősember arcélének, alakjának felbecsülhetetlen értékű bizonyítékai és még számos más - ember-ősünk fejlődéséről tanúskodó - nyom a barlangokból került a tudományos vizsgálódás asztalára.
    Hasonlóan ehhez, a jégkorszak rég kipusztult vagy máshova vándorolt állatvilágának a maradványait is a barlangokban keresik és találják meg az őslénytan búvárai. De a ma élő állatok kutatói számára is hallatlanul érdekes munkaterület kínálkozik a barlangokban, amelyeknek örök sötétjében, s a legkedvezőtlenebb életlehetőségek mellett, a napfény sokáig nélkülözhetetlennek hitt éltető ereje nélkül is meghonosodott egy titokzatos életet folytató állatvilág.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A barlangok keletkezése 
 
Barlangoknak általában azokat a természetes úton keletkezett üregeket nevezzük, amelyek az ember számára, ha kúszva is - de bejárhatók. Keletkezhetnek magmatikus kőzetekben egyidőben a kőzet megszilárdulásával. Ilyenkor a barlang falait a gőzökből óriási nyomás alatt kicsapódott kristályok borítják. Kialakulhatnak gipszben, sóban és a gleccserek jegében is.
    A leghatalmasabb méretű barlangok azonban csak olyan, nagy kiterjedésű kőzettömegekben keletkeznek, amelyeket a víz málladék nélkül old fel. A legelterjedtebb ilyen kőzet a mészkő.
    A mészkő évmilliók előtti tengerek mésztartalmú iszapjából, a tengerben élt apró meszeshéjú állatok, korallok tömegéből rakódott le, és több száz, sőt több ezer méter vastagságú rétegben borítja földünk számos helyét.
    Földünk egyik legnagyobb, mészkőből felépített területe az a hegység, amely nagyjából Trieszttől az Adriai-tenger mentén Jugoszlávián, Albánián át egészen Görögországig terjed. A Dinári Alpoknak ezt a részét Karszt-hegységnek nevezzük. Ezen a területen tanulmányozták legrégebben és legalaposabban azokat a különleges, többé-kevésbé minden mészkőből épített hegységre jellemző jelenségeket, amelyeket karszt-jelenségeknek neveznek. A karszt, karsztosodás tehát morfológiai műszó is egyben. A barlangokkal kapcsolatban gyakran találkozunk velük.
    Az említett területnek legjellemzőbb sajátossága, hogy patakjai és folyói útjuk egy részét - többnyire ismeretlen - föld alatti mederben teszik meg. Ezzel függ össze az, hogy a folyóvölgyek a mészkőhegységeket nem szabdalják annyira össze, mint a más kőzetekből épülteket. A folyók nem a felszínen, hanem a hegység belsejében végzik romboló munkájukat. A mészkőhegységek ezért inkább fennsík jellegűek. A csapadékvíz e föld alatti munkájával összefüggő jelenségek, a karszt-jelenségek legfontosabbjai a következők:
  1. A hegyek, a fennsíkok tetején kerek vagy elliptikus tál- vagy tölcséralakú mélyedések keletkeznek. Oldalaik néha függőlegesek. Átmérőjük néhány métertől több kilométerig terjedhet (dolina, töbör).
  2. A csapadékvíz rövid felszíni folyás után víznyelőkön át eltűnik, majd újra megjelenik a hegység lábánál bővizű karsztforrás alakjában.
  3. A hegyoldalakban barlangok nyílnak, s ezeken át a hegy belsejébe juthatunk.
  4. A fennsíkok tetejéről kisnyílású, de lefelé mindinkább táguló függőleges, néha több száz méter mélységű aknabarlangok (zsombolyok) vezetnek lefelé.
  5. A felszín mészkőszikláin egymással párhuzamos oldási nyomok, barázdák (ördögszántás) figyelhetők meg.
  6. A felszín gyakran - de nem mindig - köves, sziklás, gyér növényzetű. Csak vékony humuszos földtakaró fedi.
    De nézzük meg közelebbről, hogyan is keletkeznek ezek az érdekes jelenségek?
    A csapadék a levegőből és a kőzetet takaró humuszos talajrétegből némi széndioxidot vesz fel. Az ily módon gyengén szénsav-tartalmú víz behatol a mészkő repedéseibe - ezek részben még a kőzet megszilárdulásakor, részben a későbbi földkéreg-mozgások alkalmával keletkeztek -, és az érintkező felületek mentén a mészkő egy részét feloldja.
    A víz a feloldott mészkövet kalciumhidrokarbonát alakjában viszi tovább. Egyre lejjebb szivárog, csörgedezik, folyik mindaddig, amíg valami vízzáró, nehezebben oldódó rétegre nem akad, amely a hegység széle, a lecsapoló völgy felé vezeti. A föld alatti útjának túlnyomó részét karsztosodó kőzetben megtevő víz a karsztvíz.
    Karsztosodásra nem minden mészkő alkalmas egyformán. Van olyan is, amelynek aránylag magas az agyagtartalma, ennél oldhatatlan anyag, málladék marad vissza, ami a vékony repedéseket eltömíti, és így megakadályozza a víz további beszivárgását.
    Ha a lefelé tartó víz útját nem gátolja a közbetelepült vízzáróréteg, akkor eljut addig a szintig, ahol a mészkő összes hasadékait és hézagait már víz tölti ki. Ez a karsztvíz-szint.
    Ez a karsztvíz-szint a lecsapoló völgyekkel egyszinten szokott kialakulni, és a hegyek belseje felé fokozatosan emelkedik, tehát nem tekintendő "vízszintes" felületnek.
    A hegyek tetejéről leszivárgott vagy lefolyt víz a kőzet hasadékaiban a karsztvíz-szint mentén folyik a völgyekben fakadó források felé.
    A víz először oldó - korrodáló - hatásával tágítja a hegységben levő réseket, hasadékokat. Ha már annyira kitágultak, hogy a szállítandó víztömeg nagyobb sebességre tehet szert bennük, tehát súrlódási ellenállásuk csökkent, akkor a víz oldó hatásához már hozzájárul, sőt később túlsúlyba is kerülhet a víz fizikai - erodáló - hatása.
    Az évezredek folyamán ezek a föld alatti vízjáratok egyre bővülnek, a víz mind sebesebben folyik bennük, ez megint csak fokozza az üregbővítő hatást, amely különösen akkor nagy, ha a víz még felszíni folyása alkalmával a mészkőnél keményebb hordalékot, pl. kvarckavicsot is sodor magával, és a mészkőhegy belsejébe is behozza azt.
    A föld alatti vízmeder ilyenformán rohamosan tágul, szélesedik. Barlanggá alakul. Végül annyira kiszélesedik, hogy a felette levő boltozat túlságosan laposnak bizonyul, beomlik, majd új, a szilárdság törvényeinek jobban megfelelő formát vesz föl. A beomlás - törmelékét a víz feloldja vagy - továbbsodorja és más helyen újra lerakja. Ennek következtében azután helyenként a víz felduzzad, föld alatti tavak keletkeznek.
    De vannak a mészkőnek nehezebben oldható és az eroziónak is jobban ellenálló keményebb szakaszai is. A víz itt éppen csak akkora medret tud magának vájni, hogy azon nagy nyomással, az üreget színültig megtöltve folyhat keresztül. Ezeket a szakaszokat nevezzük szifonoknak.
    Nagy termek általában ott keletkeznek, ahol a mészkőnek könnyebben megtámadható szakaszai vannak, többnyire ott, ahol a kőzet szilárdságát két, egymással kereszteződő hasadék már meggyöngítette. Ilyen nagy, néha 100 méternél is nagyobb átmérőjű termek boltozatában roppant nyomás uralkodik. Az összeszabdalt kőzet nem mindig bírja ki. A boltozat tehát tovább omlik, esetleg egészen a felszínig, ahol azután vagy tölcsérszerű, vagy függőleges falú mélyedés, töbör jelzi a helyét, vagy pedig mély aknabarlang, zsomboly keletkezik. Az aknabarlangok sok száz méter mélységűek is lehetnek. Mindig vízszintes barlangokkal kapcsolatosak, bár lehetséges, hogy az aljukon összegyűlt kőtörmelék teljesen elzárja ezt az összefüggést.
    A hegység vizeit lecsapoló patakok és folyók medrei gyorsabban mélyülnek, mint a föld alatti vízfolyásoké, hiszen víztömegük, hordalékuk lényegesen nagyobb. Ennek viszont az a következménye, hogy bár a mészkő hézagait kitöltő víz szintje, a karsztvíz-szint is lejjebb száll, a barlangi patakok még továbbra is eredeti, magasabb szintjükben folynak, ott, ahol már tágas medret, barlangot oldottak ki maguknak, amelyben aránylag kisebb súrlódási ellenállással kell megküzdeniük.
    A kőzetben levő függőleges hasadékok mentén azonban a barlangi patak vizének egy része utat talál az alacsonyabb szintre - az új karsztvíz-szintre -, és ott folytatja útját az új, alacsonyabb völgytalpon keletkező forráshoz. Ez a folyamat egyre erősödik, végül már a régi barlangi patak vize teljesen elapad, és az egész vízmennyiség az alsó, egyre bővülő fiatal barlangjáratban folyik le. A régi patakhoz tartozó, sokszor már nagy barlang-bejárattá bővült forrás kiapad, s a felszínről leguruló kőtörmelék lassan teljesen eltemeti.
    Az év bizonyos szakaszában - különösen a tavaszi nagy hóolvadások alkalmával -, azonban olyan hatalmas víztömegek zúdulnak a felszínről a mészkőhegység belsejébe, amelyeket az alsó barlang fejletlen járatai még nem tudnak levezetni. A víz felduzzad a felső, régi barlang szintjéig és ebben folyik újra az eltorlaszolt barlangnyílásig, az azt elzáró törmeléket ellenállhatatlan erővel elsöpri útjából, vagy új utat keres magának a szabadba.
    A barlangon ilyenkor végigrohanó víz felkavarja a barlang talpán lerakódott agyagot, és az alsó szinten fakadó tiszta forrással ellentétben, sárga, zavaros víztömeg ömlik alá a hegyoldalról. Ezeknek az időszakos kitöréseknek a nyomai természetesen megmaradnak, és jó útmutatóul szolgálnak a barlangkutatók számára.
    A folyóvölgyek bevágódásával és a karsztvíz-szint fokozatos süllyedésével kapcsolatban így a barlangban több barlangemelet keletkezhet, különösen akkor, ha a völgyek mélyülése meglehetősen gyors és a barlangi patak ezt a mélyülést nem tudja úgy követni, mint például a Skocijani- (régebben: St. Kanziani-, majd később S. Canciano-) barlangban, ahol nem keletkeztek barlangemeletek, hanem a barlangi patak 80 méternyi mélyen vágta be föld alatti medrét a kőzetbe.
    Az Aggteleki-barlangban pl. három barlangemeletet különböztethetünk meg. A legfelsőben egyáltalán nincsen már vízfolyás. Ez a legrégebbi, méretei, cseppkövei a legnagyobbak. Alatta 10-13 méterrel alakult ki a középső szint, ebben általában, de nem minden esetben találunk folyóvizet. Áradások alkalmával azonban hatalmas, zavaros víztömeg rohan rajta végig. Ez alatt kb. 20-40 méter mélységben van a legfiatalabb, az alsó barlang, amelyikben állandó a vízfolyás; ezt a középső szinttel víznyelők kötik össze. Rajtuk keresztül veszíti a középső szinten végigfolyó Styx a vizét az alsó szintre.
    De az egyes szinteken belül is megkülönböztethetők süllyedési állomások. Például a középső szintet képviselő folyosó sziklafalaiban 1-3 méteres magasságokban találjuk meg a barlangi patakmeder régebbi nyomait, az oldási vonalakat és kvarckaviccsal fedett teraszokat.
    Vannak olyan barlangok is, ahol lényegesen több szintet is találunk, mint az Aggteleki-barlangban, de ezek többnyire annyira elmosódottak, hogy nehezen lehet egymástól megkülönböztetni őket. Az Aggteleki-barlang emeletes rendszere az egész világon a leghatározottabb.
    Azonban nemcsak a folyóvölgyek bevágódásával kapcsolatban alakulhatnak ki különböző magasságokban a barlangok, hanem egész mészkőhegységeknek a földtani idők folyamán történő emelkedése és süllyedése is eredményezheti azt, hogy egy korábban vízvezető barlangrendszer sok száz méternyire a völgyek szintje fölé kerül, és így természetesen megszűnik vízvezető lenni. Nálunk például a Bükk-hegységben is vannak ilyen, magasan a völgyek felett nyíló, a hegység felemelkedésekor magasba került hajdani forrásbarlangok, mint pl. a Peskő-barlang vagy az Istállóskői-barlang.
    Más helyen a mélységbe kerültek nagy mészkő-tömegek a bennük kialakult barlangokkal együtt. Ezek a barlangok mélyen a karsztvíz-szint alatt vannak, és a bennük levő víz hatalmas nyomása gyakran szénbányászaink életét veszélyezteti. A nagy mélységekben, óriási nyomás alatt levő karsztvíz elleni védekezés szénbányászatunk biztonságossá tételének egyik legfontosabb feladata. A védekezés érdekében sokszor egész vonatrakománnyi homokot és cementet préselnek többszázméteres fúrólyukakon keresztül ezekbe a veszélyes barlangokba, hogy a bennük levő víznek a szénvágatokba való betörési lehetőségét elzárják.
"Vízbányászok" az inotai karsztaknában
    Amilyen veszélyes és nemkívánatos ez a víz szénbányászatunk szempontjából, annyira hasznos lehet vízigényes ipari üzemeink és ivóvíz-ellátásunk részére, ha a felszínen nincs más víznyerési lehetőségünk. Ilyenkor földtani és hidrológiai megfontolások alapján megkeressük azokat a helyeket, ahonnan az ilyen feltételezhető, nagy mélységben rejtőző vízzel telt barlangrendszereket a felszínről fúrással vagy aknákkal elérhetjük. Vizüket mélyen a föld alá épített gépházakban felállított szivattyúkkal vagy búvárszivattyúkkal emeljük a felszínre.
    Az így nyert karsztvíz utánpótlása tekintetében elég sokáig eltérő vélemények uralkodtak, de a kérdés nagy népgazdasági fontosságára való tekintettel hazánkban a legutóbbi években részletes vizsgálatok indultak meg a tisztázására. Ezek nyomán ma már elég nagy pontossággal megállapíthatjuk azt a vízmennyiséget, amely egy bizonyos vízgyűjtőterületen a csapadékból beszivárgás útján pótlódik, és azt a karsztvíz-mennyiséget is fel tudjuk becsülni, amely Magyarország egész területén tartósan a rendelkezésünkre áll.
    Ezekkel a vizsgálatokkal kapcsolatban sok adatot nyertünk ahhoz is, hogyan lehet egy karsztforrás vízhozam-ingadozásából, a vízmennyiségnek a csapadékkal való összefüggéséből, a víz vegyi összetételéből arra következtetni, hogy a forrás mögött kiterjedt, tág barlangrendszer rejtőzik-e, vagy pedig csak szűk érhálózatból táplálkozik? Több nagy barlangunk, így a Béke-barlang is, de különösen a jósvafői Vass Imre-barlang és a Kossuth-barlang is ilyen előzetes forrás-megfigyeléseknek köszönhetik a felfedeztetésüket.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A kővévált vízcseppek 
 
A barlangok legcsodálatosabb díszei a cseppkövek, ezek a millió és millió parányi vízcseppből alakult tündéri, semmiféle föld feletti megszokott fogalommal össze nem hasonlítható szobrok. Sehol sem érzékelhetjük az idő végtelenségét annyira, mint ezeknek a különös alkotásoknak a láttán, amelyek a véletlen szeszélyének köszönhetik változatos formájukat.
    A cseppkövek keletkezéséről általában azt tanították, hogy azért jönnek létre, mert a mésztartalmú víz a barlang mennyezetén való megjelenésekor egészben vagy részben el- párolog, és ezért mésztartalma lerakódik.
    A barlangkutatók azonban bebizonyították, hogy a barlangokban olyan magas a levegő páratartalma, hogy párolgásról ott gyakorlatilag szó sem lehet.
    A cseppkő-képződés oka tehát nem ilyen egyszerű. Azt tudjuk, hogy a vízben oldott szénsav mennyisége annál nagyobb, minél nagyobb nyomás alatt áll a víz. Erről legegyszerűbben a szódavíz esetében győződhetünk meg, ha a szódavizes üvegből vizet engedünk, tehát megszüntetjük a vízre nehezedő nyomást, mindjárt elszáll belőle a szénsav (helyesebben széndioxid). A víz szénsav-tartalmától függ viszont a benne oldható mész mennyisége, ha a mésztartalmú víznek a nyomás csökkenése következtében csökken a szénsavtartalma, akkor egyidejűleg kevesebb meszet is tud oldva tartani, a fölös mennyiség ki fog csapódni.
    Ez történik a cseppkő-képződésnél is. Amikor ugyanis a vízcsepp megjelenik a barlang mennyezetén, akkor bizonyos nagyságú nyomás alól szabadul fel, sőt a vízcsepp külső felületén a felületi feszültség folytán húzóerő jelentkezik. A víz szénsavtartalma tehát elsősorban itt, a legkülső felületen fog csökkenni, a mésztartalom ezért itt fog lerakódni.
    A cseppkő keletkezésének első állomása mindig egy ilyen parányi, gyűrű alakú mészréteg, amelynek aljára mindig újabb és újabb réteg rakódik rá. Így keletkeznek a vékony, belül lyukas, áttetsző szalmacseppkövek vagy kalcitcsövek. Ha a vízutánpótlás valamilyen oknál fogva már nem a cső belsejében levő lyukon keresztül folyik, hanem a vékony cső külsején csorog le a mennyezetről, akkor a cső hosszának eddigi aránylag gyors növekedése megszűnik, és a mész ezután a cső felületén rakódik le, s a cső egyre vastagodik. De a mészkiválás a legerősebb a vízcseppnek a barlang boltozatán; tehát a szabad levegőn való megjelenésekor, ezért a legtöbb mész ott, a cseppkő felső részén fog lerakódni, lefelé egyre csökken, tehát a függő cseppkő, a sztalaktit alul hegyesebb lesz.
Különleges kalcitkonkréció a
Grotte de Moulisban (Ariége)
    A cseppkő-képződés folyamatát természetesen számos tényező befolyásolja, főleg a különböző csapadékviszonyokkal kapcsolatos gyorsabb vagy lassúbb szivárgás, a szénsavtartalom változása, a hőmérséklet-változások, a barlangban uralkodó légáramlási viszonyok stb. Mindezen tényezők változatos összefonódása idézi elő a cseppkő növekedésében és formájában jelentkező változatosságot. A néha páratlanul szép színeződést a mészkőben levő fémeknek, vasoxidoknak köszönhetjük.
    A függő cseppkövek belsejében többnyire megtaláljuk azt a parányi csatornát, amelyen az első vízcseppek keresztülhaladtak. E körül - a fák évgyűrűihez hasonlóan - az idők folyamán különböző gyorsasággal lerakódott mészkőrétegeket látjuk.
    A függő cseppkő végéről lehullott vízcsepp a még megmaradt mészmennyiséget a barlang talpán rakja le. A csepp estében ugyanis további szénsav-mennyiségtől szabadul meg, s a leesés pillanatában kisebb cseppekké fröccsen szét. Ezek mindegyikének felületén újabb húzófeszültségek keletkeznek, és ezért újabb szénsav- és ezzel egyidejűleg újabb mészmennyiség szabadul fel. Az alulról felfelé növekvő álló cseppkövekben, sztalagmitokban természetesen nem találjuk meg a sztalaktitokra jellemző csövecskét.
    Az álló cseppkövek formája rendkívül változatos, tetejük sohasem hegyes, hanem inkább bunkószerű. Néha tetemes nagyságot és súlyt érnek el. Ha nem sziklán, hanem agyagon keletkeztek, akkor a kellő alapozás hiánya miatt gyakran felborulnak, és ilyenkor rajtuk újabb álló cseppkövek keletkeznek. Ilyen képződményeken néha minden fázisát láthatjuk az elmozdulásnak, felborulásnak. Ha a sztalagmit és sztalaktit összeér, akkor cseppkőoszlop keletkezik.
    Az Aggteleki-barlangban láthatunk olyan hajdani cseppkő-oszlopot, amely alól a patak az idők folyamán az alapot elmosta, a patakmeder mélyült, és az eredetileg oszlop-cseppkő azóta szabadon függő sztalaktitnak látszik.
    A cseppkövek képződéséhez hasonlóan magyarázhatunk egy, a víz felületén keletkező húzással, illetve nyomáscsökkenéssel kapcsolatos másik mészkiválást, a travertinót vagy másként a mésztufa-lerakódást.
    A barlangok falait néha - de mindig csak a domború felületeket - igen szép kérgezések vonják be. Ugyancsak rendkívül szépek a barlangi patakokat néhol felduzzasztó természetes mésztufa-gátak. Ilyeneket egyébként a föld felszínén is láthatunk, pl. a híres Yellowstone Parkban vagy Új-Zeland szigetén. Hasonlóak a Plitvicei-vízesések is.
    A domború lejtőn lefolyó víz a meredekebbé váló szakaszon gyorsabban folyik, mint a lankásabb részen. Az átmenet helyén a vízszálakban húzás lép fel, a térfogategységnyi víznek a felülete megnő, és a folyadék belsejében fellépő húzás a felületmegnövekedéssel egyidejűleg megkönnyíti a széndioxid-molekulák eltávozását. Ezért ilyen helyeken mészkő-kicsapódás jön létre. Az így keletkezett kis párkány megint csak fokozza a lejtők szögkülönbségét és még fokozottabb mértékű mészkiválást okoz. A párkány végül is egészen előre fog állni, szinte áthajlik, és a víz szabad függönyként esik alá. Az Új-Zeland szigeti mésztufagátak után az ilyen mésztufagátakat tetarátáknak is nevezik. Keletkezésük magyarázatát első ízben nagy magyar karsztkutatónk, Cholnoky Jenő adta közre.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A cseppkövek koráról 
 
- Hány éves lehet ez a cseppkő?
    Ezt a kérdést gyakran hallani az idegenforgalom számára megnyitott barlangok látogatóitól. A vezetők ilyenkor, vérmérsékletüknek vagy humorérzéküknek megfelelően gyorsan és ellentmondást nem tűrően, minden kétkedést eleve kizáró hangon kivágnak valamilyen csodálatot keltő nagy számot, vagy pedig kénytelenek a kérdés felett diplomatikusan elsiklani.
    A látogatókat - akik belépődíjukért mindent látni akarnak és mindenre kielégítő felvilágosítást várnak - ez persze rendszerint nem elégíti ki.
    Természetesen a szakembereket is erősen foglalkoztatja a cseppkő-képződés korának kérdése. Kétségtelen, hogy a földtani jelenségek, folyamatok korát és időtartamát általában csak viszonylagosan tudjuk megállapítani, megállapíthatjuk, hogy melyik folyamat vagy korszak a fiatalabb vagy a régebbi, de a kutatók ilyen nagy távlatokban évekkel nem számolnak, mert erre ma még nincsen reális alapunk.
    A cseppkő-képződés esetében azonban lehet némi reményünk arra, hogy a képződés idejét - legalábbis közelítőleg - években is megállapítsuk. A legújabb megfigyelések szerint ugyanis a cseppkövek kora távolról sem olyan magas, mint az a köztudatban általában elterjedt.
    Különbséget kell tennünk aközött, hogy a cseppkő növekedésének időtartamát akarjuk-e megállapítani, vagy magának a képződménynek a korát. Előfordulhat ugyanis az az eset, hogy a cseppkő szép szabályosan növekszik, majd valamilyen oknál fogva elzáródik a kőzetnek az a hajszálrepedése, amelyen a cseppkövet tápláló víz szivárgott. A víz elterelődik, és más helyen új cseppkő fejlődése indul meg.
    A cseppkő növekedési folyamata meglehetősen egyenlőtlen, mert számos tényezőtől függ. Ezek a tényezők azonban, nevezetesen a csapadékosság, a beszivárgási viszonyok, a hőmérsékletváltozások hosszabb időszakon belül eléggé szakaszosan ismétlődnek. A cseppkő-képződést befolyásoló tényezők változása, illetve megismétlődése a függő cseppkövek keresztmetszetében a fák évgyűrűihez hasonló módon kimutatható. Érdekes feladat lenne ezeknek az "évgyűrűknek" pontosabb értelmezése, esetleg időhatározó lehetőségüket feltárni.
    Adódhatnak olyan szerencsés véletlenek is, amelyek elősegítik valamely cseppkő korának a megállapítását.
    Ilyen szerencsés körülménnyel találkoztam egy alkalommal, amikor az aggteleki barlangrendszerben egy ásatás céljaira kijelölt gödör helyét előkészítettük. Az ásatás előtt ugyanis gondosan meg kellett a felszínt tisztítani minden újabbkori maradványtól, sziklától, cseppkőtől. A kijelölt helyen volt ugyanis egy 170 cm magas, kb. 10 cm átmérőjű álló cseppkő, amelyet óvatosan leemeltünk a barlang agyagtalpáról.
    Legnagyobb meglepetésemre és örömömre a leemelt cseppkő helyén vékony agyag-réteggel bevont, a fiatal kőkorszak ún. bükki kultúrájára jellemző rajzzal díszített cserép-töredéket találtam. Ennek korát a régészek meglehetős biztonsággal legfeljebb ötezer évre becsülik. A 170 cm magas cseppkő korának felső határát tehát ebben az esetben meg tudtuk állapítani.
    A földtani kutatásoknál újabban igen sokoldalúan alkalmazzák az ún. pollenanalitikai módszert. Ennek lényege az, hogy a legfiatalabb földtani korszakokban agyagokban, homokban lerakódott különféle fajtájú virágpor eloszlásából, számarányából meghatározzák, hogy egy bizonyos időszakban milyen növények uralkodtak, ebből éghajlati és más következtetések is levonhatók. Ezzel a módszerrel sikerült pl. a svájci Beatus-barlang cseppköveinek korát meghatározni.
    Ebben a barlangban homok- és agyag-lerakódások vannak. A felszínről befolyó víz mosta be őket. A lerakódásokon helyenként álló cseppkövek keletkeztek, amelyek legnagyobb magassága 120 cm. A cseppkövek alatti homokrétegben talált pollenekről a vizsgálatok során megállapították, hogy olyan fenyőfajtához tartoznak, amely először i. e. 9000 évvel jelent meg, elterjedését pedig i. e. 6500 körül a mogyoró már túlszárnyalta. Ebből megállapítható, hogy a cseppkövek legmagasabb kora kb. 11 000 év.
    Ilyen adatokkal ma már legalább nagy megközelítéssel bizonyos határok közé szorít-hatjuk a cseppkövek korát. Természetesen mindig szükségünk van a véletlenre is, amely a számunkra kedvező, a kormeghatározást elősegítő körülményeket megteremti.
    Nagy, a véletlentől független lehetőségek rejlenek azokban a legkorszerűbb magfizikai eljárásokban, amelyekkel egyelőre még csak a szerves anyagok: régi csontok, egyiptomi királysírokban talált fadarabok korát tudják meghatározni nagy pontossággal.
    Az ún. radiokarbon-eljárás lényege a következő. A légkör legmagasabb rétegeiben jelentkező kozmikus sugárzások folytán "szétbombázott" nitrogénatomok hatására radioaktív karbonatomok (C14) keletkeznek, amelyek azonban kémiai szempontból nem különböznek a közönséges karbonatomoktól. Ezek a radioaktív karbonatomok egyenletesen eloszlanak a levegő széndioxid-tartalmában. A növények asszimilációja folytán belekerülnek a növények szervezetébe és innen állati vagy emberi testekbe, csontokba.
    A radioaktív karbonatomok magas felezési ideje folytán az élő testekben ugyanaz a radioaktív karbonkoncentráció van, mint a levegőben. Ha most valamilyen oknál fogva pl. elhullás, kővel, agyaggal való lefedés stb. következtében a szervezetben megszűnik a levegő széndioxid-tartalmának cseréje, a szervezet, illetve az anyag radioaktív karbontartalma csökken, a radioaktív sugárzás kisebb lesz.
    A radioaktív karbon felezési ideje 5568 év, ami elvileg igen magas kormeghatározást lehetővé tesz. A jelenlegi mérési lehetőségek mellett gyakorlatilag 20 000 évig terjedő idő mutatható ki. A sugárzás egyébként olyan gyenge, hogy a számlálócső üvegfalán sem hatolhat át. Az anyagot tehát gáz formájában vezetik be a cső belsejébe.
    Fentiek alapján felmerül annak a lehetősége, hogy az eljárást a cseppkövek korának meghatározására is kiterjesszék. A levegő széndioxid-tartalmából ugyanis a csapadékban szénsav lesz, amely a karsztos felszínen beszivárogva és kalciumhidrokarbonáttá alakulva végeredményben a cseppkövek anyagát képezi.
    A barlangban azután megkezdődik a radioaktív karbon bomlása, az aktivitás csökkenése. A cseppkövek anyagának ilyen vizsgálata tehát koruknak megállapításához vezethet. Nagyobb cseppkövek különböző rétegeiből vett minták alapján a növekedés ideje is megállapítható.
    Ennek az eljárásnak kifejlesztése rendkívül értékes lehet egyes, cseppkő-képződéssel vagy mésztufa-lerakódással kapcsolatos földkéreg-mozgások korának megállapításához. Mindenesetre elősegítené a cseppkövek "évgyűrűinek" helyes kor-meghatározását - a módszeradta alkalmazhatósági időhatáron belül. Ha pedig tudjuk, hogy az egyes gyűrűk milyen időtartamot jelentenek, akkor ennek alapján a radiokarbon-módszer adta lehetőségeknél nagyobb időkre is kaphatunk felvilágosítást.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
A barlangok kutatása
 
 A barlangkutatás története 
 
ogy mikor és hol kezdődött meg a barlangok kutatása, az ma már nagyon nehezen dönthető el, mert magában a kutatás fogalmában is nagyon sok célkitűzés egyesíthető. Barlangot kutathatunk csupán kíváncsiságból, minden különösebb cél nélkül, lehet a kutatásnak számtalan gyakorlati indítéka és lehet a legmagasabbrendű tudományos célja is. Kétségtelen, hogy a barlangok fentiek szerinti "kutatása" már a jégkorszakban megindult, hiszen az ősember is bizonyos kutató szándékkal vizsgálgatta a barlangokat, mert itt keresett alkalmas lakóhelyet, a ragadozók ellen védelmet.
    Az emberiség képzeletét minden időben élénken foglalkoztatták a titokzatos föld alatti üregek, ezért minden korban akadtak bátor úttörők, akik az egyébként babonás félelemmel elkerült barlangokba bemerészkedtek. Persze ezeknek az embereknek a célja nem mindig volt azonos.
    Voltak, akik a barlangokban található medvecsontok és más állatok csontjai után kutattak. A régebbi időben ezeket a csontokat a "tudományos" munkákban mint "sárkánycsontokat" írták le, de voltak a barlangokba merészkedők között kincskeresők is, akiknek félelmét az aranyláz győzte le. Kincset ugyan rendszerint nem találtak olyan értelemben, amilyenben keresték, de néha mégis gyönyörű kristályokra akadtak, amelyeket azután drága pénzen értékesítettek. Az Alpokban még ma is sok olyan "kincskereső" család él, akik egy, csak általuk ismert - és gondosan titkolt - barlang kristályaiból élnek.
    A késői középkor irodalmában még kevés nyomát találjuk barlangok leírásának. Ami írásos emlék van, az is főleg a "sárkánycsontok" tárgyalására szorítkozik. Csak a barokk időben kezdtek a barlangok felkutatásával, bejárásával behatóbban foglalkozni, mert akkor már a tőlük való félelmet lassan levetették.
    A barlangtani irodalom páratlanul érdekes ősének tekinthetjük a francia Jaques Gaffarel (1601-1681) 1654-ben megjelent "Le monde sousterrain" című munkáját, amely a természetes és a mesterséges föld alatti üregek mellett a földrajz, a bányászat, a földtan más föld alatti vonatkozásaival is foglalkozik.
    Ez a munka természetesen magán viseli a barokk kornak azt a jellegzetességét, hogy nem annyira oktatni, mint inkább bámulatba akarja ejteni az olvasót. Ez a szándék már a jellemző címből is kitűnik, amely a következőképpen hangzik: "A föld alatti világ, avagy történeti és bölcseleti leírása a föld összes legszebb és legritkább barlangjainak, üregeknek, lyukaknak, vermeknek és pincéknek, különböző állatok és ismeretlen néptörzsek rejtett és titokzatos menedékhelyeinek, szakadékoknak, mélységeknek, csodálatos hegyiszurdokoknak, híres mindenfajta bányáknak, föld alatti lakóhelyeknek, sírboltoknak, katakombáknak, sziklába vésett templomoknak, rendkívüli forrásoknak, sziklaáthajlásoknak, ciszternáknak, kiüregelt víztartóknak és általában a világ leghíresebb üregeinek, valamint csodálatos tartalmuknak."
    A könyvet tehát Gaffarel olyan címmel látta el, amely az olvasó kíváncsiságát a legmagasabb fokra csigázza.
    Sajnos az egész mű ma már nem lelhető fel, csak a címlapja és négy lapja maradt meg a teljes tartalomjegyzékkel, mint gondosan őrzött bibliográfiai kincs a párisi Nemzeti Könyvtárban. Azonban Athanasius Kircher "Mundus Subterraneus" című, 1665-ben megjelent hasonló munkájában több idézet van ebből az első barlangtani könyvből. Megtudjuk belőle, hogy Gaffarel a barlangokat öt csoportra osztotta, nevezetesen isteni, emberi, állati, természetes és mesterséges eredetűekre. Ilyen beosztás mellett azután természetesen állandóan változnak a besorolás okai, és sűrűn átfedik egymást.
    Például "isteni" eredetűeknek mondja a mennyország, a tisztítótűz és a pokol barlangjait.
    Az "állati" barlangok lakóiról szólva, a sorrendet az oroszlánnal kezdi, majd az elefánttal, sárkánnyal és medvével folytatva végül is a halakkal és rovarokkal fejezi be.
Schmidl és társai a múlt század közepén rendkívüli nehézségek árán kutatják a Karszt föld alatti vízfolyásait (Egykorú metszet után)
    Minden naivsága mellett is első lépésnek kell ezt a barlangtani csodabogarat tekintenünk azon az úton, amely végül is Kyrle "Elméleti barlangtaná"-ig vezet.
    A barlangokban talált csontokkal egyébként ebben az időben számos kisebb közlemény és más témájú munkákban található idevágó megjegyzések is foglalkoznak. Többek között 1672-ben Johannes Hain a kárpáti sárkányokról és barlangjaikról ír.
    Az igazi, tudományosnak tekinthető barlangkutatás csak a múlt század derekán indult meg. Különös lendületet adott neki az 1856-ban a Neander-völgyi barlangban talált ősember-koponya, melynek eredetét akkor ugyan még erősen vitatták.
    Hazánkban 1825-ben kezdődtek meg a tudományos megalapozottságú barlangfeltárások, amikor Vass Imre aggteleki kutatásait megkezdte. Ennek folytatása az, hogy később megjelent könyvében vitába szállt Raisz Keresztéllyel, aki 1801-ben még azt a nézetet vallja, hogy az Aggteleki-barlang üregeit "tűzhányó tüze égette ki" és az esővíz oldotta ki az égetett meszet.
    Ugyancsak a XIX. század közepén indultak meg a nagyszabású kutatások a világ legnagyobb karsztvidékén, a Karsztban. E kutatások célja, ezen érdekes terület föld alatti vízrajzának, karszt-hidrográfiájának felderítése volt. Nagy gyakorlati jelentőségük abban nyilvánult meg, hogy tudományosan megalapozták nagy, időszakosan vízzel elárasztott területek gyorsabb lecsapolásának munkálatait. E nagyszabású kutatómunka összefoglalását közli dr. Jovan Cvijic 1893-ban megjelent, az összes karszt-jelenségekkel különös részletességgel foglalkozó munkája.
    A múlt század végén a francia karsztvidéken A. Martel indította meg a barlangkutatást, és a zsombolyokról szóló munkájában több száz függőleges aknabarlangot írt le.
    E század elején azután világszerte megindult a barlangok gyakorlati és tudományos szempontból való kutatása, és e célból majdnem minden országban sport-, vagy tudományos irányzatú egyesületek vagy csoportok alakultak.
    Sokáig folyt a vita, és még ma is folyik arról, hogy tulajdonképpen milyen tudományághoz sorolható a barlangtan, a szpeleológia?
    A barlangtan ugyanis sokféle tudománnyal és tudományággal kapcsolatos, s ezért nagyon nehéz eldönteni hovatartozását.
    Elsőnek a Szovjetunióban mondták ki, hogy a karszttudomány új, önálló tudománnyá fejlődött, és fejlesztésére a molotovi egyetem természettani fakultásához tartozó karszt és barlangtani kutatóállomásokat létesítettek. Feladatuk természetes környezetben megfigyelni a karszt-jelenségeket és azok gyakorlati, népgazdasági vonatkozásait is feltárni.
    Ausztriában az első világháború után létesítettek ugyan az egyetemen egy barlangtani tanszéket, de azt később megszüntették. Jelenleg az osztrák Földművelésügyi Minisztériumhoz tartozó Barlangtani Intézet működik, a kutatómunka nagy részét azonban társadalmi szervek végzik. Anyagi támogatásukat az idegenforgalmi látványossággá alakított barlangok bevételeiből fedezik.
    Hazánkban is elsősorban társadalmi szervek végzik a kutatómunkát, bár nagy hidrológiai, vízügyi jelentősége miatt sok esetben jelentős állami támogatásban is részesül a barlangkutatás, nem szólva az ősrégészeti és biológiai kutatásokat végző tudományos intézményekről, amelyek évi munkatervében rendszeresen szerepelnek a barlangkutató munkálatok.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Hogyan történik a barlangok kutatása 
 
A barlangkutatás többnyire akkor kezdődik, amikor odahaza a térkép fölé hajolva azon gondolkodunk, hogy egy bizonyos területen, amelyet talán még be sem jártunk, egyáltalán lehetnek-e barlangok, és ha vannak, vajon milyen jellegűek, milyen kiterjedésűek?
    Igazi barlangkutató munkájának éppen egyik legérdekesebb szakasza ez az előkészítő munka, ez az elmélkedés a térkép felett, amikor az apró részleteket szervesen összefüggő egységgé építjük, hogy kutatási tervünket logikus következtetésekre alapítsuk.
    Mint már említettük, barlangok minden vízben oldódó kőzetben létrejöhetnek, de igazán nagyméretű barlangrendszerek, föld alatti vízfolyások csak olyan kőzetben képződnek, amelyik málladék nélkül oldódik. Ilyen a földtörténeti középkor, a triász, a jura vagy a kréta kor tengereiből lerakódott mészkő. Ahol a földtani térkép ilyen kőzetet tüntet fel, ott barlangot is találunk.
    Vannak fiatalabb, harmadkori tengerekből vagy édesvízből lerakódott mészkőben képződött barlangok is, ám ezek általában kisebbek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tudományos szempontból kevésbé értékesek lennének.
    A legtöbb térkép sajnos nem tünteti fel a barlangok nyílásait, de az előbb elmondottak alapján következtethetünk azokra a területekre, ahol barlangok egyáltalán lehetségesek. Ha a térkép nagy kiterjedésű mészkő-fennsíkot ábrázol, akkor nagy biztonsággal számíthatunk arra, hogy a fennsíkon számos zsomboly nyílik, a hegy lábánál pedig bővizű karsztforrások fakadnak. Az is valószínű, hogy e források felett többé-kevésbé eltömődött régi barlangnyílások vannak, amelyek e források magasabb szintekhez tartozó járataiba vezetnek.
    Igen könnyen következtethetünk nagy barlanghálózatokra, föld alatti folyókra, patakokra, ha a klasszikus Karszt Jugoszláviától Görögországig terjedő térképét tanulmányozzuk. Így pl. barlangrendszert feltételezhetünk ott, ahol azt látjuk, hogy egy nagy vízgyűjtő-területből táplálkozó folyót jelző kígyózó vonal elvékonyodás nélkül hirtelen megszakad. Másutt meg, sok-sok kilométernyire ettől a helytől hasonló vastagságú, esetleg még vastagabb vonal kezdődik, és beletorkollik egy másik folyóba vagy a tengerbe. Ilyenkor lelki szemünkkel valósággal látjuk a dübörgő, vízesésről vízesésre zúgó alvilági folyót rejtő barlangot a víznyelőtől a forráskapuig.
    Ha a földtani térkép szerint a felszíni vízfolyás nem karsztosodó kőzetből épített területről érkezik, tehát nagy mennyiségű hordalékot is szállít, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az eltűnt patak nemcsak szűk hasadékokban töri át az útjában álló mészkőtömeget, hanem hordaléka segítségével tágas üregeket váj abban.
    Ha a megfelelő előkészületek után végre kimentünk a színhelyre, aránylag a legveszélytelenebb és legkevesebb felszerelést igénylő a munkánk akkor, ha vízszintes, száraz barlangot akarunk bejárni. Sokan a barlangkutatás legnagyobb veszélyét abban látják, hogy a kutató az ismeretlen helyen eltévedhet, és azt képzelik, hogy a kutatók a bonyolult, labirintus-szerű barlangokban valamilyen Ariadne-fonalával védekeznek az eltévedés ellen.
    Nincsen tudomásom arról, hogy gyakorlott kutató akár egy olyan barlangban is komolyabban eltévedt volna, amelyet első ízben járt be, - pedig nem szoktak használni fonalat, sem Ariadne-fonalat, sem másfélét.
    Az eltévedés ellen a legjobb védekezés az, ha mindjárt az első utunk alkalmával térképvázlatot készítünk a barlangról, amelyet bejártunk, mert ilyenkor kénytelenek vagyunk minden termet, minden elágazást alaposan megfigyelni, minden jellegzetesebb ismertetőjelet agyunkba vésni. Természetesen az ilyen vázlatot iránytű segítségével kell elkészíteni, enélkül céltalan munkát végzünk, hiszen a barlangban már néhány forduló után teljesen elveszítjük irányérzékünket, és még a legjobb tájékozódóképességgel rendelkező kutató sem képes az északi irányt iránytű nélkül meghatározni egy először bejárt barlangban. A távolságokat ilyen első alkalommal készített vázlathoz lépésekben adjuk meg. Az így szerkesztett sokszögoldal sarokpontjait néhány egymásra rakott kővel, kis koromfolttal vagy karbidlámpánk kampójával bekarcolt kereszttel jelölhetjük meg.
    Egészen bonyolult, nagy kiterjedésű barlangrendszerek feltárásánál, mint amilyen pl. a svájci Hölloch, elengedhetetlen követelmény, hogy mindjárt az első bejárásnál pontos térképeket készítsenek, mert enélkül nemcsak az eltévedés nagymértékű veszélye forog fenn, de a további kutatás irányát sem adhatják meg ésszerűen.
    Ha nincsen alkalmunk vagy időnk arra, hogy térképvázlatot készítsünk, akkor a legjobban úgy védekezhetünk az eltévedés ellen, ha minél többször visszafelé is nézünk, és jól emlékezetünkbe véssük a jellegzetes elágazások képét, miközben lámpánkkal visszafelé is megvilágítjuk azokat. Erre azért van nagy szükség, mert gyakran annyira másnak látjuk a barlang képét előremenet, hogy visszafelé nem ismerünk rá. Ennek egyik oka a megváltozott világítási hatás. Persze szöges bakancsunk nyoma is vezet bennünket. Elágazásoknál zsíroskrétával vagy lámpánk lángjával kis, kifelé mutató nyilakat rajzolhatunk a sziklafalakra. Gyakran hálásak lehetünk még néhány elszórt papírdarabkának is.
    A száraz, vízszintes barlangok is rejthetnek veszélyeket, ha sziklaomlásos szakaszaik vannak. Ilyen barlangban az egymásra borult, összeékelődött sziklatömbök között maradt hézagokban kell a legnagyobb óvatossággal közlekednünk. Előbb mindig meg kell néznünk, hogy mi tartja azt a sziklát, amelyre rá akarunk lépni, vagy amibe kapaszkodni szeretnénk.
    Lehetséges, hogy egy nagyobb szikla évszázadok vagy évezredek óta megáll teljesen labilis egyensúlyi helyzetben, ám testünk súlya elegendő lehet ennek az állapotnak a megbontásához.
    Egy másik, néha csak kellemetlen, de gyakran veszélyessé is válható akadályt jelentenek azok a rendkívül szűk barlangszakaszok, amelyekben csak hasonkúszva haladhatunk előre. Néha annyira összeszűkülnek, hogy csak úgy férünk keresztül rajtuk a vállunkkal, hogy két karunkat előrenyújtjuk, de mellünk vagy medencénk még így is beszorulhat. Ha visszafelé iparkodunk, akkor ruházatunk gyűrődhet össze úgy, hogy teljesen lehetetlenné teszi a mozgásunkat. Ezért szükséges az egybeszabott, zsebnélküli védőruha viselése barlangkutatás közben.
    Igen kellemetlen, sőt veszélyes helyzetet teremthet az is, ha ilyen szűk szakaszban, amelyben éppen hogy elférünk, a karbidlámpát magunk előtt tolva a lámpa lángja olyan közel kerül az arcunkhoz, hogy egy nagyobb szusszantással elfújhatjuk. Ilyenkor újból nem tudjuk meggyújtani, mert nem tudunk a gyufáért a zsebünkbe nyúlni. A mérges acetiléngáz közben állandóan áramlik a lámpából, ez végzetessé válhat, ha a járat vakon végződik és ezért nincsen légcseréje. Ilyen helyzetekben nagy hasznát látjuk annak, ha barlangruhánk felső vállrészébe gyufát tartó zsebet varratunk.
    Ezeket a szűk szakaszokat természetesen nem szabad olyannak elképzelnünk, hogy nyílegyenesen haladnak, sőt többnyire - rosszindulatúan - derékszögben vagy még élesebb szögben törnek meg, hogy közvetlenül utána a másik irányban kanyarodjanak el.
    Ekkor persze lényeges, hogy a hátunkon, hasunkon, jobb- vagy baloldalt fekve kezdtük-e a kúszást.
    Ilyenkor a helyzetet a leggondosabban előre át kell gondolnunk, és még ha látszólag menthetetlenül beszorultunk is, akkor sem szabad hidegvérünket elvesztenünk, mert baj esetén ilyen helyzetekben teljesen magunkra vagyunk utalva, külső segítségre nem számíthatunk.
    Maga a vékony testalkat még nem elegendő az ilyen szűk kúszójáratok okozta nehézségek leküzdésére, hanem a rendkívüli hajlékonyság és rugalmasság is elengedhetetlen követelmény.
    Lényegesen nagyobb fizikai igénybevételt, gyakorlottságot, és főleg több kutató összehangolt és önfeláldozó munkáját igényli a legveszélyesebb barlangok, a zsombolyok bejárása. Ezek bejárásához néha már igen tekintélyes mennyiségű felszerelés, elsősorban kötelek és kötélhágcsók szükségesek, ezek odaszállítása a terepre, kezelése már egymagában is nagyobb kutatócsoport munkáját igényeli.
    A zsombolyokba való leszálláshoz egyes esetekben kötélhágcsók helyett csörlőszerkezeteket használtak, ez kíméli ugyan a kutató erejét, de - különösen még új, ismeretlen barlang esetében - sokkal megbízhatatlanabb és veszélyesebb, mint a kötélhágcsó és a kötélbiztosítás. Nem minden zsomboly fala teljesen függőleges. Lehetnek ott nagyobb áthajlások, kiszögellések, amelyek útban vannak vagy a terhelt kötelet végzetessé válhatóan súrolják, koptatják. A Gouffre de Pierre St. Martin katasztrófáját, valamint a mentési munkák késleltetését is a csörlőszerkezet hiányosságai okozták.
    Bár fárasztóbb, de sokkal megbízhatóbb, biztonságosabb a kötélhágcsón való mászás. Természetesen mindenkor kötélbiztosítással. Az olaszok minden esetben kötélhágcsók segítségével tárták fel a sok száz méter mélységű zsombolyaikat.
    Zsombolyokba való leereszkedésnél nagy veszélyt rejt magában az a tény, hogy a kötél a zsomboly nyílásánál valamely lazán beékelődött követ megindíthat, ez azután az ismert gyorsulási képlet szerint, az idő négyzetével arányosan fokozódó sebességgel veszi útját a mélységbe - az éppen ott tartózkodó kutató felé. Elég csak egy mogyorónyi kődarabka legurulása, hogy 20 méteres szabad zuhanás után végzetessé váljon. Ezért a zsombolyokban elengedhetetlen az acélsisak nem éppen kényelmes, de hasznos viselete.
    Az olaszok mély barlangjaik kutatásánál úgy csökkentették a lehulló kövek okozta veszélyt, hogy 20-30 méterenként csapóajtókkal ellátott gerenda-födémet építettek be a zsombolyokba. Ilyen óvintézkedésekre azonban sajnos csak ritkán van lehetőség.
    A kötélhágcsón való mászáshoz bizonyos gyakorlatot kell szerezni, mert kissé körülményesebb a szilárd, fából készült létrán való mászásnál. A lemászás kezdetén, amikor a hágcsó még nem függ szabadon a mélység felett, hanem szorosan a sziklához simul, nagyon nehéz ujjainkkal a sziklafalhoz tapadó fokokba kapaszkodni. Ezért az első lépéseknél lábunkat jó mélyen helyezzük a fokba, annyira, hogy bakancsunk orrával a hágcsót a sziklától kissé eltávolítsuk. Ezzel elérjük, hogy az a fok sem fog túlságosan szorosan a sziklához tapadni, amelyikbe kapaszkodni akarunk.
    A derekunkra kötött biztosítókötelet fennmaradt társaink egyike vállán átvetve és kissé feszesen tartva lassan engedi utánunk. A fennmaradtak ilyenkor lehetőleg teljes csendben várják leszálló társuk utasításait, amelyek - különösen a nagyobb mélységből - már alig hallhatóan érkeznek a felszínre. A lassan, szótagoltan adott utasításokat azonban kellő figyelem mellett még 100 méteres mélységből is meghallani. Nagyobb mélységnél már nélkülözhetetlen a gégemikrofonos telefonösszeköttetés létesítése.
    Ha a hágcsó kezdeti szakaszán már túljutottunk és elértük a teljesen szabadon függő részt, akkor már kényelmesebben mászhatunk. Ilyenkor azonban egy másik kellemetlenség szokott jelentkezni, ezt azonban megfelelő mászótechnikával elkerülhetjük.
Célszerű a hágcsót közrefogni a lábunkkal
    Ha ugyanis a kötélhágcsón úgy mászunk, mint valami szilárd létrán, akkor lábunkkal szinte eltoljuk a hágcsót függőleges helyzetéből, és ilyen esetben úgy érezzük, hogy hanyatt lógunk a mélység felett. Súlyunk nagyobbik részét karjaink tartják, - ez idővel rendkívül fárasztó. Ezért célszerű a hágcsót közrefogni a lábakkal és sarkunkkal hol az egyik oldalra, hol a másik oldalra a fokok közé lépni. Kezünkkel is lehetőleg ne a hágcsó fokát, hanem a fokot tartó kötelet fogjuk meg, közvetlenül a fok felett. Ezzel csökkentjük a fok esetleges letörésével kapcsolatos veszélyt.
    Tekintve, hogy ilyenkor mindkét kezünk elfoglalt, a világítást ne karbidlámpa, hanem egy, az acélsisakunkra erősített villanylámpa szolgáltassa.
    Többnyire nem ismerjük előre a zsomboly teljes mélységét, nem tudjuk, milyen hosszúságú hágcsóra lesz szükségünk. Nem ajánlatos egyszerre az egész, rendelkezésünkre álló hágcsómennyiséget leereszteni, mert az, az itt-ott kiugró párkányokon, sziklafokokon fennakadhat, és szétcsomózhatatlan gomolyaggá válhat. Mindez órákra megakaszthatja, sőt lehetetlenné teheti a kutatás folytatását. Ezért első ízben csak annyi hágcsót eresszünk le, amennyi ahhoz elegendő, hogy az első kutató valamilyen biztos helyen leállhasson, és azután utasításának megfelelően küldjük utána a többi hágcsót kötélen, összetekert állapotban.
    Előfordulhat, hogy nem rendelkezünk elegendő mennyiségű hágcsóval, ilyenkor a "ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel" jelszó alapján kell eljárnunk, úgy ahogy pl. a Vecsembükki-zsomboly első bejárása alkalmával mi tettük. Erről a kutatóútról a könyv egy másik fejezetében részletesen beszámolok.
    Többnyire elegendő kötél szokott kéznél lenni, ezért az első kutató - természetesen felülről kellően biztosítva - addig mászik, ameddig a hágcsó leér, és igyekszik valahol a zsomboly oldalában többnyire található párkányon vagy fülkében leállni. Azután a kötélhágcsót, amelyen lemászott, hosszú kötélen lejjebb engedik mindaddig, amíg az eleje a kutató elé nem ér, aki - miután a hágcsót tartó kötelet fönt megerősítették ugyanazon a hágcsón lemászik az újabb mélységbe. Ezt a "megtoldást" mindaddig ismételhetjük, ameddig a köteleinkből futja. Mi ezt a Vecsembükki-zsomboly első bejárásakor háromszor ismételtük meg, és így sikerült a kb. 30 méteres hágcsóval 90 méteres mélységet elérnünk.
    A felmászás után a kötélhágcsók visszahúzása rendszerint nehézséget okoz, mert a hágcsófokok gyakran beakadnak a sziklafalak egyenetlenségeibe. Ennek elkerülésére ajánlatos a már nem használt alsó hágcsórészeket sűrű időközökben összegöngyölni és a felszínre felküldeni. Arra is vigyázzunk, hogy a biztosítókötél ne tekeredjen a hágcsó köré, ez teljesen szabadon függő hágcsószakaszokon könnyen előfordulhat.
    Felmászás közben sohase siessünk, hanem egyenletesen, szinte gépiesen kapaszkodjunk egyik fokról a másikra. A sietés, a kapkodás éppen annyira fárasztó, mint az ilyen mászás következtében szükségessé váló gyakori pihenés, illetve megállás a szabadon függő hágcsón, hiszen ilyenkor súlyunk nagy része karjainkon lóg. Az állandó, egyenletes ütemben való lassú lépkedés azért is jó, mert így a biztosítókötelünket bevonó társunknak, aki a kötél bevonását hasonló ütemben végzi, alkalma van minden lépésünknél kissé segíteni bennünket. A kötélnek csak néhány kg-os megfeszítése is minden emelkedésünknél lényegesen könnyíti a munkánkat. Ennek a segítésnek persze nem szabad odáig fajulnia, hogy társaink minden erejük megfeszítésével, még bordáink összeroppantása árán is ki akarjanak bennünket húzni.
    A barlangkutatás legnehezebb, de legérdekesebb feladataihoz tartozik, ha egy mély zsomboly aljára való érkezés után még a föld alatti patakot vagy folyót is követnünk kell. Pedig ilyenekkel birkóztak meg a Pireneusok és a Karszt feltárásának kezdetén a legkezdetlegesebb felszereléssel Martel, Schmidl, Putik, Perco és a barlangkutatás többi úttörői.
    Ha a körülmények megengedik, akkor a föld alatti vízfolyásokat lehetőleg alulról fölfelé, a vízfolyással szemben szokták bejárni, mert így a vízesések nem okozhatnak kellemetlen meglepetéseket. A kutatók útját sokszor reménytelenül elzáró szifonok legyőzésének is több lehetősége van, ha alsó végükön kíséreljük meg az átjutást, mert itt esetleg módunkban van a vízszintet duzzasztó akadályok eltávolításával a vízállást annyira csökkenteni, hogy szerencsés esetben légrés keletkezzék a szifonban.
    Az Aggteleki-barlangot a Domicától elzáró első szifonnál is úgy tudtunk kb. 10 centiméteres légrést létesíteni, sőt később egy szűk megkerülő járatot is szabaddá tenni, hogy átvágtuk a patakot duzzasztó mésztufa-gátakat.
    Ha azonban nincsen lehetőségünk arra, hogy a szifon vízszintjét valahogyan lesüllyesszük, akkor csak a búvárúszás segít. Ez régebben - minden segédeszköz nélkül - bizony sokszor nagyon kockázatos vállalkozás volt, aminek kellemességét egyáltalában nem fokozta a barlangok vizének 9-10 fokos hőmérséklete. Szifonban, víz alatt, szó sem lehet arról, hogy lássunk, hiába viszünk vízhatlan villanylámpát magunkkal. A barlangi patakok alját mindig finom iszapréteg fedi, búvárkodás közben ezt feltétlenül felkavarjuk, a búvárúszás a szifonban ugyanis rendszerint nem is valódi úszás, hanem a patak fenekén való víz alatti kúszássá szokott fajulni, és ezzel elkerülhetetlenül együtt jár a víz megzavarosodása.
    Nagyon megszívlelendő tapasztalat, hogy csupasz testtel ne járjuk a barlangi vizeket, hanem mindig valamilyen védőruházatban, amelyen belül a víz az erős testmozgás következtében mégis valamennyire felmelegszik, és előbb-utóbb tűrhető hőmérséklet alakul ki körülöttünk. Amikor a vízből kijövünk, természetesen nem szabad leülnünk, bármennyire is elfáradtunk volna, hanem folytatni kell a mozgást, vagy pedig át kell öltöznünk az előkészített száraz ruhába.
    Az erős szeszesitallal való "belső" melegítés pillanatnyilag kellemes lehet, de csak átmeneti hatású.
    Ma már a legújabb oxigénes légzőkészülékekben megbízható segédeszközöket találunk szifonkutatásokhoz. Ezekkel - bár minden veszélyt nem küszöbölnek ki - félóra hosszat tartózkodhatunk egy-egy alkalommal a víz alatt. Ezeket a készülékeket természetesen csak ott alkalmazhatjuk, ahol elegendő helyünk van ahhoz, hogy az eléggé terjedelmes, háton hordozandó készülékkel a fennakadás veszélye nélkül elférjünk.
    A szifonok alatt való átúszás mindenképpen a barlangkutatás egyik legveszélyesebb feladata marad; ha lehetséges kerüljük el, és az ilyen kísérletek előtt mindig a legalaposabban keressük a szifonokat megkerülő, többnyire agyaggal, törmelékkel eltorlaszolt járatokat.
    A vízvezető barlangokban végzett kutatómunkánál igen lényeges, hogy kutatásunk kezdetén alaposan tájékozódva legyünk a meteorológiai viszonyok felől, de lehetőleg még a kutatás közben is legyünk állandó kapcsolatban a külszínen levő társainkkal, akik a váratlan időjárás-változásról értesíthetnek bennünket. A vízvezető barlangok legtöbbje ugyanis igen gyorsan megérzi a csapadékot, és néhány óra alatt katasztrofális mértékben megnövekedhet a barlangi vízfolyások vízhozama és vízállása. Ilyen esetben még szerencséről beszélhetünk akkor, ha néhány napos földalatti fogsággal "megússzuk" az áradást.
    A svájci Hölloch kutatóit tíz napig tartotta fogva egy előre nem látott barlangi árvíz. A Tantalhöhle kutatóit, mint látni fogjuk, a részükre szervezett meteorológiai szolgálat a rádió különadásai útján tájékoztatta többnapos kutatóútjuk alkalmával az időjárási viszonyokról.
    A külszínnel való telefon- vagy rádióösszeköttetés rendkívül nagymértékben növeli a kutatómunka biztonságát.
    A Karszt barlangjainak első kutatói még igen nehezen szállítható facsónakokkal járták a föld alatti patakokat, és ezek vízesésein kötelekkel leeresztették vagy felhúzták a ladikokat. Később már bordákra feszített vízhatlan vászonból készített könnyebb csónakokon siklottak a földalatti folyók hátán. Ma már általánosan használják a felfújható gumitutajokat, melyek szállítása könnyű súlyuk miatt semmi nehézséggel sem jár. Legújabban már olyan gumiruhát is hordanak, amely a felfújható mentőövvel egybeszabott, és így a kutatót könnyen a víz felett tartja.
    Az előbb vázoltak természetesen csak a legfontosabb barlangtípusoknál előálló feladatokat érintik, hiszen a felsoroltak kombinációjából a legváltozatosabb lehetőségek és feladatok adódhatnak, amelyek leküzdése mindenkor a kutató egyéni képességeitől, leleményességétől és a rendelkezésre álló felszerelés adta lehetőségek helyes kihasználásától függ. Mindenképpen a legfontosabb azonban a kutatócsoport minden tagjának egymásért való önfeláldozó helytállása, bajtársiassága és munkájuk tökéletes összehangoltsága. A barlangkutatás legjobb előiskolája a turistaság, és a magasiskolája a hegymászás.
    A múltban és a jelenben is a legnehezebb barlangfeltáró munkát, amelyek a különböző tudományágak művelői előtt megnyitották az utat, a sportirányzatú turista- és hegymászó egyesületek tagjai végezték. Többnyire azonban a tudományos kutatók maguk is kiváló sportemberek, hegymászók voltak.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Néhány szó a felszerelésről 
 
Ha a kutatófelszereléssel röviden foglalkozni akarunk, akkor elsősorban a legfontosabb felszerelési tárggyal, a lámpával, a világítási eszközzel kell kezdenünk. Enélkül a kutatás elképzelhetetlen, és kifogástalan működésétől életünk függhet.
    Bár a jó világítás e nagy fontossága közismert, mégis néha hihetetlen könnyelműséggel hanyagolják el ennek biztosítását. Különösen a kezdő kutatóknál nemegyszer azt látjuk, hogy gyertyacsonkok pislákoló fényénél küszködnek, vagy pedig villany zseblámpák kétségbeesett rázogatásával igyekeznek az izzóba valami kis vöröses fényt varázsolni.
    Már sokat fáradoztak jó és könnyű, barlangban célszerűen használható lámpák szerkesztésén, de mai napig a legmegbízhatóbb, legigénytelenebb világítóeszközünk a bányászok szinte elpusztíthatatlan karbidlámpája. Ez a lámpatípus az, ami megfelelő kezelés mellett sohasem fog cserbenhagyni bennünket, és kibírja a sokszor nem éppen gyengéd igénybevételt is. Az idők folyamán e lámpa szerkezete annyira kiforrott, hogy azon jóformán már nincsen tökéletesíteni való. De ahogy a jó katona első gondja puskájának jó és üzemképes állapota, úgy a barlangkutatónak is első kötelessége tisztítani és gondozni a lámpáját. Mindkettő gazdájának biztonságát, életét jelentheti.
    A tapasztalt kutatót többek között arról is megismerhetjük, hogy túrája befejeztével első dolga lámpájának rendbehozása, és ezt a munkát sohasem halasztja akkorra, amikor egy új barlangtúra kezdetén társai már régen befejezték előkészületeiket a leszállásra, és türelmetlenül várják, míg ő lámpáját, - hogy a régen megkeményedett karbidmaradványoktól megszabadítsa -, dühödten egy kőhöz csapkodja, az esetleg közben elveszett szivárgócsövet keresi, vagy tisztítótű híján teli tüdővel igyekszik - sikertelenül - az eldugult égőt kifújni.
    A karbidlámpa alsó tartályába kb. 20-25 dkg mogyorónyira tört karbidot töltünk, arra ügyelve, hogy a felső víztartályból becsepegő víz egyenletes eloszlását biztosító perforált szivárgócső se hiányozzon. Az égőkre vésett szám az óránkénti acetiléngáz fogyasztást jelzi. A szokásos 14-es égőt használva, egy karbidtöltéssel kb. 5 óra hosszat világíthatunk. Ügyeljünk a víz- és karbidtartály közötti tömítőgyűrű jó állapotára, valamint arra is, hogy a karbidtartályban levő szűrőkosárba időnként új vattát vagy kócot tegyünk.
    A ruházat kérdéséről: a legcélszerűbbek az egybeszabott, erős vitorlavászonból készült védőruhák, amelyektől azonban ne követeljük meg az amúgy is elérhetetlen vízhatlanságot. A felsőrész gombolását - hasonlóan a vívózubbonyokéhoz - helyezzük oldalt, ahol nem akadályoz annyira. Egy kis, a vállnál alkalmazott zseb a gyufásdoboz számára elegendő, ezenkívül ne legyen más zseb a ruhán. Holminkat inkább kis oldalzsákban vigyük magunkkal. Igen hasznos, ha a nadrágnak a sípcsontot takaró részét, továbbá az ujjak könyökét vatelinnel kibéleljük.
    Lábbelinek legmegfelelőbb a hegymászó-szögezéssel ellátott hegymászó-bakancs, újabban a szögezés helyett vastag, ún. profilgumitalpat is használnak.
    Sapkaviselet terén nem alakult ki véglegesen elfogadott forma. Itt a kutatók egyéniségének megfelelően a legváltozatosabb viseletekkel találkozhatunk a micisapkától és női kalaptomptól egészen a pincskalapig. Zsombolyok kutatásánál azonban feltétlenül szükséges az acélsisak viselete, bármennyire is kényelmetlen.
    Felszerelésünk fontos része a jó kötél. Anyaga általában kender, lehetőleg hosszúrostú manillakender legyen, bár újabban nylonból is készítenek könnyű, nem sodródó köteleket. A kötél átmérője 11-13 mm, hossza 25 méter legyen. Csak különlegesen mély barlangok kutatásához kell hosszabb kötelet beszerezni. A kötél két végét spárgával kössük be, közepét pedig jelöljük meg piros festékkel. Minden túra után gondosan szárítsuk ki és tisztítsuk meg kötelünket.
    A kötélhágcsó kérdése már annyira sokrétű, hogy itt ezzel részletesebben nem foglalkozhatunk, csak annyit jegyzünk meg, hogy idehaza évtizedek óta olyan kötélhágcsó típust használtunk, ahol a kettős, összeszegecselt fafokokat sodrott drótkötél tartja. Ennek az az előnye, hogy a két drótkötelet a telefon két vezetékeként is használhatjuk, ha a készüléket két csipesszel rákapcsoljuk. A franciák már annyira tökéletesítették, könnyítették vékony acélhuzalból és alumíniumfokokból álló hágcsó típusukat, hogy súlya 10 méterenként nem haladja meg az 1 kilogrammot. Egy-egy hágcsó hossza általában 10 méter.
    Szó volt már azokról a legújabb oxigénes légzőkészülékekről is, amelyek a szifonok átúszását veszélytelenebbé teszik. E készülékeket ugyan a meleg tengerek állatvilágának megismerésére alkották, de újabban barlangokban is felhasználják. Lényegükben azonosak a már régebben ismert bánya-mentőkészülékekkel, csak víz alatti használhatóság céljából némileg átalakították őket. Az ilyen készülék kétféle lehet: az egyiknél a háton hordott egy vagy több acéltartályban sűrített levegő van, amit tömlő és szájcsutora segítségével, nyomáscsökkentő közbeiktatásával belélegeznek, az elhasznált levegő pedig egy szelepen át távozik.
    A másik típusnál a tartály nem sűrített levegőt, hanem 150 légkör nyomással sűrített oxigént tartalmaz. A kilégzett levegő nem a vízbe jut, hanem egy második tömlőn át a háton levő készülék lúgos-szelencéjébe kerül, ott megtisztul széndioxidjától, majd egy légzsákban oxigénnel keveredik, és innen kerül újra felhasználásra. Ennél a típusnál tehát ugyanazt az - állandóan tisztított és megújított - levegőt használják. A barlangokban e készülékek kisebb térfogatuk miatt is jobban beváltak, mint a sűrített levegővel működők. Használatuknál igen fontos követelmény, hogy az ember egyenletesen, minden izgalom nélkül lélegezzen. Egy-egy oxigénpalack töltése 20-30 perces víz alatti tartózkodáshoz elegendő.
    A felszereléshez tartozik még az archoz tapadó búvárszemüveg és szükség esetén a lábra szerelhető gumiuszonyok. A víz alatti világítást vízhatlan villanylámpák biztosítják, általában azonban a szifonokban felkavart iszapos vízben nincsenek jó látási viszonyok.
    Fentiekben csak néhány fontosabb felszerelési tárgyat ismertettem röviden. A barlangkutatás sokrétűsége miatt külön kötetet lehetne minden szükséges felszerelés részletes leírásával megtölteni, hiszen pl. csak magának a biológiai gyűjtés és az ősrégészeti ásatások technikájának, a barlangi térképezésnek és fényképezésnek is külön iroda ma van már.
    Mindenekelőtt azonban azt szeretném hangsúlyozni, hogy e néhány gyakorlati tanáccsal, vagy a felszerelési tárgyak leírásával távolról sem akarok senkit arra csábítani, hogy holnap már maga is elkezdje ennek alapján a barlangokat járni. Könyvből ez nem tanulható meg. A kutatás technikája hosszú évek tapasztalatával, gyakorlatával sajátítható csupán el. A lelkesedés, a természet szeretete, no meg a minden egészséges emberben többé-kevésbé szunnyadó kalandvágy párosulva higgadt ítélőképességgel sok akadályt le tud győzni. Ma már minden országban, így nálunk is vannak központi szervekbe tömörült egyesülések, amelyeknek összefogása hatalmas szellemi és fizikai erőt jelent, ami évről évre újabb - a föld mélyében eddig féltve rejtett - világokat tár fel az emberiség számára.
    Ha úgy érezzük, hogy nekünk is kedvünk és erőnk van ebben a munkában részt venni, forduljunk bizalommal ezekhez a társadalmi sport- vagy tudományos szervekhez, ahol a hasonló célokért lelkesedők társaságában elsajátíthatjuk a szükséges gyakorlati és elméleti ismereteket, de egyedül sohase járjunk a barlangokban!
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
A barlangok lakóiról
 
 Az ősember és utódai 
 
laposan szemügyre vettem a barlang talpának minden egyenetlenségét, a szürke sziklafalak minden hasadékát, fülkéjét, majd lassan a hatalmas előcsarnok leghátsó, félhomályba rejtőző zugába vonultam, ahonnan azonban szükség esetén szemmel tarthattam a széles bejáraton netalán beólálkodó, emberhúsra éhes jégkori ragadozókat, de magam észrevétlen maradhattam előttük.
    - Itt lesz a legalkalmasabb hely a tűzrakásra, a mögötte levő széles, vízszintes kőlap pedig jó fekhelyet biztosít -, gondoltam magamban, de azután ahogyan jobban körülnéztem, mégis mást határoztam. A tűzhelyet néhány méterrel odébb kellene felállítani, mert ott a füst egyenesen a csarnok tetején keletkezett nyílás felé szállhat, és nem forgolódik előbb a barlang hátsó szakaszában. A nyíláson behulló eső, hó ellen azonban mégis eléggé védve van az értékes tűz. A tűz táplálására összegyűjtendő fenyőfa számára is megfelelő, közeli helyet találtam.
    A tűzrakás helyének megfelelő kiválasztása döntő fontosságú a jégkori hosszú telet barlangban átvészelő ember számára, ezért még egyszer a legaprólékosabb részletekig megvizsgáltam, átgondoltam mindent, mielőtt végleg döntöttem volna ...
    Mindez nem egyik előző életemben vagy álmomban történt, hanem akkor, amikor a Gerecse-hegységben, a Szelim-barlangban kiválasztottam az első próbaásatáshoz a legmegfelelőbb helyet. Azt a helyet, amelyet - véleményem szerint - az ősember is bizonyára kiválasztott volna a tűzrakás céljára.
    Már régen foglalkoztatott a gondolat, hogy ez a védett, déli nyílású barlang pompás lakóhelye lehetett a jégkor emberének, mert innen szemmel tarthatta a szélesen elterülő vidéket is. A barlang agyag- és löszrétegei bizonyára sok emlékét őrzik jégkori ősünknek és az akkor élt állatvilágnak. Erről azonban nem tudtam meggyőzni az illetékes szakköröket. Persze, ha valami bizonyítékkal szolgálhatnék ...?!
    Ezt akartam néhány lelkes barátom segítségével megszerezni, ezért kellett olyan nagy gonddal megkeresnem azt a helyet, ahol aránylag a legkevesebb munkával és a legnagyobb valószínűséggel ráakadhatunk valami bizonyító erejű leletre.
    A körülcövekelt kutatógödör helyén azután hamarosan megindult a munka. Az újabbkori, fekete humuszos réteget elég gyorsan leszedtük, itt még nem várhattunk semmiféle érdekesebb leletet, bár természetesen jól szemügyre vettünk minden lapátnyi földet, amit a gödörtől néhány méternyi távolságban elkészített sima vizsgálóhelyre vittünk. Alig egy órányi ásás után durván megmunkált, máztalan cseréptöredékek kerültek elő, amelyeket formás korsóvá illesztettünk össze. De nem ezt kerestük.
    Később szürke hamura, majd egészen fekete rétegre akadtunk: a tűzhely. Innen megdöbbentő eseményt idéző lelet került a kezünkbe. A hamurétegből félig megszenesedett emberi állkapcsot kapartunk ki, amelyet még néhány más csont is követett.
    A tűzhely mellett talált csonttű, majd a gyönyörűen csiszolt kőbalta bizonysága szerint elértük a "fiatal" kőkort, tehát még "csak" 5-6000 évet haladtunk az időben visszafelé, mi pedig nagyobb időbeli távolságokat kívántunk felkutatni.
    Már órák óta dolgoztunk, egyre óvatosabban morzsoltunk szét kezünk között minden rögöt, amikor végre sárga löszre, a jégkorszak csalhatatlan nyomára akadtunk. Most már centiméterről centiméterre haladtunk rendkívüli óvatossággal. Nem csákánnyal és lapáttal, hanem kezünkkel és kis favésőkkel túrtuk ezután a talajt.
    Türelmünk végre elnyerte jutalmát: egy hófajd apró csontja került a kezembe, majd ezt követte egy gyapjas orrszarvú foga. Elértük tehát a hideg éghajlat korszakát!
    A leletek helyét pontosan berajzoltuk a jegyzetfüzetünkbe, több fényképet is készítettünk. A döntő bizonyítékot azonban egy nagyobb, kettéhasított csont szolgáltatta, amelyet a barlanglakó azért tört össze kővel, hogy legkedveltebb csemegéjéhez, a velőhöz jusson. Végül munkánk legszebb eredményeként apró, vöröses színű kődarabkát tarthattam a kezemben, egy pattintásokkal megmunkált lándzsahegyet! Néhány - a löszben talált - parányi faszén darabkát gyertyával gondosan körülcsepegtettünk, hogy a későbbi mikroszkopikus vizsgálat céljára megmentsük.
    Néhány nappal később a Nemzeti Múzeum tudósai kitörő lelkesedéssel fogadták a kis ládába csomagolt bizonyítékokat. Már nem volt kétséges: újabb őskori település helyére bukkantunk! A bizonyítékok birtokában előteremtették az egész barlang rendszeres ásatásához szükséges tekintélyes összeget is. A további munka lelke, vezetője Gaál István, az őslénytan és ősrégészet kiváló tudósa lett, aki egy évig tartó fáradhatatlan munkával 12 méter mélységig, egészen a barlang sziklafenekéig felásatta a páratlan tudományos kincseket rejtő réteget.
    Az egyes rétegekben elkülönült, hideget és meleget kedvelő fauna mellett megtalált apró faszéndarabkákból azt is megállapíthatták, hogy azok milyen faféleségből származnak, és ezzel is újabb bizonyítékokat szolgáltattak a jégkorszak éghajlati ingadozásainak megismeréséhez. A rétegek, illetve az azokban talált leletek alapján két határozott, eljegesedésre utaló hidegebb és három enyhébb időszakaszt mutathattak ki. A melegebb időszak rétegeit az elefánt, a hiéna és a lombos fák, a hidegebbet pedig az őskaribu, a hófajd, a sarki róka és a hegyi fenyő maradványai jellemezték.
    A Szelim-barlang olyan gazdagon ontotta különösen az ún. solutréi kultúrához tartozó kőeszközöket, és e réteg vastagsága olyan tekintélyes volt, hogy Gaál Istvánnak az ásatásokról megjelent munkája nyomán a külföldi szakirodalom "szelimi" kultúra néven is idézi.
    De nézzük meg közelebbről: mit is értünk az ilyen "kultúrákon"?
    Az embermajom vagy majomember emberré válásának kritériuma a tudatos fegyver és szerszámkészítés és használat volt. E kezdetleges eszközök kialakításának fejlettségi foka szabja meg az egyes kultúrák elnevezését, elhatárolását.
    Azt, hogy hol, milyen fejlettségi fokon kezdődik a legkezdetlegesebb, már szerszámnak nevezhető kődarab használata, azt éppen olyan kevéssé tudjuk még megmondani, mint azt, hogy hol és mikor jelent meg az a lény, akit már embernek nevezhetünk.
    A híres jávai majomember, a pithecantrhopus erectus megjelenési idejét a jégkorszakot megelőző földtani kor, a harmadkor utolsó szakának, a pliocénnak a végére helyezik. Azt is megállapították, hogy a pithecanthropus agyában a Broca-féle mező, azaz a beszéd központja már kezdetlegesen kialakult, ez emberi vonás. Sok szakember mégis azt tartja, hogy bár ez a lény nem volt ember, de már nem volt majom sem.
    Hasonló a helyzet azokkal a bizonyos kövekkel, az ún. eolith-okkal, amelyeket zavartalan harmadkori rétegekben találtak, és amelyekről nem állapítható meg pontosan, hogy magukon viselik-e a tudatos megmunkálás bélyegeit, vagy csak a természet szeszélye formálta őket olyanokká, hogy szükség esetén kezdetleges szerszámoknak is használhatták őket.
    Előbb-utóbb bizonyára ezeket a kérdéseket is tisztázni fogják, hiszen az ősemberkutatás még csak aránylag rövid múltra tekinthet vissza. E téren még a múlt században is uralkodott olyan szaktekintély, mint Cuvier megállapítása: "Ősember nincs!".
    A Neander-völgyi barlang világhírű csontleletében (1859) már akkor is számos neves búvár felismerte az ősember maradványát. A tudományos közvéleményt azonban az ő szavuk sem győzte meg, és csak századunk elején sikerült az elmúlt évszázad egyik legnagyobb tévedését végleg felszámolni.
    A leletek száma egyre szaporodott, de minden alkalommal szívós viták alakultak ki körülöttük, amelyeknek lángeszű tudósunk, Herman Ottó is először szenvedő, majd diadalmaskodó hőse lett. Szerencsés véletlen folytán az ő kezébe kerültek azok a csodaszép kalcedon kőeszközök, amelyeket a múlt század végén Miskolcon találtak. Herman felismerte tudományos jelentőségüket, és mint az első magyarországi őskőkori szerszámokat mutatta be és ismertette tudományos körökben ezeket. Nem törődve az akkor begyökeresedett felfogással, bebizonyította, hogy Magyarországon is élt ősember.
    Herman Ottót az ellene megindult ádáz harcban még a hamisítás vádjától sem kímélték a külföldi tudósok, amire a Magyar Földtani Intézet elrendelte Miskolc távolabbi környékének, Herman javaslatára pedig különösen a Szeleta-barlangnak részletes feltárását. Az ásatásokat Kadic Ottokár vezette, aki módszeres kutatásai során Herman Ottót fényesen igazoló pompás kőeszközöket talált. Végül is még a legélesebb külföldi ellenzői is elismerték sokoldalú tudósunk igazát.
    Herman a következő sorokkal indította útjára 1913-ban első barlangtani folyóiratunk, a "Barlangkutatás" első számát: "Az ősember kutatása igazi, helyes alapon tudományos törekvéseink legifjabb ágazata. Be kell illeszkednünk más nemzetek kutatóinak láncába, a szerves kapcsolatokat helyre kell állítani, mert ezzel bizonyítjuk, hogy egyenlő rangú, értékes része vagyunk az összességnek. És úgy amint a munkafelosztásban részt veszünk - nem követelődző demonstrációval, hanem teljes értékű tudományos eredményekkel -, bizonyítjuk, hogy a jelenben vagyunk, a jövőben leszünk: mert élünk és élni akarunk!"
    A századunk elején, különösen a franciaországi barlangokban előkerült nagyszámú leletek tették lehetővé annak a kultúrtörténeti beosztásnak a megteremtését, amelyet a világ szakemberei végül is egyöntetűen elfogadtak.
    Hangsúlyoznom kell, hogy az ősember fogalmán nem kell feltétlenül barlanglakót is értenünk. Nincsen bizonyítékunk arra, hogy a jégkori ember csak a barlangokban lakott volna, sőt az a valószínűbb, hogy a barlangokat csak ritkán kereste fel, és csak olyan időben, amikor az éghajlati viszonyok erre kényszerítették; amikor a szabadban lombból vagy állati bőrökből készített sátrak, talán földkunyhók már nem nyújtottak kellő védelmet az időjárás viszontagságai ellen. Az ősrégészeti kutatások azonban természetszerűen elsősorban a barlangokban indultak meg, mert ott találjuk meg a legbiztosabban - az évezredeken át zavartalan rétegekben - az ősember és kortársai maradványait.
    Ha jégkorszakról beszélünk, akkor sem kell arra gondolnunk, hogy e legfiatalabb földtörténeti korban az egész világot vastag jégpáncél borította volna, hanem csak a mai eljegesedések terjedtek tovább az egyenlítő felé. De ez sem az egész úgynevezett jégkorszak folyamán történt, hiszen ennek a kb. egymillió éves, tehát aránylag rövid földtörténeti kornak olyan fázisai is voltak, amikor az időjárás enyhébb volt, az eljegesedések visszahúzódtak. Tehát voltak jeges (glaciális) és közbenső enyhébb (interglaciális) szakaszok is ebben a tudományos néven diluviumnak vagy pleisztocénnak elnevezett korban. Hogy hány ilyen hidegebb és enyhébb időszak váltakozott egymással, afelől még eltérnek a vélemények. Számukat 3-tól 9-ig határozzák meg. E kérdés tisztázásához nagyban hozzájárul a zavartalan barlangi rétegsorokban talált faszén-maradványok vizsgálata is.
    A diluvium alsó szakaszának enyhe időszakába helyezik a francia Chelles városról elnevezett chelles-i kultúrát, melynek legjellegzetesebb maradványai az egyszerűen pattintott és néhány ütéssel csak a legszükségesebb módon megmunkált, hegyessé alakított kovakő darabok. E kultúra felső fokozatában azonban már apróbb, gondosabb pattintásokkal, úgynevezett retussal dolgozták ki, élesítették az eszközt. Egyes darabokon olyan hegyeket is alakítottak ki, hogy azokat fúrásra is használhatták, másokat kaparószerszámokként alkalmaztak.
    A következő, Saint Acheulről elnevezett acheuli kultúra egy enyhébb és egy hidegebb korszak idejére esik. Jellemző rá az előbbi periódus eszközeinek továbbfejlődése, a formásabb, könnyebb, vékonyabb, tehát nagyobb gonddal kidolgozott szerszámok, szakócák használata. A kezdetben ovális, majd mandula alakú szakócák háromszögletesekké válnak. Hegyüket nagy gonddal formálják, az egyenletes kidolgozás egyre jobban bizonyítja, mennyire úrrá lesz az ember az anyagon. E szakócák legszebb típusai hazánkban Miskolc területéről kerültek elő.
"Pattintott" kőeszközök a régebbi kőkorból
    A kőszerszámok őskorának, a paleolitikumnak középső szakaszába tartozik a Le Moustiér közelében levő barlangban talált leletek által jellemzett moustiér-i kultúra. Ebben az időszakban annyira alászállt a hőmérséklet, hogy egyre inkább igénybe kellett venni lakóhelyként a barlangokat. Ezzel talán helyhez kötöttebb lett az ősember. Nem vándorolt annyit, élete szűkebb határok között folyt le, s talán ez eredményezte a családi élet megszilárdulását. A létért folytatott közös küzdelemben ez jelentékeny erőt képviselt. Ez a küzdelem nemcsak a mindennapi élelem, a ruházatul szolgáló állati bőrök megszerzésére szorítkozott, hanem kiterjedt a barlang birtoklásáért az emberrel versenyző állatok legyőzésére is. Ebben az időben, amikor az egyes emberi csoportok kevesebbet érintkezhettek távolabb élő társaikkal, az egyéniség sokkal jobban érvényesülhetett, az egyéni ízlés, készség sokkal több, változatosabb formájú eszközt termelt ki, ez azonban nem mindig jelentett a régebbi kultúrákkal szemben fejlődést.
    Jellemzőnek mondhatjuk erre a kultúrára, hogy a szakócák általában megkisebbedtek. Most már többnyire nem magát az alapkövet, a magkövet formálták szerszámmá, hanem a magkőről nagyobb ütéssel szilánkot hasítottak le, és ezt dolgozták fel. Általában arra is ügyeltek, hogy a szerszámnak a kezükben tartandó részét letompítsák. Az éleket csak egyik oldalukon "retusálták", ezzel azok élesebbek lettek. Hazánkban még kevés helyről kerültek elő ilyen moustiér-i eszközök, de a tatai langyosforrások közelében felfedezett telephelyről elég szép számmal gyűjtötték össze ősrégészeink. A Szelim-barlangból is előkerült néhány példány.
    A moustiér-i típusú szerszámok eltűnése egybeesik a Neander-völgyi emberfaj kihalásával.
    A felső őskőkorszakot az Aurignac barlangjáról elnevezett aurignaci kultúra vezeti be. Az éghajlat ekkor hűvös, nedves, a sztyeppék korának kezdetén vagyunk. Az ősember inkább a barlangokat és sziklaernyős védett helyeket választja lakóhelyéül, mint a nyílt síkságot. Eszközei jelentős mértékben eltérnek a moustiér-i koriaktól; a keskeny, lapos kaparó- és vakarópengék, az árvésők uralkodnak. A csiszolás technikájának megismerésével megindult a kezdetleges csontipar is.
    Míg az előbbi kultúrákban az ember művészi érzéke csak bizonyos formaérzékben, a szimmetria keresésében nyilvánult meg, ebben a korban már a szó szoros értelmében vett képzőművészet is megszületik, ennek első nyomait kis csontkarcok, szobrocskák képviselik.
    Aurignac barlangjában találták meg az első, valóban művészi törekvésből készített karcokat csontokon és a sziklafalon. Persze itt is először általános hitetlenkedés fogadta a felfedezést, mint ahogy a világhírű Altamira-barlangban 1879-ben fellelt páratlan őskori freskók felfedezőjét, M. Sautuolát is közönséges csalónak mondták kortársai.
    De egyre szaporodtak a "képes" barlangok, egyelőre csak a Pireneusok területén. A La Pasiega nevű barlang sziklafalain összesen 226 festményt és 37 rajzot találtak. A képek elsősorban azt ábrázolták, ami az őskori ember érdeklődését a legjobban lekötötte: vadászatának tárgyait, különböző, azóta már régen kihalt állatokat, mint pl. a mamutot, a gyapjas orrszarvút, a barlangi medvét. Ezek a rajzok élethűség, az ábrázolási készség tekintetében a legszigorúbb kritikát is kiállják.
    A festmények színe általában barna, okker, vörösesbarna és fekete. A festékanyagokat különböző olyan vasoxidokból állították elő, amelyekhez könnyen hozzájuthattak. A vasérceket, szenet, kaolint porrá törték és állati zsírokkal kenőccsé dörzsölték. Egyes természeti népek még ma is így készítik festékeiket, elsősorban az ausztráliai bennszülöttek.
    Ha nagyjából meg is magyarázhatjuk, hogyan készítették ezeket a 20-30 ezer évvel ezelőtti rajzokat, már fogasabb kérdés annak eldöntése, hogy milyen célt szolgáltak ezek a sokszor igen mélyen a barlangok belsejében, nehezen megközelíthető helyeken talált alkotások. Például a Niaux melletti barlangban a bejárattól több mint egy kilométernyire találtak rajzokat. A Grotte du Tuc d'Audoubert-ben először csónakon kell a föld alatti patakot bejárni, majd több vaslétra segítségével érjük csak el a barlangnak azt a felső emeletét, ahol a kőkorszakbeli freskókat megtalálták. Norbert Casteretnek, a Montespani-barlang szobrászműterme felfedezőjének pedig egy szifont kellett átúsznia, majd több száz méter hosszan egy barlangi patakban gázolnia és csak ezután ért oda ahhoz a csodálatos teremhez, ahol vagy 30 darab, részben már vastag cseppkő-réteggel borított agyagszobor és számtalan sziklába vésett rajz fogadta.
    Mindez azt látszik bizonyítani, hogy az ősember nem a "nyilvánosság" számára készítette műalkotásait. Az az elmélet, hogy az ősember pusztán a kedvtelés, a művészet kedvéért készítette volna e nehezen hozzáférhető képeket, egyre jobban háttérbe szorul, és egyre valószínűbbnek látszik, hogy létrejöttükben a varázslatnak, mágiának volt elsőrangú szerepe, ahogyan azt ma is tapasztalhatjuk a természeti népeknél.
    Az aurignaci valamint az ezt követő solutréi és magdaléni kultúrák emberének valószínűleg az volt az elképzelése, hogy vadászatának eredményességét az elejtendő állatok ábrázolásával és jelképes megöletésével varázslat útján biztosíthatja.
    Számos rajzon jól láthatók a halálos sebeket ejtő dárdák, de vannak olyan ábrázolások is, amelyektől az egyes állatok hasának feltűnő kidomborításával a szaporodás befolyásolását várták, különösen olyan állatoknál, amelyek fontos élelemül szolgáltak és amelyek kiveszésétől tartottak.
    Valószínűleg úgy vélték, hogy a varázslat jótékony hatása mindenkit segít, aki a képeket csak meglátja vagy lándzsájával meghajítja. Ezt pedig nem akarták sokaknak juttatni, ezért rejtették el annyira ezeket a műveket.
    A Casteret felfedezte rejtett őskori műteremben az egyik, kb. 1,70 m hosszú állatszobor oroszlánt ábrázol, melynek nyakát és mellét a lándzsadöfések valósággal átlyukasztották. Felejthetetlen élmény lehetett a felfedezőnek vagy 20 000 év után első emberként belépni ebbe az ős-szobrászműhelybe, ahol még pontosan láthatta a kőkori varázslók és művészek lábanyomát, megtalálta lapos csontból készített szobrász-szerszámaikat és a puha agyagfenékbe vájt gödröket, ahonnan a mintázóanyagot kimarkolászták.
    De a meztelen emberi lábnyomok mellett helyenként hatalmas medvemancs-nyomokat is talált, ezek arról regéltek, hogy bizony időnként gazdát cserélt a barlang.
    Hazánkban eddig még nem sikerült őskőkori barlangi ábrázolásokat felfedezni, bár kisebb csontszobrocskák már nálunk is előkerültek.
    A Solutré községről elnevezett solutréi kor kultúrmaradványainál, szerszámainál a retusálás már nemcsak az élekre terjedt ki, hanem a szerszám egész felületét borítják a megmunkálás pikkelyszerű nyomai. Feltűnő azonban, hogy a dárda- és lándzsahegyek szerepét betöltő babérlevél alakú pengék száma csökken. A felső solutréi ősember rátér a könnyebben megmunkálható csonteszközök, csontfegyverek készítésére, ezek nemcsak könnyebben állíthatók elő, de éppen ezért pótolni is könnyebb őket, ha elvesznek. A tűzkőeszközöket már csak mint kifejezett vágószerszámoknak tartották meg, a fa és a csont megmunkálásához használták őket. E kultúrszakasz legklasszikusabb magyar lelőhelye a Szeleta-barlang.
    A jégkorszak utolsó nagy hidegperiódusára jellemző magdaléni korban már erősen hanyatlott a kőipar, a csonteszközök használata előre tört. Ebben a kultúrrétegben tűzkövekből már csak igen apró pengéket találni, amelyeknek megmunkálásán is jól láthatók a hanyatlás jelei. A dárdahegyeket és a legújabban megjelenő harpunákat, szigonyokat is csontból készítik. Ezeket sokszor bekarcolt rajzokkal is ékesítik. A magdaléni korban érik el művészetük tetőpontját a már ismertetett barlangi freskók, és e korba helyezik a Montespani-barlang agyagszobrainak megalkotását.
    A jégkorszaknak a harmadkor végébe nyúló homályos kezdetén feltűnő és a rejtélyes eolith-tal kapcsolatba hozott pithecanthropustól a cro-magnoni, a barlangi freskókat készítő művészig az ősember mindenkor - ha csak átmenetileg is - szívesen lakott a barlangokban. De a jégkorszak végével sem szűnt meg az ember a barlangokat lakásul használni. Átmeneti lakásnak használta a "fiatal" kőkor embere is, aki már pompásan csiszolt csont- és kőeszközöket készített és akinek fejlett művészi érzékét a Bükk barlangjaiban talált, páratlanul szép, gazdag mintákkal díszített agyagművessége igazolja. A későbbi bronz-, majd vaskorban, de a történelmi idők viharában is sokszor keresett menedéket a barlangokban az ember.
    Még ma is vannak Spanyolországban kiterjedt, valóságos barlangvárosok, amelyek lakói ugyan a civilizáció minden vívmányával ellátják lakásukat, de amelyeket semmi pénzért sem hagynának el.
    Bizonyos mészkőfajták nem eresztik át a vizet, tehát a bennük keletkezett vagy mesterségesen kivájt üregek szárazak, télen melegek és nyáron kellemesen hűvösek. Ezeket a "lakásokat" nagyobb nehézség nélkül bővíthetik új helyiségek kivájásával.
    K. Hielscher "Az ismeretlen Spanyolország" c. munkájában szinte lelkesedéssel ír a Granada közeli Sierra de Guadix nevű barlangvárosról, amelynek 40 ezer lakosa van. Szerinte nem a szegénységük miatt választották ezt az életmódot, hanem azért, mert Spanyolország forró éghajlatában ezt tartják legcélszerűbbnek. Társadalmi helyzetük szerint 2-6, egymástól gyékényfüggönnyel elválasztott helyiségük van ezeknek az egymás mellé és 4-5 emeletnyi magasságban egymás fölé sorakozó lakásoknak.
    Egyik-másik lakásba a villanyvilágítást is bevezették, sőt még mozinak való helyiséget is véstek a puha kőzetbe, és persze a föld alatti kocsmahelyiségről sem feledkeztek meg.
    Hogy mivel foglalkoznak ezek az újkori barlanglakók?
    Téglát égetnek azok számára, akik kénytelenek házakban élni!
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A jégkorszak nagy ragadozója, a barlangi medve és kisebb barlanglakók 
 
Hatalmas testű, fáradt medve kapaszkodott lassan a borókával tarkított sziklás hegyoldalon az Igric-barlang (Bihar m.) bejárata felé.
    A jégkorszak utolsó nagy eljegesedésének idejében az akkori időjárási viszonyok mellett is szokatlanul kemény hideg elől a barlangi medve ragadozó kortársai, az oroszlán, a tigris és a hiéna még a hideghullám elején jobbnak látták délebbre, melegebb éghajlat felé vándorolni, de a röghöz kötött medve kitartott megszokott környezete mellett. Pedig a nagy hideghullámot megelőző enyhe klímájú időszakban már nagyon megszokta a meleget, a zord idővel szembeni ellenálló képessége erősen csökkent.
    A jeges szélviharok ellen barlangokban igyekezett védelmet találni, egyre hosszabb ideig tartó téli álomba merülve. Szervezete azonban alaposan megsínylette ezt, mindenféle betegség, köszvény gyötörte, amely a csontjain maradandó nyomot is hagyott.
    De a lejtőn fölfelé cammogó medve most nem azért igyekezett az alacsony, kerek barlangnyíláshoz, hogy ott a hideg ellen védelmet keressen. Egy titokzatos, ősi parancsnak engedelmeskedett, amely feltartóztathatatlanul hajtotta, vonzotta a barlang felé.
    A szűk nyílásnál búcsút vett az egyhangúan szürke tájtól, a napvilágtól, és alacsony, keskeny folyosón vonszolta öreg, beteg testét tovább, egyre tovább a barlang belseje felé. Már hosszú ideje haladt a vaksötétben, de állandóan a sziklafalakhoz simulva biztosan követte azt az utat, amelyet a természet kifürkészhetetlen parancsa kijelölt már sok ezer elődje és utódja részére is. A sok-sok súrlódó medvebunda egészen simára csiszolta helyenként - az élesebb kanyarokban - a sziklafalakat.
    Végül érezte, hogy a folyosó kitágul, és mélység szélén végződik.
    Egy pillanatra megtorpant, de azután egy ellenállhatatlan parancsnak, egy látszólag értelmetlen ösztönnek engedve hirtelen a mélységbe vetette magát. Halálos vívódásának utolsó perceiben talán még megérezte, hogy sok ezer őse tetemének, ott porladó csontvázának néma hívását követte ...

*

    Az Igric-barlang jégkori medvetemetőjében egyre szaporodtak a lassan-lassan teljesen kipusztuló barlangi medve tetemei. A barlangnak ez a hatalmas terme egy mélyebben alatta vonuló aktív vizes barlang felső emelete volt, amely valószínűleg kapcsalatos a Pestere-barlang rendszerével.
    Nagy áradások alkalmával az alsó barlang - ilyenkor zavaros, agyagos - vize annyira felduzzadt, hogy elérte a felső szinteket és elborította a medvetetemeket is. Amikor az árvíz levonult, vastag agyagréteg maradt vissza a helyén, amelybe a medvecsontok beágyazódtak.
    Ezt a medvetemetőt már a múlt század végén ismerték. Mély, mintegy tíz méter mélységű gödröket ástak benne, legtöbb hazai gyűjteményünk pompás barlangi medve-csontvázai ezekből a gödrökből származnak. Az ilyen gödör falából tömegesen merednek elő a hatalmas medvekoponyák, agyarak és csontok.
    Ha nem is ilyen tömegesen, de jóformán minden barlangban megtalálhatjuk a jégkorszak e legjellegzetesebb ragadozójának (ursus speleaeus) csontjait. A jégkorszak klímaingadozásaikor a barlangi medve kortársai évekig tartó vándorlásokkal igyekeztek a nekik legmegfelelőbb hőmérsékletű vidéket megtalálni. Az eljegesedések közeledtekor a víziló, oroszlán, tigris és más, meleget kedvelő állat délre vonult, de a barlangi medve, mint hegylakó a különböző magasságokban igyekezett az életberendezkedésének legmegfelelőbb hőmérsékletet megtalálni. A mai barna medve félelmetes jégkorszakbeli rokona mégis kihalt, mert végül is nem tudott a nagy klímaingadozásokhoz eléggé alkalmazkodni. De ma is él ennek a kihalt barlangi medvének egy hozzá igen hasonló oldalági leszármazottja, az alaszkai óriásmedve vagy kodjakmedve (ursus middendorfi), amely ma a földkerekség leghatalmasabb ragadozója. Egyik 900 kilós példányát Széchenyi Zsigmondnak sikerült elejtenie, így került hozzánk is megvizsgálásra.
    A másfélméteres magasságot és háromméteres hosszúságot elérő barlangi medvének nemcsak számtalan csontvázát találták meg barlangok agyagkitöltésében, hanem különös életének számos nyomát is megismerhettük.
    Bemerészkedett mélyen a barlangok belsejébe, és megvizsgálta legtávolabbi, legelrejtettebb zugaikat is. A Domica-barlangban például több száz méternyire a bejárattól sziklafalakon több helyen megtaláltuk másfél-kétméteres magasságban a barlangi medve hatalmas mancsának karmolási nyomait. Vagy három milliméter mély, négy egymással párhuzamos rovást mélyítettek karmai a kemény mészkőbe. Szinte hihetetlennek látszott, hogy idáig bejött volna a sötét, zegzugos folyosók útvesztőjében, de a karmolásnyomok közelében végzett ásatások során megtaláltuk a medve csontjait is.
    A medve útját is pontosan megmutatják a sok medvebundától simára csiszolt kiszögellések a folyosók kanyarulataiban.
    Norbert Casteretnek, a Montespani-barlang őskori szobrászműterme felfedezőjének közlése szerint a barlang-bejárattól egy kilométernyire a patak felett három méter magasságban betorkolló szűk folyosóban találtak medvenyomokat. Láthatólag fel akartak mászni a folyosóba, amint azt az agyagban látható számos karmolás és mancsnyom mutatja. Nem érték ugyan fel, de a nyomokból megállapítható, hogy végül is egy egészen fiatal mackót emeltek fel a folyosótorkolathoz, ennek kis mancsnyomai a folyosóban még vagy harminc méternyire követhetőek voltak.
    Egy másik pireneusi barlangban, a Grotte du Tuc d'Audoubert-ben levő nagyobb terem egyik lejtős, agyagos vége kisebb tócsa fölé vezet. Itt találták meg a barlangi medve csúszdáját, a bundájának lenyomata még jól látható volt. Nyilván itt is akképpen szórakozott a medve - amint azt a sarkkutatók a jegesmedvéknél megfigyelhették, hogy játékból a lejtős jégtáblákon csúszkálnak a tengerbe.
    Más barlangokban található mancsnyomokból arra következtethetünk, hogy ott a medve lábait váltogatva - órákig "táncolt".
    Az ősember életében természetesen fontos tényező volt a barlangi medve, hiszen egy ilyen hatalmas állat elejtése hosszú időre megszabadította táplálkozási gondjaitól és prémmel, inakkal is ellátta. Karmait és fogait felfűzve, valószínűleg díszítésül is használta. Első történelemelőtti ábrázolását a Massati-barlangban találták (Pireneusok).
    1922-ben a Montespani-barlangot elzáró szifon bravúros átúszása után pedig N. Casteret felfedezte azt az őskori szobrászműtermet, amelyben az ősember többek között egy barlangi medvét is megmintázott. Az őskori agyagszobor 1,10 m hosszú és 60 cm magas. Feje hiányzik. Érdekes, hogy a medve elülső lábai között egy fiatal medve koponyája feküdt. Valószínű, hogy a medve-szoborra valódi koponyát erősítettek. A szobor oldalain számos kis nyílás látható. Valószínűleg lándzsadöfések nyomai, amelyek talán egy, a medvevadászatot megelőző szertartásról tanúskodnak.
    A helyenként vastag cseppkő-kéreggel bevont szobor közelében még látszanak azok a nyomok is, ahogyan valami kővésővel kikaparták a mintázáshoz szükséges agyagot.
    Más helyen pedig - ugyanebben a barlangban - az emberi és a medvelábnyomok a barlang birtokáért folytatott küzdelemről tanúskodnak.
    Bizonyítékaink vannak arra is, hogy az ősember igen nagy becsben tartotta a medvefogakat, összegyűjtötte őket, talán cserekereskedelmet is folytatott velük. A Grotte du Tuc d'Audoubert-ben talált lelet szerint még az is megállapítható volt, hogy az emberek az elhullott medvék állkapcsát szétverték és kiszedték az értékes szemfogakat. A medvecsontváz mellett ott lehetett látni a lágy agyagban a térdelő ember lábának, kezének lenyomatát, és megtalálták az őskori "hullarabló" kőszerszámát is.
    Bár a jelek szerint az ősember felvette a küzdelmet a barlangi medvével, mégis túlzás több kutatónak az az állítása, hogy az ember irtotta volna ki. Számos lelet valószínűsíti azt a feltevést, hogy a barlangi medvével az utolsó nagy eljegesedéssel járó kedvezőtlen életkörülmények végeztek, miután az előző enyhe korszakban elvesztette az ellenállóképességét. Számos betegség támadta meg, amelyeknek nyomait, szörnyű kínlódásuk okát csontjaikon megtalálták. Az őslénytan egyes művelői hosszú, alapos tanulmányokat írtak ezekről a betegségekről. A toulouse-i Természetrajzi-Múzeumban külön gyűjteményt láthatunk a betegségek következtében elváltozott medvecsontokból, összenőtt csigolyákból. Olyan medvekoponyát is láthatunk, amely az első nyakcsigolyával volt összenőve.
    Az utolsó eljegesedés során jelentkező megbetegedésekkel kapcsolatban fellépett a szaporodóképesség csökkenése is, s mindez végül is a barlangi medve teljes kipusztulásához vezetett.
    Ez a nagy pusztulás az úgynevezett magdaléni korban ment végbe, amikor az ember már bizonyos fejlettséget elért és már ismerte a mesterséges tűzgerjesztés módszerét, tehát tűzzel, állati bőrökkel védekezhetett az előretörő eljegesedéssel kapcsolatos időjárási viszontagságok ellen.
    A barlangi medve ragadozó kortársai elvándorlásukkal megmenekültek a pusztulástól. Az a kisázsiai oroszlánfaj, amely a "barlangi" oroszlánnal (felis speleaeus) azonos volt, csak időszámításunk elején halt ki. A történelmi ókorban még élt a Balkánon az oroszlán, amelyről Herodotosz a Xerxes-féle hadjárat leírásakor is megemlékezik.
    A barlangi hiéna (crocotta spelaeus) már az utolsó eljegesedés kezdetekor eltűnt földrészünkről.

*

    A barlanglakók azonban nem haltak ki, csak méreteik csökkentek. A mai barlangi fauna életét kutató tudományágnak, a szpeleo-biológiának rendkívül érdekes munkaterülete van a barlangokban. Ennek a rejtélyes állatvilágnak több képviselője - amelyet természetesen csak a szakember tud megállapítani, a jégkorszakból, sőt a harmadkorból maradt meg változatlan formában. Ezek az úgynevezett reliktumfajok. A barlangokban azóta sem változtak meg lényegesen az életkörülmények, tehát nem kellett új viszonyokhoz alkalmazkodniuk.
    Ha a külszíni változásoknak vannak is bizonyos, a barlangokban is érezhető hatásaik, azok olyan csekélyek, hogy élettani szempontból hatástalanok, tehát nem vezetnek egyes - állandóan barlangokban tartózkodó - állatfajok elpusztulásához vagy átalakulásához.
    A barlangok mai állatvilágát különböző csoportokra szokták osztani, aszerint hogy mennyire kapcsolódik életük a barlanghoz.
    Dudich Endre, az Aggteleki-barlang állatvilágának világhírű kutatója megállapította, hogy tulajdonképpen minden barlangnál más-más beosztást kellene alkalmazni, pl. az Aggteleki-barlang esetében - amelyet joggal a világ - biológiai szempontból - legalaposabban átkutatott barlangjának tekinthetünk - az állatvilágot négy csoportra osztja.
    Az első csoportba tartoznak a barlangi vendégek (Tychotroglobiontok). Ezek a csak véletlenül a barlangba került állatok, mint pl. békák, egerek, kígyók stb. A második csoport felöleli a barlangjárókat (Pseudotroglobiontok). Ide tartoznak azok az állatok, amelyek esetről esetre önként húzódnak a barlangokba, hogy ott átteleljenek. Többek között ilyenek a denevérek is. A harmadik csoport, a barlangkedvelők (Hemitroglobiontok) csoportja olyan állatokból áll, amelyek állandóan barlangokban élnek, ott is szaporodnak. Többnyire szaporodásuk szakaszossága is megszűnt, de barlangokon kívül is megtalálhatók a barlangokhoz hasonló természetű árnyas, hűvös helyeken. Ilyenek bizonyos rák, ősrovar és bogár fajták.
    Az igazi barlanglakókat (Eutroglobiontok) a negyedik csoport öleli fel. Ezek azok az állatok, amelyek kizárólag csak barlangokban élnek. Többnyire már annyira alkalmazkodtak a barlangi életmódhoz, hogy teljesen színtelenek, szemük csökevényes vagy teljesen visszafejlődött. Szaporodásukban pedig, mivel a barlangi életkörülményekben nincsen évszaki változás, megszűnt a szakaszosság. Ide tartoznak a vakrákok, bizonyos csigák, bogarak, legyek és atkák.
    E fauna gazdagságára jellemző, hogy Dudich kutatásai során az Aggteleki-barlangban 262 különböző állatfajt mutatott ki, de az újabb kutatások ezt a számot is állandóan növelik.
    Rendkívül érdekes munka a még alacsonyabbrendű élőlények, a barlangi baktériumok életének kutatása is. Kitűnt, hogy bizonyos baktériumok képesek szervetlen anyagból szerves anyagot előállítani oxidáció útján nyert energia segítségével. Sokáig úgy tudták, hogy szerves anyagot szervetlenből csak a klorofil-tartalmú növények képesek a Nap energiája segítségével előállítani. Ezek szerint már nem olyan örökérvényű az a tétel, hogy minden élet forrása a Nap energiája.
    E baktériumok szolgálnak más barlangi élőlények táplálékául és lehetővé teszik, hogy kívülről behordott szerves anyag nélkül is egy, a külvilágtól független élettér alakulhasson ki a barlangokban.

*

    Munkánk keretét túlhaladná, ha a jelenkor barlanglakóival részletesebben is foglalkoznánk, de nem kerülhetjük el, hogy fel ne hívjuk a figyelmet a barlangok egyik már mindenki által látott, de nagyon is kevéssé ismert és sajnos túlságosan is üldözött lakójára, a denevérre.
    Bár nem tartozik a valódi barlanglakók közé, hiszen csak időszakosan tartózkodik a barlangokban, mégis nagyságánál, érdekes életmódjánál fogva kitűnik a barlangok többi lakója közül, és megérdemli, hogy közelebbről is megismerjük.
    E hasznos állat még mindig sokat szenved az emberek tudatlansága, babonás volta miatt. Nem egy falusi ház ajtaján még ma is ott látni a kiszögezett denevért. Sokan irtóznak tőle, vannak még ma is nők, akik attól tartanak, hogy hajukba kapaszkodik. Azt nem mondhatjuk róla, hogy még a légynek sem árt, hiszen éppen abban rejlik nagy haszna, hogy tömegesen pusztítja a rovarokat, de embert soha nem bánt, a mesékkel, mendemondákkal ellentétben még nem szívta ki senkinek sem a vérét, de még egyetlen nőnek a hajába sem kapaszkodott soha.
    A káros rovarok tömeges pusztításával olyan szolgálatokat tesz a népgazdaságnak, hogy pl. Bajorországban a második világháború után fecskéket és denevéreket telepítettek a nagy gazdaságok közelébe; az ilyen helyeken a legyek mennyisége annyira csökkent, hogy a tehenek tejtermelése lényegesen megnövekedett.
    Újabban a tudományos körök egyre nagyobb figyelmet szentelnek a denevérek életmódja tanulmányozásának és ezerszámra gyűrűzik őket, akár a madarakat, hogy vonulásaik útját, idejét megfigyeljék.
    Sokan úgy tudják, hogy a denevérek éjszakai és barlangi repülése azért annyira biztos, azért nem ütköznek bele soha az akadályokba, mert a sötétben is látnak. Valójában azonban szemük semmiben sem különbözik más állatok szemétől, a sötétben nem látnak, de repülésüket - hasonlóan a repülőgépek radarral irányított vakrepüléséhez - a legújabb kutatások szerint ultrahanggal irányítják.
    Ismeretesek azok a tengerfenék-mérésekhez használt készülékek, amelyek ultrahangimpulzust adnak le a tengerfenék felé, és a hang visszaverődési idejéből állapítják meg a tenger mélységét. A denevérek is ilyen, az emberi fül számára hallhatatlan, igen magas rezgésszámú ultrahang-impulzust adnak le, és érzékelnek. A visszaverődésből következtetnek az akadályokra és a szabad útirányra. Minden barlangkutató tudja, és a gyakorlatban tapasztalta, hogy még a legszűkebb járatokban sem fordult elő, hogy a vele szemben repülő denevér hozzáért volna, hanem teljes biztonsággal elsuhant mellette.
    A magas, csipogó hang, amelyet ilyenkor hallani, valószínűleg az ultrahang-impulzusnak az emberi fül számára még észlelhető kezdete.
    A denevérek e csodálatos tájékozódó képességét sokáig kutatták, míg végül Galambos és Griffin kísérletei egyértelműen beigazolták az ultrahang szerepét. Ha ugyanis az állatok szemét leragasztották, azok továbbra is éppen olyan jól tájékozódtak, mint korábban. Ha azonban a szájukat vagy a fülüket ragasztották le, akkor teljesen "vakok" lettek.
    Igen érzékeny műszerrel mérték a repülés közben gerjesztett hangokat, és megállapították azok frekvenciáját, ami 30 000-70 000 rezgés másodpercenként. Az egyes "kiáltások" ideje kb. 0,02 másodperc. A legnagyobb hangerő az 50 000-es rezgésszámnál van. A denevér a frekvenciamoduláció módszerével dolgozik. A másodpercenként leadott hangjelzések száma igen változó: elrepülés előtt 5-10, repülés közben szabad térségben 20-30, akadály megközelítésekor azonban 50-60-ra emelkedik. A jelzések száma közvetlenül az akadály előtti elrepüléskor 20-30-ra csökken.
    Kísérletekkel igazolták azt is, hogy a denevér a fülével érzékeli ezeket a magas hangokat. Amikor ugyanis mesterségesen gerjesztettek 10 000-90 000-es rezgésszámú hangot, akkor a denevér fülében mikrovolt-mérővel elektromos feszültséget tudtak mérni.
    Ultrahanggal idomítani is tudtak denevért, elérték azt, hogy egy bizonyos hangmagasságnál a gerjesztő fölé repült, és az odakészített rovart elfogyasztotta.
    Ez az állandó figyelési, tájékozódási szükség okozza a denevér látszólag bizonytalan, állandóan irányt változtató repülését is.
    A denevérek tél idején hatalmas fürtökben lógnak egyes barlangokban. De csak az olyan barlangokat keresik fel, amelyeknek alacsony hőmérséklete lehetővé teszi a téli álomhoz szükséges megdermedést, az életműködés nagyfokú csökkenését. Ezért nem szeretik télen a magasabb hőmérsékletű barlangokat, pl. a Miskolc-Tapolcai-tavasbarlangot, amelyet 30 fokos hévforrások fűtenek. A gyűrűzések bevezetése óta tapasztalták, hogy télen a magasabb hegyekben nyíló barlangokat keresik fel, ahol a barlang hőmérséklete az alacsonyabb külső átlagos hőmérséklethez igazodik.
    A denevérnek nincsen fészke, elevent szülő, és egy-két fiókáját repülés közben is magával hordja emlőjén.
    A barlangokban összegyűlő trágyája e rendkívül falánk állatnak a denevérguanó értékes foszforsav- és nitrogéntartalmú trágyaanyag, amelyet az egyes barlangokból, pl. nálunk a Remetehegyi-zsombolyból is, vagonszámra bányásznak ki.

*

    Egy másik hasznos, bár nálunk ismeretlen barlanglakó a salangánfecske, amely Dél-Ázsia és az indiai szigetvilág barlangjaiban él. E fecskéknek vannak olyan fajai, amelyek nyálkájukkal a legízesebb ehető fészkeket, a kínaiak annyira kedvelt csemegéjét építik. Tömegesen élnek azokban a jávai tengerparti barlangokban, amelyekbe csak apály idején lehet bejutni, az óriási borneói barlangokban is tenyésznek.
    A bennszülöttek kibérelik az ilyen fecskelakta barlangokat, és hosszú nyélre erősített négyágú villával szedik össze ezeket a kedvelt falatokat. Évente három-négyszer "aratják" ezeket a fészkeket. A második "aratás" a legkiadósabb. A legértékesebbek a fészkek közvetlenül elkészítésük után. Ekkor még egészen világosak, szinte áttetszőek. De az öregebb, sárga és összepiszkított fészkeknek is megvannak a maguk ínyencei. A fészkeket tejben, cukorral főzik meg. Magas pepszintartalmuk miatt gyomorbántalmak gyógyítására is fogyasztják őket.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A Karszt búvópatakjainak legérdekesebb lakója: a barlangi gőte 
 
A föld alatti vízfolyások egyik legérdekesebb, tudományos körökben legtöbb vitát kiváltó lakója a barlangi gőte.
    A valódi barlanglakó (Eutroglobionta) barlangi gőte, latin nevén anguineus proteus, az amphibiákhoz tartozik. Teste 30 cm hosszúra megnő. Az egyébként fehér vagy gyengén rózsaszínű bőrén csak kopoltyúinak élénkebb piros színe tűnik fel. Négy lába egészen csökevényes, mozgását erős farka biztosítja. Szemei teljesen visszafejlődtek. Fiatal példányokon még felismerni a szemeket, azonban az állat idősebb korában a bőr teljesen befedi őket. Belső szerveinek érdekessége, hogy 3 pajzsmirigye van.
    Barlangi gőtét eddig csak a Karszt állandó föld alatti vízfolyásaiban találtak, néha e vidék nagyobb forrásaiban is előfordul. Ha nagyobb esőzés alkalmával a postojnai barlangrendszer patakjai elárasztják a Planina Poljét, a víz visszahúzódása után a megmaradt tócsákban is sok barlangi gőtét látni.
    Alkalmam volt a Jama Postojnska alsó emeletén, az aktív patakban természetes környezetükben megfigyelni a barlangi gőtéket. A barlangi patak kis vízesései alatt valósággal nyüzsögtek a rendkívül élénk fehér állatok. Valószínűleg a vízesések oxigénben dúsabb vize csalogatja őket ezekre a helyekre.
    A barlangigazgatóság engedélyével kifogtam 5 állatot az Aggteleki-barlang részére, és ezeket hűtött tartályban Aggtelekre hoztam. Itt azonban - nehogy a barlang természetes biológiai viszonyait megváltoztassam - nem a barlangi patakba, a Styxbe, hanem az egyik cseppkő-medencébe helyeztem el őket, ahol a látogató közönség is megnézhette az érdekes vendégeket.
    Ellentétben a barlangi folyóvizekben mutatott feltűnő élénkségükkel, az állóvízben igen lomhák voltak, szinte napokig mozdulatlanok maradtak. Darabokra vágott gilisztákkal táplálták az állatokat. Egy gőte nem evett meg többet hetenként egy gilisztánál. Napokig látni lehetett az állat világos, áttetsző testén a sötét falatot, míg végül lassan felemésztődött. Az Aggteleki-barlangban öt évig éltek, de nem szaporodtak.
    A barlangi gőte már 1689-ben szerepel az irodalomban. Valvasor a "Kraini hercegség"-ről szóló leírásában megemlékezik arról, hogy a falusiak szerint a Bela-völgy egyik forrásában, Vrhinka mellett néha "sárkányfiókák" jelennek meg. Valvasor megjegyzi, hogy ő maga is látott ilyeneket, de ezek nem "sárkányfiókák", hanem csak fehér gyíkokhoz hasonló arasznyi "férgek". Kétségtelen, hogy barlangi gőtéket látott, amelyek néha ma is előfordulnak ebben a forrásban.
    A. Steinberger a Cerknica-tóról 1761-ben megjelent "alapos híradásá"-ban jelenti, hogy egy Siherle nevű elöljáró a Planina Poljében áradás után öt különös "halat" talált, melyeknek egy lábnyi hosszú testét hófehér bőr fedte, hosszú farkuk és négy lábuk volt. Itt is nyilván barlangi gőtékről lehetett szó.
    Tudományosan először J. N. Laurenti írta le ezt a különös állatot 1768-ban anguineus proteus néven. Nem tudta azonban, hogy hova sorolja őket. Vajon csak lárváról vagy pedig teljesen kifejlődött állatról van-e szó? Linné is csak lárvának gondolta, ezért állatrendszertanába fel sem vette. Ez az oka annak, hogy sokáig ismeretlen maradt még a szakkörök előtt is. Végül K. Schreiber, aki a gőte anatómiáját a legalaposabban tanulmányozta, majd Londonban és Párizsban számos előadásban ismertette, megalapozta a barlangi gőte tudományos világhírnevét.
    A szaporodásának kérdése azonban még továbbra is sokáig vitatott maradt. Általában petékkel szaporodónak gondolták, míg 1825-ben egy Gek nevű paraszt egy jól fejlett gőtét nem fogott, amely a házában, az egész család jelenlétében három eleven kis gőtét szült. Az állatkák másfél hüvelyknyi hosszúságúak voltak. A szülésről később Gek bemondása alapján jegyzőkönyvet vettek fel. A legtöbb szakember azonban megmosolyogta ezt. A Jama Postojnska egyik vezetője 1875-ben kétségtelenül megállapította, hogy egy gőte petéket rakott. Később sikerült a petékből kis gőtéket nevelni, és ezzel egyértelműen befejezett ténynek tekintették, hogy a barlangi gőte petékkel szaporodik.
    1907-ben azonban egyszerre két, egymástól független helyről is jelentették, hogy eleveneket szülő barlangi gőtét láttak, még pedig olyan körülmények között, amint azt a Gek által elmondott esetről felvett jegyzőkönyvben feljegyezték.
    A látszólagos ellentmondást végül 1912-ben Kammerer magyarázta meg, aki megállapította, hogy a barlangi gőték 15 C°-nál magasabb hőmérsékleten, tehát elsősorban mesterséges környezetben, lakásokban, laboratóriumokban petéket raknak, e hőmérséklet alatt pedig, a természetes barlangi vízfolyásokban eleveneket szülnek.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
A világ barlangóriásai
 
 Az Aggteleki-cseppkőbarlang regénye 
 
a hazai vagy külföldi tan- és szakkönyvekben cseppkőbarlangokról, cseppkőképződésről kerül szó, akkor már egy évszázada az Aggteleki-barlangot vagy az Adelsberger-Grottét (Jama Postojnska) említik a cseppkőbarlangok iskolapéldájaként.
    Nagy természeti kincsünkről már olyan sok leírást közöltek, hogy munkámat talán nem tekintik hiányosnak, ha egy kissé mellőzöm e páratlan, de sajnos még mindig nem eléggé megbecsült barlangunk részletes leírását, és ehelyett inkább felkutatásának rendkívül érdekes, regénybe illő történetét ismertetem.
    E két világhírű, és rendszerint egymás mellett emlegetett cseppkőbarlang szépség és a kiterjedés nagysága tekintetében már több mint száz év óta fej-fej mellett halad, és a kutatóik, szerelmeseik azóta is versenyeznek egymással azért, hogy melyik barlang nyeri el a világ legnagyobb cseppkőbarlangjának kijáró dicsőséget. E nemes versengés tükrében kísérlem meg a barlang életének az évezredek távolában elvesző történetét elmondani, amelynek egy pillanatnyi szakaszában magam is részt vehettem.
    A barlang keletkezésének kezdete a geológiai idők távlatában vész el. Magát a történetet szinte felmérhetetlenül hosszú történelmi idők fátyla borítja. Vannak olyan tényezők, amelyek szerint a barlang keletkezését a jégkorszak elejére, de mások szerint még régebbi időre, a harmadkor végére tehetjük. Az ilyen óriási időbeli távolság számunkra természetesen egyformán érzékelhetetlen, akár évszázezredekről, akár évmilliókról van szó.
    Az kétségtelen, hogy a barlang kialakulása akkor kezdődött, amikor a Pelsőc-Jósvafő közötti nagy mészkővidék kiemelkedése után a folyóvölgyek már bizonyos szintig bevágódtak a hegységbe, és a területre hullott csapadékot összefüggő vízrajzi rendszert alkotva összegyűjtötték és a tengerek felé szállították.
    A barlangunk felett emelkedő Domicatető, Poronyatető, Baradlatető, Galyatető és Somostető kopár sziklás felületére hullott csapadék a mészkő apró hasadékain át a mélységbe szivárgott, és ott egyesült a földkéreg mozgása létrehozta nagy hasadékokban. Az említett vidéktő1 délre elterülő nagy vízgyűjtő-területen összegyűlt csapadék azonban az itteni vastag agyagtakaró miatt nem tudott a mélybe szivárogni, és ezért rövidebb völgyeket vágva magának, az északi irányba folyt mindaddig, amíg a mészkőhegyek oldalát el nem érte. Itt azután megtalálta a kőzet hasadékaiban a hegyek belseje felé vezető utat. Több helyen tört így utat magának, több víznyelőn át hatolt be a hegybe, ahol ezek a vizek egyesülve a mélyebben bevágódott Jósvafői-völgy irányába vették az útjukat, majd bővizű források alakjában itt újból a napfényre törtek.
    A kis föld alatti patakok egyesülésük után valóságos folyóvá duzzadtak. Ez a nagy vízmennyiség borzalmas erővel, akadályt nem ismerve sodorta az útjában álló sziklatömböket, és állandóan oldotta, vájta föld alatti medrét. Ebben a munkában jó segítőtársakra talált a felszínrő1 besodort kemény kvarckavicsokban.
    Évszázezredek múltával elcsöndesedett a barlangon végigrohanó vízár dübörgése, de még mindig tekintélyes vízmennyiség folyt a barlangon végig. Egy része azonban az alvilági folyómeder fenekén képződött szűk nyílásokon egy keletkezőfélben levő újabb, még igen keskeny barlang felé vette az útját, és itt tört utat magának az időközben lejjebb vágódott völgy talpán keletkezett forrás felé.
    A régi nagy források fokozatosan elapadtak, és nyílásaikat a hegyoldalról leguruló törmelék betemette. De ritkán, amikor rendkívüli nagyságú esőzések után a fiatal alsó barlang nem győzte a megnövekedett vízmennyiséget levezetni, ezek a régi, eltömődött forrásnyílások újra működni kezdtek, és ontották a vizet. A víz azonban nem egy helyen fakadt, hanem széles területen tört elő az eredeti nyílást takaró kőtörmelék hézagai között.
    A barlangban közben egy másik, csodálatos átalakulás is folyt. Amióta a barlangon végigfolyó víz már nem töltötte ki a csőszerű meder teljes szelvényét, hanem csak a barlang talpán levő agyagba bevágódott mederben folyt, a mennyezeten itt is, ott is megjelent egy-egy vízcsepp, amelybő1 a benne feloldott mészmennyiség egy része kivált. Amikor aztán a lehulló csepp a barlang fenekén megpendült, a még benne megmaradt mész is lerakódott, és így idővel apró mészkőcsapok jelentek meg a barlang mennyezetén és fenekén.
    Újabb évezredek elmúltával megjelent az első ember, aki a barlang felett mamutra és rénszarvasra vadászott, míg odalent a hegy mélyében örök következetességgel hullottak a cseppek, hol gyorsabban, hol lassabban. Közben már méteresekké fejlődtek a mészkőcsapok, sok helyen össze is találkozott az alsó és a felső csap, és hatalmas oszloppá nőve támasztja a boltozatot.
    Az ősember hamarosan felfedezte a barlang bejáratát, és nagyszerű menedék- és búvóhelyet talált az üregben. Innen indult vadászatra, eleinte kezdetleges kőfegyverével, majd egyre jobban megmunkált hegyű lándzsájával. Az elejtett állatokat a barlangba cipelte, csontjaikból egyszerű szerszámokat készített, egyiket-másikat el is vesztette a barlangban. Idővel por, agyag, kőtörmelék rakódott rájuk.
    A jégkorszak utolsó nagy eljegesedése is elmúlt, amikor az ember a kedvezőbb életkörülmények közé jutva a fejlettebb, megcsiszolt szerszámok mellett más használati tárgyakat is kezdett készíteni. Észrevette, hogy az állandó tűzrakás helyén a puha agyag kőkeménnyé válik. Az agyagból különféle tárgyakat formált, megszárította őket, majd a parázsba dobta, hogy megkeményedjenek. Később edényeket is készített és kiégette azokat. Szépérzéke is sokat fejlődött, ezért csiszolt csonttűkkel és vésőkkel égetés előtt változatos rajzokat karcolt az edényekre.
A "fiatalabb" kőkorban változatos rajzokkal díszítették az Aggteleki-barlangban égetett agyagedényeket
    Fáklyájával világítva, egyre beljebb merészkedett a barlangba, és jó pár száz méternyire a bejárattól kitűnő vizű kis forrást talált. Később innen hozta az ivóvizet, de egy alkalommal valahogyan ott felejtette pompásan díszített edényét, társai nem ismerték ezt a helyet, és az edény évezredekig ott maradt, közben vastag cseppkőkéreg födte be, és odaragasztotta a sziklához.
    A csodálatos cseppkövek meg egyre nőttek, izmosodtak az örök éjszakában.
    Egyszer csak földrengés következtében beomlott a barlang bejárata, és a megmenekült emberek máshova költöztek. Maradt ugyan még két másik bejárat is, de az egyikbe csak veszélyes sziklamászás árán lehetett bejutni, a másik közelében pedig mély barlangi patak folyt, melynek hideg vize nem nagyon csábította a mezítlábas embereket.
    Sok évezred múlva végre olyan emberek jöttek, akiket sem a hideg patak, sem a veszélyes sziklák, nem tudták visszariasztani. A kíváncsiság hajtotta őket is, meg a társaikat is, akik az évek során utánuk jöttek. A barlang belsejében látottak híre messze vidéken elterjedt. Majd idegen országokból is jöttek tudósok, hogy megvizsgálják ezt a természeti csodát, de ők sem merészkedtek messzire a félelmetes üregekbe.
    A világ természetbúvárainak figyelmét egyébként egy másik, a Krain hercegségben felfedezett hasonló természeti ritkaság is magára vonta. Itt ugyancsak érdekes cseppkőképződményeket láthattak, és ennek a barlangnak a megközelítése nem volt olyan körülményes, mint az Ogteluk nevű telep mellettié. Ebbe is bemehettek jó néhány száz méternyire anélkül, hogy az ember lába vizes lett volna.
    De az ezerhétszázas évek végén akadt egy lelkes magyar "földmérő", Raisz Keresztély, aki behatolt a barlang belső termeibe is, majd az óriási csarnokban zúgó, bővizű patakot talált. Eredetét ugyan nem tudta felkutatni, de a folyása mentén hosszan követte a hatalmas méretű, pompás cseppkőképződményekkel díszített folyosóban kanyargó rejtélyes patakot. Több helyen már-már úgy látszott, hogy a patak végleg eltűnik a nagy sziklaomlások, e valóságos föld alatti hegyek tövén, de a hegyek túlsó oldalán újra megtalálta a patak folytatását.
    Több kilométernyi utat tett meg eközben Raisz Keresztély a föld alatt. Fáklyája a legszebb képződményeket, cseppköveket, csillogó kristálycsoportokat világította meg. Végül azonban annyira elkeskenyedett a folyosó, hogy a patak a teljes szélességében kitöltötte. A mély vízen nem tudott átgázolni, ezért visszafordult, majd - mérnökember lévén -feltérképezte az újonnan felfedezett barlangszakaszt, és 1801-ben Bécsben megjelent munkájában részletesen ismertette azt.
    A közfigyelem a közben híressé vált kraini barlangról, amelyet Adelsberger Grotténak neveztek, újra a magyar barlang felé terelődött, hiszen a Raisz bejárta és feltérképezte szakasz kb. 3 kilométer hosszú volt. Egyre többen látogatták a barlangot, és sok tudományos és hangulatos leírást közöltek róla.
    De közben a kraini barlang istápolói sem hagyták magukat. Bár barlangjuk ismert hossza meg sem közelítette a mienkét, szép képződményei mégis sok látogatót vonzottak. A hatás fokozására - ünnepélyes alkalmakkor -, amikor egyszerre sok látogatót toboroztak össze, díszes kivilágításokat, sőt mulatságokat is rendeztek benne.
    A császári család egyik tagjának előre bejelentett látogatása alkalmával - 1818-ban különös fénnyel akarták kivilágítani a barlangot, és ezért a lámpákat szokatlanul magasan, szinte hozzáférhetetlen sziklarészleteken helyezték el, ahonnan a nagy termek minden zugát megvilágították. E célból az egyik vezető, Lucas Cec hosszú létra segítségével az egyik magasan nyíló sziklafülkébe mászott, ahonnan azonban társai legnagyobb aggodalmára órákig nem került elő. Amikor végre újból megjelent, lelkendezve kiáltotta, hogy a paradicsomban járt, olyan szépet, mint most, még életében nem látott. Unszolására két társa is felmászott hozzá, majd együtt járták be a Cec által felfedezett páratlan szépségű barlangszakaszokat, sőt még tovább is merészkedtek és feltárták a barlang addig ismert hosszának többszörösét. Végeredményben kb. három kilométer hosszúságban vált ismertté az Adelsberger Grotte.
    A két nagy vetélytárs tehát újra egyvonalba került, de mennyivel nehezebb körülmények között állhatta a mi barlangunk a versenyt. A szép kraini barlangot a császári ház kegyeibe fogadta, elrendelte gondos átkutatását, ismertetését, kiépítését. A mienkkel pedig alig törődött valaki.
    De Raisz Keresztély után szerencsére újabb szerelmese akadt a nagy magyar természeti kincsnek Vass Imre személyében, aki a múlt század elején Gömör vármegye mérnöke volt. Kutatásai során arra a meggyőződésre jutott, hogy a barlangnak még hosszú folytatása lehet, amit a földalatti patak mentén kell megkeresni. Több ízben is eljutott a föld alatti tóhoz, ahonnan Raisz visszafordult, megkísérelte az átgázolását, de a magas vízállás visszafordulásra kényszerítette. Rá is véste a sziklafalra: "1821-ben eddig és nem tovább. Vass Imre"
    De az 1824. évi szárazság annyira leapasztotta a föld alatti patakot, a Styxet, hogy Vass újból megkísérelte a vízfolyás folytatásának megkeresését. Határtalan lelkesedéssel és tudományos alapossággal megírt könyvében többek között a következőket írja próbálkozásairól és sikeréről:
    "... az 1824-i szüntelen tartó szárazság azon reménységet gerjesztvén fel bennem, hogy a tó talán átlábolható lesz, s a barlang rejtekeibe juthatnék s azoknak felfedezésével a barlangot nevezetesebbé s a hazámnak ebbeli ritkaságát a külföld előtt nagyobb figyelemre méltóvá tehetném: illy édes reményektől lelkesíttetve a bellyebbi vizsgálódáshoz készültem. A víz közönséges folyásakor is 13 lábnyi mélységben lepi el ezen öblöt. Tsak képzelni is borzasztó, millyen állapotba tehette volna a bentlevőt, minekelőtte ladik nem volt, ha a víz hirtelen megáradt volna és e mély gödröt megtöltötte volna. Bizonyosan kétségbeesés, jaj és kínos halál volt volna sorsa annak, mert a majd' függőleges, minden kapaszkodó nélkül levő oldalfalak a mélly víztől nyalatva teljességgel semmi lábtartódzóval biztatnak. Előterjesztettem ezen veszedelmes helyheztetést tekintetes Gömör vármegye rendjének, akik is egy ladiknak ott benn való építtetését kegyesen elhatározták ..."
    "... Végre az 1825-ik esztendő Szt. Iván havának első napján általvergődtem a tónak kelepcés vermein és - milly öröm lepte meg keblemet - folytathattam utamat ..."
    Vass Imre tehát bejutott a barlang Jósvafő felé vezető folytatásába. Kilométereken át követte a patak partját, és hófehér, csodálatos szépségű cseppkő-képződményeket, valamint hatalmas boltozatú csarnokokat látott ott, ahol előtte még ember nem járt. Vagy öt kilométeres utat tett meg a föld alatt, amikor végül óriási sziklaomláshoz ért, innen már nem tudott továbbhatolni.
    A felfedezés után pontos térképet készített az egész barlangról, mely térkép még ma is a föld alatti térképezés mestermunkája. A barlangot 1831-ben Landerer nyomdájában magyar és német nyelven megjelent könyvében részletesen ismertette.
    A barlang világhírét Vass Imre végleg megalapozta. Az új felfedezés révén immár több mint 8 kilométeres hosszúságával a világ legnagyobb barlangjává vált, a híres Adelsberger Grottét tehát alaposan megelőzte!
    A föld alatti pataknak már nem lehetett nagyon hosszú az útja, mert Vass térképe szerint eltűnési helye nagyon megközelítette a jósvafői hegyoldalt és az ott fakadó bővizű Jósva-forrást, ami kétségtelenül a barlangi víz felszíni kibukkanása volt.
    De még nagyon hosszú, ismeretlen barlangszakaszokat rejtegethetett a Styx útja, a folyó eredetétől, amit Vass Imre az akkori kezdetleges felszereléssel nem tudott felkutatni. Ezért a patak folytatását eredete felé a térképbe "... félig setétes színben tsak irányzomra tettem ki, majd valaki szerencsésb' a' Styx folytatásába érend s' tovább folytatja a felvételt".
    A Styx eredete volt tehát a még megfejtendő nagy kérdés. A megoldásába - több mint száz évvel később - magam is bekapcsolódhattam.
    Nagy vetélytársunk, az Adelsberger Grotte kutatói azonban - hosszabb megszakításokkal - folytatták a barlang patakjának, a Poiknak (ma Pivka) kutatását. Az eleinte használt nehézkes ladikok helyett könnyű vászoncsónakokat készítettek, amelyekkel a föld alatti vízeséseken könnyebben boldogultak. A múlt század folyamán trieszti és adelsbergi kutatók, elsősorban Schmidl, majd később Perco vezetésével egyre újabb szakaszokat tártak fel, és bebizonyították, hogy egyes - különállónak gondolt - barlangok összefüggnek. Ily módon a barlang ismert hosszát a múlt század végéig kb. 10 kilométerre növelték.
    Kraus, 1894-ben megjelent barlangtani munkájában az Aggteleki-barlangot a cseppkőbarlangok trónjafosztott királynőjének nevezi, de megjegyzi azt is, hogy a nagy vetélkedésnek még nincsen vége, mert e barlangnak még hosszú folytatásai lehetnek a Domica vagy a Szilicei-jégbarlang irányában.
    Az Aggteleki-barlangban folytatott tudományos kutatásoknak különösen a Nyári Jenő, Kadic Ottokár, Hillebránd Jenő és Tompa Ferenc ősrégészeti ásatásainak és Dudich Endre biológiai kutatásainak idegen nyelveken is ismertetett eredményei egyre jobban felkeltették a barlangunk iránti figyelmet.
    A látogatók tömege egyre nőtt, bár a barlang megközelítése és bejárása még mindig meglehetősen nehéz volt. A kedvezőbb látogatási lehetőség biztosítására ugyan még 1890-ben robbantottak egy igen meredek mesterséges tárót a felszínről a barlang utolsó harmadába, de a közlekedés benne annyira fárasztó volt, hogy a látogatók nem szívesen használták.
    1925-ben, pontosan száz évvel Vass Imre nagy felfedezése után Kaffka Péter megkísérelte megkeresni a barlang folytatását ott, ahol annak idején Vass Imre abbahagyta a kutatást. Már számtalanszor megpróbálkozott azzal, hogy a nagy omlás sziklái között maradt hézagokon átvezető utat megtalálja, de sikertelenül.. Már éppen fel akarta adni a reményt, de még mielőtt visszafordult volna, társával együtt cigarettára gyújtottak.
    Ekkor valahogyan kiesett a kezéből a cigarettatárca, és eltűnt egy sziklahasadékban. Kaffka nem akart a kedves emléket jelentő tárca elvesztésébe beletörődni, ezért nagy nehezen bepréselődött a szűk hasadékba. A hasadék alján tárcáját meg is találta. Visszafelé azonban kényelmesebb utat akart választani, és ezért egy tágabb rést keresett az összeékelődött kőtömbök között. Ez azonban nem társához vezette vissza, hanem még néhány szűkületen keresztül kúszva - legnagyobb örömére egy ismeretlen széles folyosóba jutott, s akadálytalanul haladhatott tovább.
    Vagy félkilométernyire járt már ebben az új, rendkívül tiszta, fehér cseppkő-képződményekkel díszített szakaszban, amikor végül is egészen keskeny elágazásokhoz ért, de egyik sem vezetett tovább. Az új szakasz felmérése alapján kitűnt, hogy annak vége megközelítette a jósvafői hegyoldalt, ahonnan 70-80 méteres táróval könnyen járható, vízszintes bejáratot lehetne létesíteni a barlangba.
    1928-ban Kaffka javaslatára elkészült a táró, és ezzel megnyílt a barlang új, jósvafői bejárata. Most már az egész barlang Aggtelektől Jósvafőig fáradság nélkül megtekinthető lett. A látogatók száma ilyen körülmények között évről évre növekedett.
    1926-ban az Aggtelek közelében vonuló országhatár túlsó oldalán, csehszlovák területen egy nagy barlangrendszert fedeztek fel a szlovák kutatók. Ez a barlangrendszer a Domica néven már régebben is ismert barlang folytatása volt. Az új barlangban folyó föld alatti patakot a kutatók nagyon súlyos nehézségek árán követték mindaddig, amíg útjukat egy szifon végleg el nem zárta. Ennél a szifonnál bekarcolták a sziklába neveiket, majd névjegyeiket és feljegyzéseiket egy kis bádogdobozban az egyik sziklafülkébe rejtették.
    Az Adelsberger Grotte az első világháború után az olaszokhoz került, és azóta Grotte Postumiának nevezték. Itt is serényen folyt a kutatómunka, aminek eredményeként 1928-ban már több mint 16 kilométeres hosszúságban kutatták fel a barlangot, úgy látszott, szinte behozhatatlan az előny.
    Talán még visszaszerezhető az elsőség, talán bebizonyítható, hogy az Aggteleki-barlang és a Domicánál talált kb. 7 kilométer hosszú új barlang kapcsolatban van egymással? E kérdés eldöntését természetesen nemcsak a két barlang kutatóinak már hagyományossá vált versengése, hanem a tudományos barlangtani, vízrajzi kérdések tisztázása is sürgette. Én a kérdés kulcsát a Styx eredetének felderítésében láttam. 1931-ben bekapcsolódtam a barlang kutatásába.
    Decemberben indult útnak az egyetemi turisták kipróbált kis barlangkutató csapata, hogy megkísérelje a több mint száz éves rejtély megoldását. Vass Imre éppen száz évvel ezelőtt jegyezte fel: "... míg majd valaki szerencsésb a' Styx vize' folytatásához érend ..."!
    A téli időszakot választottuk a kutatáshoz, mert azt reméltük: ilyenkor a fagyott talajon kevesebb víz szivárog a barlangba, és a Styxnek alacsonyabb lesz a vízállása. Azon a helyen, ahol a patak megjelenik a barlangban, már teljes szélességében kitölti folyosóját, tehát más út, lehetőség nem volt, bele kellett gázolnunk a jéghideg vízbe. Csónakkal meg sem próbálkoztunk, mert a folyosóból halk zúgás hallatszott, tehát vízesések akadályozták volna utunkat. Gumicsónakkal vagy más korszerű felszereléssel akkor még nem rendelkeztünk, csak egy pár magasszárú gumicsizmánk volt, ezt felhúztam, majd belegázoltam a vízbe, míg társaim a parton várakoztak.
    Bizony egyre jobban süppedtem az agyagos mederben, és végül már derékig jártam az alvilági patak hideg vizében. A vízzel borított folyosó helyenként tökéletesen kör-keresztmetszetű volt, igazi sziklacsőben gázoltam. Az előbbi halk zúgás egyre erősködött, míg végül a folyosó egyik kanyarulata után pompás látvány fogadott: a teremmé szélesedett folyosóban a patakot teljes szélességében egymás fölé sorakozó mésztufa-gátak duzzasztották. A víz zúgva ömlött át rajtuk.
    Ezeket a természetes gátakat újabbak követték, majd a patak medre kettéágazott. A kisebb ágat vagy 100 méternyire követtem, de végül is annyira összeszűkült, hogy kénytelen voltam visszafordulni és a főágban gázoltam tovább. A meder itt egyre mélyült, helyenként a barlang boltozata annyira alacsonyra szállt le, hogy bizony nyakig a vízbe kellett húzódnom, hogy elférjek alatta. Minden figyelmemet arra összpontosítottam, hogy a lámpám égve maradjon. A gyufát ugyan vízhatlan dobozban tartottam, de vizes, agyagos kézzel bajos lett volna lángralobbantani.
    Egy széles, szép tufagát után azonban olyan látvány fogadott, amely a hideg víz által amúgy is erősen próbára tett lelkesedésemet még inkább lehűtötte: a barlang boltozata teljesen és végérvényesen a vízszint alá merült, és menthetetlenül elzárta előlem a további utat.
    Ez a látvány azért is volt annyira lehangoló a számomra, mert jól tudtam: a Styxnek ilyenkor, télen aránylag rendkívül alacsony a vízállása, és nem remélhettem, hogy hamarosan még alacsonyabbra szálljon.
    A továbbjutás reményét azonban nem adtam fel, mert úgy gondoltam, a vizet duzzasztó mésztufagátak átvágásával még lesüllyeszthetjük talán a vízszintet annyira, hogy a víz és a boltozat között egy kis légrés támadjon.
    Egyelőre, amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem kifelé ebből a hideg fürdőből, mert már alaposan megdermesztett. A felfröccsenő víz közben eloltotta a lámpámat, de sikerült nagy nehezen újra lángralobbantanom. Egy második alkalommal azonban már meg sem kíséreltem, mert vizes kezemmel egészen átáztattam a gyufát, és sötétben botorkáltam, bukdácsoltam, míg csak társaimhoz nem értem, akik alaposan végigdögönyöztek, majd megbeszéltük a következő haditervet.
    Ha a barlang térképét jobban szemügyre vesszük, akkor úgy látjuk, hogy a Styx medre, amit bejártam csak újabban keletkezhetett; a barlang folytatása valamikor a Paradicsom nevű nagyméretű barlangág lehetett, amely felett azonban közben völgy alakult és ez valószínűleg elvágta ezt a barlangszakaszt a barlang többi részétől. A Paradicsom szintje azonban a völgy feneke alatt van, a völgy tehát nem vághatta ketté a barlangot, hanem csak omlást okozott, melynek törmeléke elzárja az utat.
    Legközelebbi célunkul azt tűztük ki, hogy a Paradicsom legutolsó, még alig átkutatott termeinek omladék-labirintusában megkeressük a barlang folytatását, mielőtt a szifonnál újabb kísérletbe kezdenénk.
    A következő napokban tehát pontosan feltérképeztük a Labirintust, hogy jobban tájékozódhassunk benne. A szűk járatokban való órákig tartó bújkálás után ugyanis néha ugyanoda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk, ezért térkép nélkül nem szabhattuk meg a kutatás irányát. Az elkészített térképvázlat alapján azután olyan irányú hasadékokat, folyosókat kerestünk, amelyek a Domica felé, azaz nyugati irányban haladtak.
    Az egyik folyosó alacsony teremmé szélesedett, amelynek alját tölcsérszerű mélyedés képezte. A legmélyebb pontján kisebb-nagyobb kőtömbök halmozódtak fel, ezek között mintha légvonatot éreztem volna. Gyorsan hozzáfogtam a kőtömbök kiemeléséhez és a tölcsér széléhez rakosgattam őket. Társaim közben más irányban kutattak, ezért nem hívtam segítséget.
    A kövek között támadt szűk nyíláson keresztüldobott kő nyomán loccsanást hallottam. Abban az örömteljes reményben, hogy a Styx folytatását találtam meg, most már lázasan nekiláttam a tölcsér alján maradt kövek kiemelésének. Végre akkora rés támadt, hogy a karbidlámpát keresztüldughattam rajta és félszemmel lesandíthattam a mélybe. Alattam kitágult az üreg és pár méter mélységben víz csillant meg.
    Még egy jókora követ kellett elmozdítanom, hogy magam is a nyílásba férjek. Nagy nehezen sikerült ezt is a tölcsér felső szélére helyeznem. Mielőtt azonban a bizonytalanba lemásztam volna, még egyszer alaposabban körül akartam nézni, és ezért fejjel lefelé, karomat a lámpával előretartva bújtam a nyílásba, közben lábammal a tölcsér felső szélébe akaszkodtam. Balszerencsémre eközben megmozgattam az előbb kiemelt nagy követ. Megbillent, majd lassan, de feltartóztathatatlanul visszacsúszott a tölcsérbe, és beékelődött pontosan a derekam és a nyílás széle közé.
    Meg sem tudtam moccanni. Kezemet nem tudtam használni, hiszen nem volt mibe kapaszkodnom. Alattam csak a víz csillogott, az is pár méternyire, közben pedig csak a levegő, amibe pedig nemigen lehet fogódzkodni. Mennél jobban kapálóztam a lábammal, annál jobban beékelődtem, és a kő igyekezett bordáimat összeroppantani. Helyzetemet egy karikatúra-rajzoló bizonyára hálás témának találta volna, nekem azonban csak nagyon komor gondolataim támadtak, mert be kellett látnom, hogy önerőmből innen nem szabadulok ki, társaim pedig nem látták, hogy melyik hasadékba indultam.
    Hosszú percek múlva végre szöges bakancsok csikorgását hallottam, majd enyhült a kő nyomása. Feleségem - aki szerencsémre a közelben volt -, meghallotta halk fohászaimat, meglátta méltatlan helyzetemet - és hamarosan kiszabadított. Ezek után kötelet kerítettünk elő, és ezen ereszkedtem most már lábbal lefelé a vízhez. Sajnos meg kellett állapítanom, hogy csak állóvíz volt, nem a Styx medréhez jutottunk.
    A barlang folytatását tehát csakis a patakmeder mentén kereshettük, előbb azonban jobb felszerelést kellett szereznünk.
    Közben egy másik kérdést is meg akartunk válaszolni. Hogyan került a kőkori ember a barlang Denevérág nevű szakaszába, ahol számtalan művészi díszítésű "fiatal" kőkori edénytöredéket, csiszolt kő- és csontszerszámot és tűzhely-maradványokat találtak. Mielőtt a barlangot mai formájában az idegenforgalom számára kiépítették és több betonhíddal áthidalták a föld alatti patakmedreket, ide csak hosszú szakaszon vízben gázolva lehetett bejutni.
    Legalaposabban átvizsgáltuk a Denevérág végét. Déli sarkában meredek törmeléklejtőt találtunk, amely fölfelé vezetett, egészen a terem mennyezetéig. Innen kéményszerű nyílásban még följebb lehetett hatolni, végül nagy, egymásba ékelődött kőtömbök zárták el az utat; a tömbök közötti hézagokban azonban erős légvonatot lehetett észlelni. Lehetséges, hogy itt volt az őskori, azóta beomlott barlang-bejárat!
    Visszafordultunk, és vizes szalmát hoztunk, társaink pedig "gyanúba vett" helyeken elhelyezkedtek a felszínen, hogy a szalma füstjét figyeljék.
    A megbeszélt időpontban meggyújtottuk a nedves szalmát. Orrfacsaró, sűrű füstje hamarosan megtöltötte szűk üregünket, de azután az egyik hézagon kiáramló levegő elkapta, és vitte kifelé.
    Izgatottan vártuk a hatást. Semmi hang, pedig megbeszéltük: ha észreveszik kívülről a füstöt, kopogtatással jelt adnak.
    Percekig vártunk, a szalma már végét járta, amikor végre, mintha a túlvilágról jönne, meghallottam Jaskó Sándor hangját: "Hallóóó ... itt vannak!" Tehát észrevették a füstöt. Nemsokára csákányütéseket hallottunk, de olyan helyen, ahol mi csak tömör sziklát láttunk. Itt nem fogják tudni kibontani a járatot, ezért olyan helyet kopogtattam, ahol csak laza kőtörmelék volt. Megértették a jelet, és másutt kezdtek csákányozni. Pontosan felettünk rengett meg a mennyezet, ezért gyorsan védettebb helyre húzódtunk. A következő pillanatban már potyogtak is a kövek. Jól megértettük egymás hangját, egyre biztattam barátaimat, hogy jó helyen dolgoznak. Nemsokára beomlott a mennyezet: kívülről vakító napfény tódult be. Először sok ezer év óta!
    A következő pillanatban barátaink lenyújtották kezüket és örömrivalgás közben a felszínre húzták az első embereket, akik a kőkori barlanglakók után újra átléptek az ősi bejáraton.
    A Styx eredetének felkutatását a következő évre, 1932-re halasztottuk, amikorra jobb felszerelést reméltünk összegyűjteni. Nagyon szerettünk volna odaát, a Domica patakjában a szlovákiai kutatókkal egyetértésben egy festési kísérletet megvalósítani, vagy legalábbis megszerezni a barlang térképét, hogy megállapítsuk azt, van-e egyáltalán lehetősége a két nagy barlang összefüggésének.
    Az akkori idők, a feszült politikai viszonyok, a mesterségesen szított ellenségeskedés azonban nem tette lehetővé a kutatók nemzetközi együttműködését, a kölcsönös segítést, a közös problémák együttes megoldását.
    A Styx eredetének, a barlang folytatásának felfedezését a már említett szempontokon kívül még valami sürgette. A szomszédos Domicába nemsokkal felfedezése után pompás villanyvilágítást vezettek be, a Grotte Postumiába még a bányavasutat is bevitték, az Ausztriában legújabban felfedezett nagy barlangokat is egyre nagyobb mértékben kiépítették az idegenforgalom céljaira, és ezzel a látogatók ezreit csábították e természeti kincsekhez. Mindennek természetesen a barlangok környéke is hasznát látta. Szállodákat, autóutakat építettek, tehát az ott lakó néptömegeket is bekapcsolták a barlangok érdekkörébe.
    Csak nálunk, Aggteleken mutogatták még mindig gyertyafény mellett a természet csodálatos kincseit a véletlenül odavetődött látogatóknak.
    Ha azonban kiderülne, hogy nálunk van a világ, vagy Európa legnagyobb cseppkőbarlangja, akkor talán sikerülne a nemtörődömség, a közöny fullasztó ködét szétoszlatni, és az illetékes köröket - a közvélemény nyomása alatt - arra bírni, hogy többet törődjenek e nagy természeti kincsünkkel!
    Szilárd elhatározással, új reményekkel indultunk útnak Aggtelek felé, hogy megfejtsük a Styx eredetének évszázados kérdését. Abban már bizonyos voltam, hogy ha a barlangnak van folytatása, akkor azt csak a Styx medrét követve találjuk meg. A szifont legyőzni pedig csak mesterséges vízszint-süllyesztéssel lehetséges.
    Ez a munka nem ment könnyen. Órák hosszat álltunk a hideg vízben és csákányoztuk a rendkívül kemény gátakat. Maga a mésztufa ugyan nem volt kemény, de alatta többnyire igen kemény mészkőre akadtunk, aminek levésése nehéz feladat volt. Persze ügyeltünk arra is, hogy lehetőleg ne tegyük teljesen tönkre e szép természeti tüneményeket, és csak a gátak szélén vágtunk mély réseket.
    Másnap a szifonnál felállított vízmércénk már néhány centiméteres apadást jelzett, de hézag még nem mutatkozott a boltozat és a vízszint között. Kétnapos munka után a vízszint annyira lesüllyedt, hogy a szifon előtt, a baloldali falban akkora nyílás mutatkozott, amibe éppen belebújhattam. A nyílás a víz szintjében volt, síkos agyag bélelte.
    Valóságos kígyómozdulatokkal lehetett csak előrehaladni benne, semmibe sem tudtam kapaszkodni, mert mindenütt csak csúszós, vizes agyag vett körül. Eleinte kissé felfelé tartott, de azután ismét lehajlott a síkos cső. Lefelé már minden erőlködés nélkül csúsztam, aminek először nagyon örültem, de később, amikor fejem előtt már vizet láttam csillogni, szerettem volna némileg fékezni a csúszás sebességét, de hasztalan!
    A következő pillanatban, mintha meg lettem volna olajozva, úgy repültem be a vízbe. Karbidlámpám természetesen kialudt, de nemsokára megjelent mögöttem Sandrik József, aki előretartott lámpával, hasonló sebességgel közeledett a víz felé. Őt ugyan nem tudtam a fürdőtől megkímélni, de a lámpáját még gyorsan kiragadhattam kezéből, és amikor ő is kikászálódott a vízből, boldogan állapíthattuk meg, hogy szerencsésen megkerültük a szifont, és bent vagyunk a Styx régen keresett folytatásában.
    Kimondhatatlan örömmel gázoltunk az egyre jobban táguló patakmederben tovább, abban a biztos tudatban, hogy már bejutottunk a Domicába. A helyenként elég tágas folyosót tekintélyes cseppkövek díszítették, de mi elsősorban nem ezekben gyönyörködtünk, hanem aggódva figyeltük a boltozatot, hogy nem hajlik-e megint le, nem zárja-e újra el a nagynehezen kierőszakolt utunkat.
    A vízben való gázolás egyre fárasztóbb lett, mert lábunk minduntalan mélyen besüppedt a patakmeder iszapjába. Ha egyik lábamat nagy nehezen kihúztam, a másik még jobban beragadt. Vizslaszemekkel vizsgálgattuk a sziklafalakat, hogy nem találunk-e valami nyomot, nevet, amiből arra következtethetnénk, hogy a túlsó oldalról már jártak itt kutatók. De ennek semmi jelét sem találtuk.
    Amitől féltem, bekövetkezett: a boltozat végül újra a víz szintje alá hajolt!
    Nagy volt a csalódásunk. Most egyszerre érezni kezdtem a dermesztő, csontig ható hideget. Elkeseredés fogott el, és a kockázatos kísérletezés hiábavalóságára gondoltam. Ennek a barlangnak nincsen folytatása, a Styx apró föld alatti vízerekből táplálkozik!
    Szemem egyszerre csak egy laposra éhezett békán akadt meg, amint reménytelenül tempózgatott a vízben. E pillanatban újra eszembe jutott Vass Imre százéves feljegyzése: "... majd valaki szerencsésb' a' Styx folytatásába érend ..."
    Hirtelen elfelejtettem minden fáradtságot, hideget. Igenis, én leszek ez a "szerencsésb", mert a béka bebizonyította, hogy a víz felszíni eredetű. Csakis tág járatokban sodorhatta élve magával az állatot hosszú kilométereken keresztül!
    Visszafordultunk és újra kezdtük a keserves csákányozást a mésztufa-gátaknál. Egyre mélyebb lékeket vágtunk beléjük. Zúgva ömlött át a víz a résen, és közben milliméterről milliméterre süllyedt a második szifonnál a patak tükre.
    Augusztus 21-e volt számunkra a nagy nap. Ekkor kellett eldőlnie, volt-e értelme a hosszú fáradozásnak? Most kellett választ kapnunk arra: vajon az Aggteleki-barlang folytatása-e a Domica? Ha igen, akkor ez lesz a világ legnagyobb cseppkőbarlangja!
    Reggel jól felöltöztünk, mert a sok ruharéteg még a víz alatt is melegít. Karbidlámpáinkon kívül még vízmentessé alakított villanylámpákat is vittünk. Már a patak elején megállapíthattuk, hogy a víz örvendetesen apadt, a gátaknál csak lassan csurgott. Szinte idegenszerűnek tűnt számunkra most ez a csönd, annyira megszoktuk a vízesések zúgását.
    Amikor az első szifonhoz értünk, nem kellett a kényelmetlen agyagcsövön átpréselődnünk, mert a boltozat alatt annyira leapadt a víz, hogy átbújhattunk alatta.
    Nemsokára ott álltunk a második szifonnál. Itt bizony keveset változott a helyzet, de azért egy egészen vékony rés mégis látszott. Ahhoz persze kevés volt, hogy a fejem a víz felett maradjon, de az orromat talán kint tudom tartani.
    A magunkkal hozott kötelet derekamra kötöttem, és megbeszéltük Sandrikkal, hogy ha három percen belül nem jelzem apró rángatásokkal, hogy túl jutottam a szifonon, akkor minden erővel húzzon vissza. Három percig ugyanis kibírom a víz alatt.
    A karbidlámpámat kiugró sziklára akasztva és csak a vízhatlan villanylámpával "felfegyverkezve", hirtelen elhatározással a vízbe merültem. Orromat éppen a víz felett tarthattam, de volt olyan hely, ahol bizony teljesen a víz alá kellett merülnöm. A mennyezet apró egyenetlenségeibe kapaszkodva egyensúlyt tarthattam. Lábam minduntalan beragadt a mély agyagba, és többször teljesen a víz alá kerültem. A villanylámpám a víz alatt nem sokat ért, mert az iszapot annyira felkavartam, hogy a víz alatt nem lehetett látni semmit. Csak föltartott kezemmel tudtam kitapogatni, hogy emelkedik-e a boltozat, tudok-e egy pillanatra lélegzetet venni vagy sem. Már-már a visszafordulásra gondoltam, amikor a kezemmel azt éreztem, hogy nincsen már felettem szikla és végre kiegyenesedhettem. Mély lélegzetet vettem, majd lekapartam a lámpámra rakódott vastag agyagréteget. A gyenge fény végre rávetődött valamire, ami mindenért kárpótolt:

Nazdar! Lebe wohl!
Schustek. Makovicky. 1930. VIII. 20. Domica.

    - Megvan! - ordítom Sandriknak, nem is gondolva arra, hogy még a szifon túlsó oldalán van. De hamarosan tapasztaltam, hogy barátom nem feledkezett meg rólam, bár én izgalmamban elfelejtettem, hogy jelt kellene a kötélen adnom. Sandrik szinte ellenállhatatlan erővel húzott vissza a szifonba, abban a hiszemben, hogy baj van. Kétségbeesett versenyhúzás kezdődött közöttünk, meg akartam értetni vele, hogy ő jöjjön most utánam. Szerencsére én voltam az erősebb, és hamarosan felbukkant prüszkölő feje.
    Ráirányítottam a lámpám fényét a sziklába karcolt szavakra, amelyek igazolták, hogy bejutottunk a Domicába, arra a helyre, ameddig pontosan két évvel ezelőtt a szlovák kutatók a túlsó oldalról jövet elértek, amikor ők is megkísérelték a patak folytatását - de keleti irányban - megkeresni.
    Boldogan öleltük át egymást, nem éreztük már a hideget, sem a fáradtságot. Sikerült az évszázados kérdést megválaszolni és - újra első helyre került a mi aggteleki barlangrendszerünk!
    Az egyik sziklafülkében kis bádogdobozt találtunk. A szlovák kutatók feljegyzéseiket, aláírásukat ebbe helyezték el. Ezt bizonyítékul magunkkal vittük. Szerettünk volna még továbbmenni, és a túlsó oldalon kijönni a barlangból, de nem tudhattuk, hogy a csehszlovák határőrök mit fognak majd odaát szólni, és ezért inkább visszafelé is a szifon alatti, kényelmetlen utat választottuk.
    Villanylámpáink már csak gyöngén világítottak, és nagyon megörültünk, amikor a szifon túlsó oldalán hagyott karbidlámpáink barátságos, fehér fényét megláttuk. Rohamlépésben siettünk vissza, részben azért, hogy felmelegedjünk, részben azért, hogy az örömhírt mielőbb közöljük türelmetlenül váró társainkkal. Először tréfának vették állításunkat, de a felmutatott bádogdoboz láttára hittek szavainknak.
    Határtalan volt az örömünk, és rég nem fogyott annyi jó tokaji bor a rozzant "Aggteleki-barlang"-vendéglőben, mint aznap délután!
Az aggteleki barlangrendszer helyszínrajza
    Még ugyanabban az évben felfedeztük a barlang legnagyobb oldalágának, az ún. Retekágnak másfélkilométeres folytatását. Ez rejti az egész barlang legszebb látványosságát, a Csodák-termét. Néhány más, rövidebb új szakasszal együtt a hatalmas összefüggő barlangrendszer ismert és azóta felmért hossza meghaladja a 21 kilométert.
    A felfedezésekről, valamint az ezzel kapcsolatosan felmerülő lehetőségekről a rádióban és a világsajtóban az előadások és cikkek sorozata indult meg. A legkülönbözőbb módon tárgyalták az egyedülálló esetet, hogy két ország között föld alatti összeköttetés létesült.
    Abban mind megegyeztek, hogy barlangunk kellő kiépítése és hozzáférhetővé tétele és a csehszlovákokkal való megfelelő együttműködés esetén beláthatatlan jövő, óriási idegenforgalmi fellendülés vár erre az egyedülálló természeti kincsre. Az ügyet a Nemzetközi Turista Unió Cortina d'Ampezzóban tartott kongresszusán is megvitatták, és a barlangokat kezelő magyar és csehszlovák turistaklubok megegyeztek a kölcsönös, barátságos együttműködésben.
    Megható volt, hogy az első jókívánságokat éppen az a távirat hozta, amelyet a "legyőzött" híres Grotte Postumia olasz kutatói küldtek, akik azonban nem mulasztottak el célzást tenni arra is, hogy a nemes versengésnek még nincs vége, és hamarosan esedékessé válhatnak a mi szerencsekívánataink is. A. Perco, a barlang régi kutatója és igazgatója katonai-műszaki alakulatok segítségével ugyanis több száz méteres mesterséges tárót kezdett robbantani a Planina-barlang szifonja felett a Grotte Postumia irányába, hogy a régen sejtett összefüggést a két barlang között megtalálja, de halála megakadályozta a munka folytatásában.
    Azóta a barlang Jugoszláviához került - ma Jama Postojnskának nevezik -, és a fiatal jugoszláv kutatógárda nagy erőfeszítéseket tesz barlangjuk további kutatására és ismertetésére. Legújabb kiadványuk szerint a barlang hossza már több mint 19 kilométer, ebbe azonban a Malograjska Jama hosszát is beszámították.
    De végeredményben nem az volt a leglényegesebb eredményünk, hogy egyelőre túlszárnyaltuk régi versenytársunkat (hiszen azóta az új-mexikói Carlsbad-Cave lett a világ legnagyobb ismert cseppkőbarlangja), hanem az, hogy eredményeinkkel felráztuk az illetékes köröket vétkes közönyükből, és az egyre erőteljesebben megnyilvánuló közvélemény hatására kénytelenek voltak végre megtenni az első lépéseket az Aggteleki-barlang idegenforgalmi kiépítéséhez.
    Bevezették a villanyvilágítást, áramfejlesztőket állítottak üzembe, és turistaszállókat, a jósvafői barlang-bejárathoz autóutat építettek, utazási kedvezményeket adtak a barlang látogatóinak, és megindították a bel- és külföldi hírverést, aminek nyomán hamarosan megsokszorozódott a látogatók száma.
    Így járultunk hozzá kutatásainkkal egyik fontos népgazdasági ágazatunk fejlesztéséhez ...
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Nagy vetélytársunk: a Jama Postojnska 
 
A világ leghíresebb, mint látványos barlang legrégebben ismert barlangcsodája a klasszikus Karszt gyöngyszeme, a Jama Postojnska. Igaz ugyan, hogy ezen a néven még nem nagyon sokan ismerik, mert igazi világhírét még akkor szerezte, amikor az Ausztriai Birodalomhoz tartozott és Adelsberger Grotte volt a neve. 1918-ban, az első világháború után Olaszországhoz került.
    Az olaszok, akik a barlangot Grotte Postumiának nevezték, hatalmas hírveréssel és nagyszabású beruházásokkal jelentős idegenforgalmi tőkét kovácsoltak belőle. 1945-ben, a második világháború végén Jugoszláviához csatolták, azóta Jama Postojnska néven ismertetik a szakirodalomban és az idegenforgalmi prospektusokban.
    Az óriási - egész terjedelmében még ma sem felkutatott - barlangrendszer tulajdonképpen több, egymással mesterséges tárókkal összekötött barlangból áll. Ezek a barlangok, amelyeknek hajdani természetes összefüggése nem kétséges, a tulajdonképpeni Jama Postojnska, az Otoska Jama, a Crna Jama, a Pivka Jama és Magdalensko Brezno. E barlangrendszerhez hozzá szokták számítani még a Malograjska Jamát (Planina-barlang) is. Ez utóbbinak azonban még ma sincsen ember számára járható kapcsolata az előbbi barlangrendszerrel.
    E rendkívül bonyolult barlangrendszer tulajdonképpen a postojnai, felszíni lefolyás nélküli medence természetes, földalatti vízelvezetését biztosítja. A medencére hulló csapadék az északi peremen, a Sovic-hegy déli lejtőjének tövén levő víznyelőben mint Pivka-patak tűnik el. Több kilométeres föld alatti útjában egyesül egy másik, kisebb vízfolyással, a Crna-patakkal, majd részben még felderítetlen úton több szifonnal elzárt mederben folyik a Pivka Jamában levő mély szifontóig. Innen légvonalban több mint két kilométernyi ismeretlen föld alatti út után jelenik meg a Malograjska Jama Haláltavában. A barlangban még egyesül a Cerknica Poljéből érkező vízfolyással, amellyel már valóságos folyóvá dagadva, mint Unica a Planina Poljéban újra napfényre kerül.
    A Pivka föld alatti medre, a szifonoktól eltekintve elég tág, a víz gyors folyást biztosító folyosókban halad, ezért nem fordulnak elő a Postojnska Poljéban olyan hosszabb ideig tartó árvizek, mint pl. a Planina Poljéban, ahol a víz néha hetekre elönti az egész területet, mert nincsen a terület vizeinek gyors, föld alatti levezetése.
    A föld alatti patakmeder ma 18 méterrel alacsonyabb szinten van, mint akkor volt, amikor a barlangrendszer felső, ma már száraz emelete kialakult. Ebben a felső, száraz emeletben fejlődtek a barlang világhírét megalapozó cseppkőképződmények, ez az idegenforgalmi látványosság. A barlang már régóta, évszázadok óta ismert, amint a sziklafalakba vésett feliratok bizonyítják már 1215-ben bemerészkedtek a barlang elülső járataiba.
    A közönség számára 1816-ban tették hozzáférhetővé az első nagy termeket, majd 1884-ben a barlang egy részébe bevezették a kezdetleges villanyvilágítást, amihez az áramot a bejárat előtt felállított s napjában egyszer két óra hosszat működtetett gőzgéppel hajtott áramfejlesztő szolgáltatta.
    A feltáró kutatások a múlt század derekán indultak meg. Ennek, de főleg a föld alatti Pivka kutatásának a története valóságos hősköltemény. Az akkori idők legnevesebb karsztkutatói, Schmidl, Kraus, Putik szinte emberfeletti munkát végeztek, hogy kezdetleges felszerelésükkel a barlangi patak nagyrészt még ismeretlen, számtalan szifonnal elzárt útját felkutassák. E század elején azután Martel, Perco és Bertarelli folytatták a kutatásokat, és lépésről lépésre kiegészítették a barlang térképét.
    A Pivka Jama mély szifonjánál azonban megakadt minden próbálkozás. A század elején a barlangrendszer ismert hossza kb. 9 kilométer volt. Ezt azután újabb feltárásokkal és részben az 500 métert is elérő mesterséges összeköttetésekkel 16 kilométerre növelték.
    Ezzel egyelőre biztosítva volt a barlang híre, mint Európa, de talán az egész világ legnagyobb cseppkőbarlangjáé. Az 1931-ben Aggteleken megindult kutatások hírére az olaszok minden erőfeszítéssel újra megkezdték a Planina-barlanggal való összefüggés kutatását, és ennek érdekében a Planina-barlang szifonja felett több száz méter hosszú mesterséges tárót hajtottak a Pivka Jama szifontava irányában. Ha ugyanis a Planina-barlanggal való kapcsolatot sikerült volna feltárniuk, akkor az egész barlangrendszer hossza legalább 26 kilométeres lett volna, ami nemcsak barlangtani, de propaganda szempontból is rendkívül nagy jelentőségű lett volna.
    Az Aggteleki-barlangnál azonban 1932-ben sikerült a Domicával való összefüggést és több kilométer hosszú újabb barlangszakaszokat felfedezni, s így ennek a barlangrendszernek ismert hossza meghaladta a 21 kilométert, ezzel megelőzte az olaszok nagy idegenforgalmi büszkeségét.
    "Őszinte szerencsekívánatainkat, a küzdelmet nem adjuk fel, addig is várjuk mielőbbi látogatását a signorinával együtt" - így hangzott az olasz kutatók távirata, amikor felfedezéseink híre eljutott hozzájuk.
    Amikor a meghívásnak a feleségemmel eleget tehettünk, Postumiában - az akkori olasz-jugoszláv határállomásnál - Andreas Perco, a barlang igazgatója várt. Nagy csodálkozásomra egyedül szálltunk le a vonatról, holott azt vártam, hogy a híres barlanghoz százával jönnek az utasok.
    Percóval a közeli barlang-bejárathoz sétáltunk, ahol a gyönyörű fogadóépület teraszának kényelmes karosszékeiben helyet foglaltunk. Itt is feltűnt a nagy csönd. Egyetlen látogatót sem láttam. Néhány személyautó állt csak a bejárat előtti hatalmas térségen.
    Perco nyilván eltalálta a ki nem mondott kérdésemet, mert mosolyogva kérdezte:
    - Csodálatos ugye, ez az üresség a világ leghíresebb barlangja előtt? Önkéntelenül is bólintottam. Perco óráját nézte.
    - Még egy félórát várjunk!
    Vagy félóra múlva egészen megváltozott az eddigi kép. Az óriási térség szinte varázsszóra megtelt autóbuszokkal. Triesztből, Abbáziából és a többi adriai fürdőhelyről érkezett autóbuszok tömege ontotta az utasokat. Negyedóra leforgása alatt több mint ezer ember gyűlt össze a barlang-bejárat előtt.
    Újabb negyedóra, és az egész tömeg eltűnt az épületben, hozzáépített barlangi pályaudvar befogadta őket. Innen tíz, egyenként 120-150 személyes szerelvény vitte a látogatókat a barlangba.
    - Ezt így szerveztük meg, - magyarázta Perco. - Napjában háromszor indulnak vonatjaink a barlangba. Az időpontokat az egész országban ismerik, benne vannak az államvasutak menetrendkönyvében is. Minden üdülőhelyről, nagyobb városból úgy indulnak az autóbuszaink, hogy a barlangvasút indulási idejére ideérjenek. A kirándulók két órát töltenek a barlangban, még egy órát itt vagy a környéken sétálnak, étkeznek, azután visszautaznak. Mire a következő indulási idő megjön, már mindenki elment. Az óriási forgalmat csak így tudjuk zavartalanul lebonyolítani. Szükség esetén természetesen más időkben is megmutatjuk a barlangot, de ilyenkor gyalog kell bemenni. A beléptidíj is - a tekintélyes világítási költség miatt - lényegesen magasabb, mint a szokásos túráknál.
    - A beléptidíjakból nemcsak a barlang üzemét tartjuk fenn, hanem a Barlangtani Intézetet is, továbbá kiadunk egy folyóiratot is. Ezenkívül anyagilag támogatjuk az összes barlangkutatásokat.
    - Kutatóink részére külön e célra szerkesztett lánctalpas autónk van, a Kraszin, amely nem ismer akadályt. A legnehezebb terepen is átgázol, és a kutatások színhelyére viszi a sok száz méter hosszúságú kötélhágcsót, a sátrakat, csónakokat és természetesen a kutatókat is.
    - A barlangkutatásnak nemcsak tudományos és idegenforgalmi szempontból tulajdonítunk nagy fontosságot, hanem a lefolyástalan medencék - a poljék - vízügyi, valamint az ivóvíz-ellátási kérdések megoldása szempontjából is rendkívül nagy gyakorlati jelentősége van.
    - De nézzük meg most már magát a barlangot!
    Ezzel bevezetett feleségemmel együtt a háromemeletes üzemi épületbe, ahol ezer személyt befogadó étterem is van. Az éttermet, valamint a hallt és a lépcsőfeljáratot valami csodásan erezett, fényezett mahagónifához hasonló kőburkolat fedte. Elmondta, hogy ezt az anyagot egy cseppkővel teljesen kitöltött és elzáródott barlangból fejtették ki és csiszolták meg.
    Az épületből a hegyoldal szikláiból kirobbantott barlangi pályaudvarra mentünk, amely szorosan csatlakozott az épülethez. Itt az egyik nyersolaj-mozdony mögé egy nyitott bányakocsit kapcsoltak a számunkra. A hűvös levegő ellen köpenyegeket adtak, majd elindultunk a barlangba.
    Alig haladtunk vagy ötven méternyire, már jóformán átmenet nélkül a barlang egyik legnagyszerűbb termében, a Nagy dómban voltunk. Ezt a 110 méter hosszú, 35 méter széles és ugyanilyen magas termet sok ezer gyertyafényű fényszórók világítják meg.
    A vasút a terem baloldalán halad, a jobboldali mélységből felhallatszik a Pivka-utak dübörgése. Ez a patak a barlangbejárat közelében, de vagy 18 méterrel mélyebben kezdi hosszú föld alatti útját.
    A legrégibb időkben csak ezt a nagy termet, valamint az innen baloldalt kiinduló oldalágat, a Régi névírások barlangját látogatták a kirándulók. Itt találhatók a XIII. századból származó feliratok. A jobboldalról induló mellékág az ott létesített barlangbiológiai állomáshoz vezet, ahol a barlanglakó állatokat különleges akváriumokban és terráriumokban figyelik. E barlangszakaszban, amelyet csak a szakembereknek mutogatnak, csökkentett vörös fény világít. E barlangbiológiai állomás berendezésénél és a vizsgálatok megszervezésénél igénybe vették Dudich Endre, az Aggteleki-barlang állatvilága kiváló kutatójának szaktanácsait.
    Kis mozdonyunk továbbhalad. Feltűnő, hogy szinte zajtalanul működik. Kipuffogógázait különleges hangtompítón, majd olyan folyadékon vezetik át, amely az égési termékeket tökéletesen leköti. Legújabban a jugoszlávok már akkumulátorokkal táplált villanymozdonyokat alkalmaznak.
    Hosszú, alagútszerű folyosókon haladtunk át, amelyeknek pompás cseppkődíszei között néha csak annyi hely maradt, amin a szerelvény éppen átférhetett.
    A világítást mintaszerűen oldották meg. Sehol sem láthattam a nagy fényerejű fényszórókat, amelyek közül a legkisebbek 500 wattosak voltak, de többnyire 1000-1500 watt volt egy-egy lámpa teljesítménye. A lámpákat és vezetékeket mindenütt gondosan elrejtették, sehol nem láttam bántó, szembe világító fényforrást. A világítási hatásokat mesterien használták fel, egyes, jelentéktelenebb szakaszokat alig világítottak meg, de a gazdag cseppkő-képződményekkel ellátottakra valóságos fényözön zúdult.
    Szomorúan gondoltam az akkor még alig kivilágított Aggteleki-barlangunkra. Milyen gyönyörű lehetne, ha mi is ennyit áldozhatnánk rá! Hogy lehetőleg azonos körülmények között hasonlíthassam össze a két barlangot, kérésemre eloltották a villanyvilágítást, és csak a nálunk levő karbidlámpák fénye mellett néztem az így is pompás cseppkőalakzatokat. Örömmel állapíthattam meg, hogy a mi barlangunk színei sokkal változatosabbak, a mészkőben nálunk több a vastartalom, s ez nagyobb színpompát ad a képződményeknek. Itt a cseppkövek inkább fehérek és szürkék.
A Jama Postojnska alaprajza
    A világítás újbóli bekapcsolása után továbbhaladtunk a rendkívüli méretű Táncteremig, ahol különleges alkalmakkor táncmulatságokat rendeznek. Ettől kezdve kissé összeszűkül a folyosó. A barlang simára homokolt talpán a szűkebb szakaszokban érdekes, párhuzamos mélyedéseket, vonalakat látni. Ezek a mennyezetről lehullott vízcseppek nyomai. A cseppeket a - szűkebb szakaszokban különösen erős - légvonat esés közben többé-kevésbé erőteljesen kitéríti függőleges irányukból, így képződnek ezek a vonalak. Ha a vonalak folytatását képzeletben összekötjük a következő szűkület vonalaival, akkor pontosan megkapjuk a légáramlás irányát, amely úgy alkalmazkodik a barlang folyosóinak hajlataihoz, mint pl. a folyók sodorvonala.
    Nem messze a Táncteremtől kettéágazik a barlang. Vonatunk jobboldalt, változatos képződmények között halad tovább. Egyik helyen nyílik a Színes-barlangnak elnevezett oldalág, melynek cseppkövei jóval színesebbek, mint az eddig látottak, és némileg hasonlítanak az Aggteleki-barlang képződményeinek színpompájához.
    Végül egy valószínűtlenül magas és széles terembe érünk. Vagy 50 méter magasságban feszül fölöttünk a roppant boltozat. Tízezer ember befogadására alkalmas ez a Hangversenyterem, amely nagyszerű hanghatásai miatt kiválóan alkalmas hangversenyek céljaira. Minden pünkösdkor száztagú zenekart vezényelt Mascagni ebben a természettől csodásan feldíszített föld alatti zeneteremben.
    Egy nagyobb, vízzel telt medencében meglátjuk a Karszt barlangjainak jellegzetes lakóit, a barlangi gőtéket (anguineus proteus). Fehér, szinte áttetsző testük lustán nyugszik a vízmedence alján. A látogatók már számtalan pénzdarabot dobtak a medencébe, hogy ezzel némi mozgásra bírják az állóvízben rendkívül lomha állatokat.
    A barlang, és talán az egész Karszt egyik legnagyobb nevezetessége a híres Függöny, amelyet a vandál kezek ellen külön korláttal védenek. Ez a nevét méltán viselő 3 méter magas cseppkő-képződmény, amely a boltozatról lóg, megtévesztően hasonlít egy kissé félrehúzott díszfüggönyhöz. Alig 8 milliméter vastag. Egyik csücske csaknem leér a talpra. Művészi redőzése bámulatos. Színe hófehér, de az alján több színű, barnás, halványvörös és narancsos szegélye is van. A Függöny mögött ügyesen elhelyezett lámpák fénye áttetszik a képződményen és megmutatja finom erezetét.
    A Kálvária-hegyre felvezető lépcsőknél kiszálltunk kocsinkból, és felkapaszkodtunk erre a vagy tízemeletnyi magas hatalmas omladékhegyre, melynek teteje felett még 20 méter magasságban emelkedik a barlang boltozata. E hegyen valóságos cseppkő-erdő nőtt. Szinte minden talpalatnyi területet sztalagmitok borítanak. A tíz méteres óriások mellett ott látni apró fiókákat is. Az eldűlt oszlopokon újabb álló cseppkövek fejlődtek a végtelenbe vesző évezredek folyamán.
    A hegy túlsó oldalán lemenet merészen fektetett vashídhoz értünk, amelyet orosz hadifoglyok építettek az első világháború idején. Ma is Orosz-híd a neve. A híd az egész barlangrendszer legszebb részébe, a Paradicsomba vezet, melynek bejáratát vasrács őrzi. Ide csak kisebb látogató-csoportokat engednek be, de akkor is csak erősen fokozott felügyelet mellett.
    Bár az eddig látottak is nehezen írhatók le, de a Paradicsom szépsége minden képzeletet felülmúl. Mindaz, amit a legmerészebb képzelet csak megálmodhat, az mind megvalósult ebben a kővévált meseországban. Nemcsak a cseppkövek megszámlálhatatlan tömege és ragyogó fehérsége, de a képződmények művészi elrendezésének csodálatos harmóniája áraszt olyan hangulatot, amely az embert kiragadja a valóság birodalmából. Képzeletünk önkéntelenül is mindig valamilyen emberi alkotáshoz kívánja a természet remekeit hasonlítani, de itt még a sziklába faragott indiai templomok képének felidézése sem segít, szinte menthetetlenül elvész a valóság talaja alólunk.
    Hangtalanul jártunk félkilométernyit a rendkívüli élmény hatásában elmerülve, amikor végül újra a valóságra ébredtünk. Elértük az 500 méter hosszú, sivár mesterséges áttörést, amely a Crna Jamába (Fekete-barlang) vezet. Ezt a részt már nem szokták a közönségnek megmutatni, hanem visszavezetik őket a Kálvária-hegy lábához, a vasúthoz.
    A Crna Jamát régebben a mély szakadék-dolina alján levő természetes nyílásból közelítették meg. Ezt a nyílást most vasrács zárja el. A második világháború alatt jugoszláv partizánok itt hatoltak be a barlangba és felgyújtották a Nagy dómban raktározott sok ezer hordónyi benzint.
    A Crna Jama hatalmas termeit és képződményeit a régebbi látogatások alkalmával használt fáklyák füstje annyira bekormozta, hogy az eddig látottak után már kevés a vonzóereje. Érdekessége az, hogy a mélyebb szakaszaiban megláthatjuk a közelben, de rejtett utakon folyó föld alatti patak, a Pivka vizével összeköttetésben levő tavakat.
    Újabb, de lényegesen rövidebb mesterséges alagúton érünk a Pivka Jamába, ahol találkozunk a föld alatti patakkal. Messze hangzó zúgása, dübörgése jelzi vízesésekkel, sellőkkel tarkított folyását. Régebben a kutatóknak a patak medrében kellett haladniuk, ma már a barlang oldalába robbantott úton követhetjük ezt a titokzatos vízfolyást, amely végül a félelmetesen csöndes, sötét szifontó északi sziklafala alatt újra eltűnik a szemünk elől. További útját ugyanakkora szakaszon, mint amelyet eddig megtett a Sovic-hegy alatti víznyelőtől, még homály födi.
    Ki tudja, milyen, ember nem látta csodák várnak itt még a felfedezőjükre ...?
    A Pivka Jamából egy 70 méter mély dolina meredek, helyenként függőleges oldalában merészen vezetett ösvényen kapaszkodtunk a felszínre, a tűző napfényre.
    A felszínen részben vakítóan fehér karros mészkősziklák mellett, részben fenyőerdőben haladtunk északkeleti irányban, míg végül megpillantottuk az alattunk elterülő Planina Poljét, amelyet egy száz méternél magasabb függőleges sziklafal zár le. A sziklafal lábánál hatalmas, sötétben ásító nyílásból hömpölyög ki az idáig föld alatti mellékágaival már folyóvá duzzadt patak, a Pivka. A vízrajzi térképek innen kezdve már Unica néven tüntetik fel. De a Planina Poljéban sem játszhat sokáig a napfénnyel az alvilágból alig szabadult folyó, mert a medence északi végén újra a föld alá kényszerül.
    A Malograjska Jama (Planina-barlang) lenyűgöző méretű sziklakapuja előtt malomgát duzzasztja a vizet a barlangban tóvá. A tó melletti ösvényen haladtunk egy ideig a napfény beszűrődő világítása mellett a víz folyása ellenében. Perco felhívására még egyszer visszafordultunk, hogy a megkapóan szép tájat élvezzük.
    A bejárat sötét keretében láttuk a Pivka feletti hatalmas sziklafalat és a napsütötte erdőt, a világoszöld tóban pedig az ég tükröződött, és zöldes, kékes árnyalatú fénnyel világította meg a hatalmas föld alatti üreget, amelynek hátsó részei már teljes sötétségbe vesztek.
    Meggyújtott karbidlámpáinkra jó sok vizet kell eresztenünk, hogy további utunk folyamán kellően megvilágítsák ennek a barlangnak hihetetlen méreteit. A nagyrészt mesterséges, a barlang oldalába vésett út egyre emelkedik. Alattunk, a mélységben bömböl, zúg, tajtékozik ez a titokzatos alvilági folyó, a Pivka, s hangja túlharsogja szavainkat. Beszélgetni ezért nem is tudunk. Egy nagyobb tónál, ahol a természetnek e hangorkánja kissé lecsöndesedik, Perco a folyó túlsó oldalán betorkolló másik vízfolyás felé mutat. Itt csatlakozik a Pivkához egy másik, a Cerknica Polje csapadékvizét hozó patak. Ezt a patakot, a Rak-patakot két és fél kilométeres hosszúságban - egy szifonig - csónakkal be lehet járni. Mi a jobboldali elágazást követtük, ahol a Pivka vize 6 méter magas vízesést képez. Vagy másfél kilométer hosszúságban vezet a sziklafalba vésett út, amit elsősorban azért készítettek, hogy a barlang végét jelző szifonhoz, a Halál-tavához veszély és fáradság nélkül közlekedhessenek a kutatók és bányászok, akik a szifon legyőzését, illetve mesterséges táróval való megkerülését tűzték ki célul.
    Bár a barlangnak nincsenek jelentősebb cseppkő-képződményei, mégis nehéz megmondani, hogy melyik a megkapóbb látvány. A cseppkövekkel dúsan megrakott, mesébeillő postojnai szakasz, vagy ez az óriási sziklaalagút a mélyben tajtékzó alvilági folyóval, melynek zúgása, dübörgése minden szót túlharsog?
    Ösvényünk egyre keskenyebbé vált, végül teljesen megszűnt. A szifon közelében voltunk már. Innen csónakon kelnek át a szifon felett megkezdett mesterséges táróig, amellyel a másik barlangrendszerrel való összeköttetést akarják megteremteni. Ez volt Perconak, aki ekkor már nem a legfiatalabb volt, minden vágya. Ezt akarta barlangkutatói pályafutásának betetőzéseként elérni.
    Találkozásunk után rövidesen bekövetkezett halála azonban nem engedte meg, hogy kívánsága teljesüljön ...
    De a nagy feladat megoldása nem hagyja nyugodni a fiatal kutatókat, akik nagy elődjeik nyomdokain haladnak. Munkájukat, sikereiket figyelemmel kísérjük, és reméljük mi leszünk az elsők, akik szerencsekívánatainkat céljuk elérésekor el fogjuk küldeni.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A Tantalhöhle, a Keleti Alpok legújabb óriásbarlangja 
 
A legutóbbi évek egyik legnagyobb feltűnést keltő barlangtani eseménye a Keleti Alpokban, a Hagen-hegységben felfedezett Tantalhöhle feltárása volt.
    Ez a rendkívül érdekes barlang, melynek kutatása még ma sincs befejezve, nemcsak hatalmas kiterjedése, hanem a bejárásával kapcsolatos hihetetlen nehézségek, a kutatók szinte emberfeletti erőfeszítése és az expedíciók mintaszerű megszervezése miatt is méltán keltette fel a világ szakköreinek figyelmét.
    A Hagen-hegység a salzburgi mészkőalpokhoz tartozik. A hegység tulajdonképpen egyetlen, kistagoltságú mészkő-fennsík a Königs-see és a Salzach-völgy között, melynek kiemelkedései átlagosan 2200 méter magasságot érnek el az Adriai-tenger szintje felett. A fennsík déli szélén emelkedő 2274 méter magas Tantalkopf szikla-letörésében - 1710 méter magasságban - fedezte fel Alfred Koppenwallner 1947-ben a barlang nyílását.
    Koppenwallner nem véletlenül bukkant rá a barlangra, hanem már régen foglalkozott a hegység föld alatti vizei útjának kérdésével, és hosszú ideje kereste a fennsík nehezen mászható szikla-letörésein az általa feltételezett barlang nyílását, de napról napra eredménytelenül tért vissza kockázatos hegymászó-kirándulásairól.
    Egyik nap, már késő délután volt, a Blöhnbach völgyében vizsgálgatta a sziklafalakat, amikor egy kiugró sziklapárkány mögötti árnyékos mélyedést vett észre. A mélyedés ugyan nem volt barlangnyílás, hanem csak a sziklafal egyik nagy áthajlása. Ennek tövében azonban meredek hónyelvet talált, melynek felső, kicsúcsosodó vége olvadt. Ezt alaposabban megvizsgálta, és észrevette, hogy a hónyelv és a sziklafal között rés nyílik, amelyből erős, hideg szél fúj.
    Még abban az évben, a legkiválóbb osztrák kutatók részvételével megszervezett expedíció rendkívül nehezen járható, több kilométer hosszú barlangrendszert tárt fel. A következő évben két napot töltöttek el egyfolytában a barlang bejárásával, de még mindig nem érték el a végét.
    A kutatások folyamán az utolsó pontig való előrehatolás és a visszatérés a barlang bejáratához annyi időt vett igénybe és annyira kifárasztotta a kutatókat, hogy az újabb, még ismeretlen nehézségek legyőzéséhez már nem maradt fizikai és lelki erejük. Belátták, hogy csak a legkisebb részleteiben is gondosan előkészített kutatóexpedícióval tárhatják fel ezt a hatalmas és rendkívül nehezen járható barlangrendszert.
    Végül is föld alatti táborozóhelyek felállításával, a legveszélyesebb útszakaszok védőberendezésekkel való ellátásával, az élelem és felszerelés beszállításának és megfelelő elhelyezésének megszervezésével lehetővé tették, hogy a legutóbbi nagy kutatóexpedíció részvevői - aránylag tűrhető körülmények között - egyfolytában tíz napig tartózkodhattak a barlangban, és a ma ismert végpontig 16 kilométernyi szakaszt feltárhattak.
    A barlang legmélyebb pontján - 400 méternyire a bejárat szintje alatt - rendkívül nagy volt az előre nem látott eső következtében fellépő vízbetörés veszélye. Ezért a linzi rádió a kutatók részére rendszeresen külön meteorológiai jelentéseket adott, amelyeket a barlangban felállított táskarádióval kifogástalanul vettek.
    Az első támaszpontot - a kutatások bázisát, még a szabadban, a Tantalkopf déli szikla-letörésének egyik áthajlása alatt - 1650 méter magasságban állították fel. Mint a kőszáli sas fészke, úgy rejtőzik a sziklafalban ez az elképzelhetetlen nehézségek árán megépített, pompásan berendezett menedékkunyhó, ez volt a napokig tartó expedíciók kiindulópontja, innen vitték a felszerelést a barlang belsejében létesített, természetesen jóval kezdetlegesebb támaszpontokra.
    Kövessük most a kutatókat egyik útjukon.
    A nyolc tagú, különlegesen hosszú és keskeny hátizsákokkal felszerelt karaván a Villa Atlantisznak keresztelt kunyhó felett 60 méternyire nyíló barlangbejárathoz kapaszkodik. A hónyelv és szikla közötti keskeny résből hideg szél fúj, a karbidlámpákat ezért még nem gyújtják meg, csak a barlang elülső, Jégkamrának nevezett termében, amelyben szép jégképződmények vannak. A terem később befelé lejtő szakadékká keskenyedik, 15 méter mélységbe mászunk le kötéllétrán. Utunk továbbra is állandóan lefelé vezet. A jégképződmények megszűnnek, mert a levegő hőfoka itt 2-3 C fokra emelkedik. Végre, amikor már vagy 200 méternyi mélységben vagyunk a bejárat szintje alatt, hosszabb, vízszintes szakaszok következnek. A szépen ívelt boltozatok, a barlang talpát borító legömbölyített kövek arról tanúskodnak, hogy régi, föld alatti folyómederben járunk, amelyből a víz már eltűnt.
    Előrehaladásunkat végül is mély szakadék akadályozza, melynek túlsó oldalán, de alacsonyabb szinten, mint ahol vagyunk, a vízszintes járat folytatása látszik. Az első expedíciók még csak nagy fáradsággal és időveszteséggel tudtak átkelni a szakadékon, és nagy nehézségeket okozott a felszerelés le- és felszállítása is. Most egy átfeszített drótkötél segítségével megtakaríthatjuk ezt a fárasztó utat.
    Biztosítóövünk karabinerjét beleakasztjuk a drótkötélbe, és egyszerűen, bár meglehetősen nagy sebességgel átcsúszunk a szakadék túlsó oldalára az alacsonyabban nyíló folyosóhoz. Ugyanígy szállítjuk át felszerelésünk minden darabját.
    Megkapó látványt nyújtanak a feneketlennek látszó mélység felett lebegő kutatók és csomagok óriásira nagyított árnyékai, ahogy a függőleges sziklafalakon kísértetiesen imbolyognak.
    Újabb kapaszkodók, majd mély kereszthasadékokka1 megszakított vízszintes szakaszok következnek. Némelyik nehéz sziklamászással megkerülhető, a legtöbbe azonban le kell ereszkedni, és újra fel kell mászni. Összesen több mint ezer méter szintkülönbséget kell ebben a barlangban legyőzni. A kutatók szerint ez Európa legnehezebben járható, legfárasztóbb föld alatti túrája.
    A legveszélyesebb szakaszok egyike a bejárat alatt kb. 400 méter mélységben levő szűk folyosó. Ezt az alig félméter magas, száz méter hosszú, csak kúszva bejárható szakaszt tekintik a barlang legkényesebb, egyben legveszélyesebb részletének, mert ha a fennsíkon eső esik, akkor ez a szakasz rövid idő alatt megtelik vízzel, és napokra elzárhatja a visszavonulás útját. A kúszófolyosó túlsó végén ezért nagyobb konzervmennyiséget szoktak tárolni, a folyosóban pedig tábori telefonvezetéket fektettek le, hogy a túlsó oldalon rekedtek az esetleges mentőexpedíció tagjaival érintkezést találjanak.
    Ebben a szakaszban megérthetjük, hogy miért visznek a kutatók olyan különös hosszú, keskeny hátizsákokat magukkal. Normális méretű hátizsákkal lehetetlen lenne itt továbbjutni. Ezeket a furcsa alkotmányokat lábukra akasztva húzzák hasonkúszás közben maguk után. Ez persze nem megy mindig a legsimábban, és ilyenkor többé-kevésbé elfojtott fohászok zavarják a barlang örök csöndjét.
    A kínos kúszófolyosó végül kitágul, majd teremmé szélesedik, amelyben megpillantjuk az első föld alatti tanyát, a Bivakdobozt. Hallatlan nehézségek árán hozták ide 1949-ben a salzburgi kutatók ennek a pompás kis alkotmánynak alumínium- és szigetelőlemezekből álló alkatrészeit. Magassága 130 cm, 5-6 személy részére biztosít gumimatracokon alvóhelyet, kedélyes fészket ebben a félelmetes barlangban, vagy 1000 méter mélységben a föld színe alatt. Egy teafőző tűrhető hőmérsékletűre fűti az egyébként 3 fokos barlangi levegőt.
    A Bivakdobozban eltöltött éjszaka után kora hajnalban folytatjuk föld alatti utunkat. Hosszú, nagyjából vízszintes szakaszok következnek most. Az eddigi nehézségek szűnni látszanak, mert egy vagy 6 méter átmérőjű sziklacsőben, elhagyott patakmederben haladunk. Szinte kedélyes vándorlássá alakul utunk ebben a végtelennek látszó folyosóban. Végül kijutunk belőle, és beláthatatlan magasságú, hosszú terembe, az Óriáscsarnokba érünk. Az az érzésünk, hogy nem is barlangban vagyunk, hanem éjszaka a szabadba értünk és a fekete eget kémleljük, de nem látunk csillagokat. Negyedóra hosszat haladunk ebben a hihetetlen méretű csarnokban, majd újból hosszú vízszintes szakaszok, elhagyott folyómeder-részletek következnek, melyek talpát legömbölyített kavics borítja.
    Egyik helyen a folyosó megfordul teljes 360 fokkal, a közepén levő sziklaoszlop dugóhúzószerűen csavarodik. Ez a Csigalépcső.
    Egész utunkban idáig sehol sem észleltünk cseppkőképződményeket, mindenütt csak sima vagy a víz oldási nyomait viselő sziklafalakat láttunk. Végül azonban csodásan finom, szerteágazó kristálycsoportok és gömböcskék hívják fel figyelmünket a folyosó egyik szűkületében, az Aragonitkapuban.
    Hosszú vándorlásunkat, amelynél már-már elszoktunk a nehézségektől, majdnem leküzdhetetlennek látszó akadály szakítja meg. A barlang hirtelen feneketlennek tűnő mélységgé válik. Fölfelé vagy 50 méternyire emelkedik az előttünk nyíló hasadék. Kellő felszerelés híján az 1949. évi expedíciónak innen vissza kellett fordulnia. Most már kötélhágcsón szállhatunk le a Grand Canonnak nevezett, pontosan száz méteres mélységbe. Előtte építették a II. föld alatti táborozóhelyet, amely a Villa Bonaparte büszke nevet viseli.
A Hagen-hegység metszete a Tantalhöhle mentén
    A villa valójában csupán a barlang egyik fülkéje elé emelt, agyagból és kövekből épített kőfalat jelent. Ily módon mégis védett, bemelegíthető hálóhelyet teremtettek, amely nélkülözi ugyan a Bivakdoboz aránylagos kényelmét. A legutolsó nagy kutatóexpedíció alkalmával 7 napot kellett az egyik kutatónak itt egyedül eltöltenie. A társaság többi tagja ugyanis a további mélységek leküzdésére magával vitte a Grand Canonnál használt kötélhágcsót, és valakinek itt kellett maradnia, hogy visszatérésükkor a hágcsót újra felhúzza. Az önfeláldozó együttműködés bámulatos példája volt ez a hétnapos őrség a föld alatti magányban.
    A Grand Canon 30 emeletes mélységébe való leereszkedés után a felszerelést is le kell szállítani, ami nem egyszerű feladat. A Grand Canonból hatalmas sziklaomlásokon vagy 200 métert újra fel kell másznunk. A barlang többfelé ágazik. Az egyik mély aknán, a Zuhany-aknán jéghideg zuhany közepette kell leereszkednünk, majd innen a Hétaknás-csarnok 90 méteres mélységébe mászunk le. Innen kúszószakaszokon át újabb aknához érünk, amelybe leereszkedve, távoli vízesést sejtető tompa zúgást hallunk.
    Az akna fenekén, közel 500 méternyire a bejárat szintje alatt, elértük a barlang eddig ismert legmélyebb pontját.
    A zúgás hangját követve egy, az agyagban tátongó, lefelé szűkülő nyílást pillantunk meg, amelyből valóságos orkán süvít. Ennek zúgását hallottuk.
    A nyílást a legutolsó kutatás alkalmával fedezték fel, és akkor megfelelő szerszám híján mászókalapáccsal és a karbidlámpák reflektorával kaparva próbálták meg 7 órás munkával kitágítani, de nem tudtak célt érni. A barlang folytatása minden valószínűséggel itt feltételezhető, ez lesz az újabb kutatások kiindulópontja. Innen légvonalban két kilométernyire, a barlang eddigi főirányában, elérhetnők a Hagen-hegység északkeleti letörését, ahol a barlang másik, jelenleg eltorlaszolt bejárata sejthető.
    A Tantalhöhle kutatása jelenleg is folyik. Legújabb hírek szerint felfedeztek egy föld alatti patakot, a Keleti Alpok eddig ismert legnagyobb barlangi patakját, de a barlang teljes feltárásánál a leküzdendő nehézségek emberfeletti igényeket támasztanak. Minél jobban távolodunk a kiinduló állomástól, annál nagyobb számú kipróbált kutató kell, hiszen minden támpontnál legalább egy-két kutatónak ott kell maradnia, ezek élelmezése újabb nehézségeket jelent.
    A barlang teljes feltárásáért folyó hősies küzdelem eddig is igen érdekes tudományos eredményeket hozott. Olyan pontos földtani szelvényt nyertek egy egész hegység keresztmetszetéről, amilyent semmilyen más módszerrel, semmilyen pénzáldozattal nem lehetett volna elkészíteni. Érdekes az a megállapítás is, hogy a barlang szintje nagyjából ott halad, ahol a dachstein-mészkő az alatta fekvő, karsztosodásra kevéssé hajlamos fődolomitra települt. Az elhagyott barlangi patak medrében talált hordalék kőzettani vizsgálata alapján megállapíthatták a hordalék eredetét és ezzel az ős-hidrográfiai viszonyokat is.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A világ leghosszabb barlangja: a svájci Hölloch 
 
Meglepetésként hatott néhány éve barlangkutató körökben az a hír, hogy Európában felfedezték a világ eddig ismert leghosszabb barlangját. A meglepetés annál nagyobb volt, mert a barlangot éppen Svájcban - egy aránylag kis kiterjedésű karsztvidéken tárták fel, tehát olyan helyen, ahol a nemzetközi szakkörök a legkevésbé várták volna.
    Miközben a vita arról folyt, hogy Amerikának melyik nagy barlangját illeti az elsőség, a Mammoth- vagy a Carlsbad-Cavet, svájci kutatók 1949 óta serényen és minden nagyobb feltűnés nélkül dolgoztak a Luzerntől keletre fekvő, mintegy 50 kilométer távolságban levő, a Muota és Bisis völgye közötti karsztos területen, és 1957 év elejéig 65 kilométer hosszúságban feltárták és feltérképezték az addig alig ismert Hölloch-barlang járatait.
    Bár ez az óriási barlanghálózat nem tekinthető cseppkőbarlangnak, és ezért egyelőre nem érinti a mi Aggteleki-barlangunk második helyezését a világ cseppkőbarlangjainak rangsorolásában, vitathatatlan, hogy megelőzte a Carlsbad-Cavet, és ma a világ leghosszabb ismert barlangja.
    A barlang alsó kréta kori mészkőben, főleg a vízszintes réteglapok mentén fejlődött ki. A 2000-2900 méteres kiemelkedésekkel bíró karsztos területet karros mészkősziklák tarkítják, amelyekben számos járhatatlan víznyelőt találhatunk, a csapadékot ezek vezetik a mélybe. A föld alatt levezetett csapadék legnagyobb része a Bisis völgyében, egy függőleges sziklafal tövében fakadó Schleichender Brunnen (Kúszó kút) nevű bővizű karsztforrásnál, 640 méter magasságban lát újra napvilágot.
    A forrás vízhozama már néhány óra alatt megérzi a fennsíkra esett csapadékot. Ez azt jelzi, hogy a föld alatti patak tág barlangjáratokban folyik.
    Magát a Höllochnak 780 méter magasságban nyíló bejáratát már a XVIII. században ismerték, de csak az 1902-1905 években merészkedett a zürichi Paul Egly a barlang belsejébe, és annak egy 3 kilométeres szakaszát - amelyet bejárt - feltérképezte, de tovább már nem tudott hatolni. Szerinte: "... alig van kilátása annak, hogy valaha felfedezzék a barlang folytatását. Minden járat szűk, agyagos csőben végződik ..." A barlangot nem is kutatták tovább egészen 1940-ig.
    Svájc aránylag szegény karsztosodó, barlangképződésre alkalmas hegyekben, és ezért ebben az országban a barlangkutatás sem fejlődött nagyon, hiszen a svájci fiatalság sportszenvedélyét inkább a hegymászásban tölti ki.
    A fejlett svájci idegenforgalomra való tekintettel azonban kiépítették a barlang első, aránylag könnyen járható, mintegy 700 méteres szakaszát.
    W. A. Boegli professzor 1949-ben geomorfológiai tanulmányt írt a Muota völgyéről és az ezzel kapcsolatos kutatásai hívták fel újra a figyelmet erre a barlangra.
    Két kutatócsoport kereste fel először egymástól függetlenül és némileg versengve a barlangot, hogy feltárja annak még ismeretlen járatait. Az egyik az SSS (Société Suisse de Speleologie), a svájci barlangkutatók szövetségének csoportja volt, amelyet A. Grobet vezetett. A másik a SAC, a Svájci Alpesi Club tagjaiból állott, akiket H. Nünlist vezetett.
    A két csoport azonban olyan beláthatatlan barlanglabirintust, olyan nagy kiterjedésű járatokat fedezett fel, hogy elkerülhetetlenné vált az egységes, rendszeres kutatás megszervezése. E célból a két csoport tagjaiból megalakult a SAC-Hölloch Kutatás munkaközössége, amelynek műszaki vezetését H. Nünlist, tudományos irányítását pedig Boegli vállalta.
    A tudományos szakemberekből és sportférfiakból álló, példásan együttműködő munkaközösség hihetetlen nehézségek árán a szövevényes, labirintus-szerű járatok egész tömegét tárta fel, és az 1955. évben már 55 kilométert, 1957. év elejéig pedig 65 kilométernyi folyosót térképezett fel. A Hölloch tehát ma a világ leghosszabb ismert barlangja.
    A barlang átkutatásának egyik legnagyobb nehézsége abban rejlik, hogy csupán egyetlen bejárata ismeretes. A barlang feletti mészkő-fennsík, a Silbern kb. 20 négyzetkilométeres karsztos felületén nyíló számos víznyelőben és dolinában eddig eredménytelenül kutattak egy második bejárat után. Ma tehát a jelenlegi használt bejárattól a barlang leghátsóbb szakaszáig megteendő út legalább 30-40 óra. Ez nemcsak rendkívül fárasztó, hanem veszélyes is, mert a főjárat elején 4 szifonon kell áthatolni, amelyek általában szárazak, de már normális csapadék mellett is - 14-18 óra alatt - nagy vízmennyiség tódul a mészkő számtalan hasadékán keresztül a járatokba, és váratlanul hosszú időre elzárja a szifonokat.
    1952-ben négy kutató 10 napig volt a barlang foglya egy ilyen váratlan vízbetörés miatt, mivel a szifonok 8 méternyire víz alá kerültek. A Boegli vezetésével indult kutatócsoport akkor csak egy napig akart a barlangban tartózkodni, és visszaindulásukkor vették csak észre a hasadékokból először lassan csordogáló, majd egyre erősebben előtörő vízfolyásokat. Természetesen lázas igyekezettel akarták elhagyni a barlangot, azonban a versenyfutásban vesztesek maradtak, mert mire a szifonokhoz értek, ott már mély tó fogadta őket, amelybe a barlang mennyezete mélyen aláhajlott.
    Visszavonultak az ún. Óriásterem legmagasabb részébe, hogy ott megvárják a víz apadását. Azonban napok teltek el, anélkül hogy helyzetük javult volna, mert hosszabb esőzések kezdődtek, és ennek hatására a tó vize tovább emelkedett.
    Ugyanakkor a külszínen is megsejtették a kutatók sorsát, de teljesen tehetetlenek voltak. A svájci és külföldi napisajtó szinte minden napszakban tudósítást közölt az időjárásról, a patak vízállásáról és a kutatók életben maradásának kilátásairól. A szivattyúzást lehetetlen lett volna a szifonoknál megkísérelni, ezért a Schleichender Brunnennál megpróbálták a vízszint lesüllyesztését vagy másfél méterre abban a reményben, hogy ezáltal a szifonoknál is csökken a vízállás.
    A tudósítók még repülőfelvételeket is készítettek a területről, de ez inkább a tudósítások színesebbé tételét célozta, gyakorlatilag mit sem segített a helyzeten. Ha oxigénes légzőkészülékeik lettek volna, akkor bizonyára hozzáférhettek volna a barlang foglyaihoz.
    A tizedik napon azonban - amikor már a kutatók életben maradására minden reményt feladtak -, végre süllyedni kezdett a 8 méter magasságra felduzzadt vízszint, majd gyenge huzat jelezte, hogy a szifonban szabad légrés keletkezett.
    A 10 napig 6 fokos levegőben való tartózkodástól és az idegizgalmaktól teljesen elcsigázott kutatók ekkor Boeglit kötélbiztosítással a szifonba engedték, miután ő szerencsésen átkelt, a társai is követték.
    Nem szól dicséretére a mentési expedíció szervezőinek, hogy a kutatókat nem várták gumicsónakkal a szifon túlsó oldalán, sőt annyira befejezettnek tekintették a mentés munkáját, hogy még a barlang bejárati ajtaját is lezárták, és a megmenekült kutatóknak maguknak kellett azt feltörniük.
    A tapasztalatokon okulva azóta a barlang hátsó - magasan fekvő - szakaszaiban konzervekkel ellátott élelmiszerraktárt rendeztek be, és megfelelő mennyiségű gumimatracról is gondoskodtak. Mindez akár több hetes benttartózkodást is lehetővé tesz. Ezek az óvintézkedések nagyon helyesnek bizonyultak, mert azóta is többször előfordult, hogy a kutatók bentrekedtek a barlangban. Legutoljára 1957 februárjában 115 óráig nem tudták elhagyni a barlangot a hirtelen vízbetörések miatt. A barlangban tárolt élelmiszer és melegítőlehetőség, valamint a fekvőhelyek tűrhető körülményeket biztosítottak a számukra.
    A barlang elejét kb. 700 méter hosszúságban jól járható utakkal rendezték be. E szakasz végéig, a Szószékig szokták a közönséget vezetni, ha tovább akarunk menni, akkor az itt épített korláton átlépve az alattunk nyíló mélységben levő Homokcsarnokba kell ereszkednünk. Ez a barlang legmélyebb pontja. Általában száraz, de csapadékos időben annyira felduzzad a csarnok alatti - eddig még ismeretlen mederben folyó - barlangi patak, hogy eléri az előbb bejárt felső útszakaszt is, sőt a barlang bejáratánál ömlik ki.
    A Homokcsarnok után még vagy két kilométernyit kell a veszélyes, alacsony szinten levő szakaszban másznunk, majd elérjük a bejárat szintjénél is magasabban fekvő Óriáscsarnokot. Ez a legnagyobb árvizek idején is száraz marad, ezért az egyik élelmiszerraktárt itt rendezték be.
    Az Óriáscsarnokból indul a rendkívül szövevényes főjáratrendszer, a SAC-folyosó. Az egész barlangrendszerre jellemző, hogy járatai a magasságukhoz képest nagyon szélesek. Ez annak következménye, hogy a folyosók főleg a vízszintes réteglapok mentén alakultak ki. Természetesen találhatunk a törésvonalak mentén fölfelé fejlődő függőleges kürtőket is, amelyek több helyen egy, ma még feltáratlan felső emeletre vezetnek.
A Hölloch felmért járatainak alaprajza. (Lépték kb. 1:40.000)
    A vízvezető alsó barlangemeletet sem ismerik még a Höllochban, pedig - a Schleichender Brunnen vízbősége után ítélve - még ilyennek is kell lennie. Ez a föld alatti patak árad meg az esőzések után annyira, hogy a felső, száraz járatokat részben elönti. Ahol a felső járatok talpát agyag fedi, ott az árvíz levonulása után még hosszú időre megmaradnak a föld alatti tavak, amelyeket csak gumicsónakkal lehet bejárni. Az alacsonyabb szakaszok pedig hosszú időre járhatatlan szifonokká válnak. Ez akadályozza a legjobban a barlang folyamatos kutatását, hiszen e vidéken csak igen rövid ideig lehet nagy biztonsággal csapadékmentességgel számolni. Aránylag még legbiztonságosabbak a kutatás szempontjából a fagyos téli hónapok.
    Az eddig ismert barlangszakaszok cseppkőképződményekben rendkívül szegények. Ezek helyett szép kalcitkristály-csoportok díszítik helyenként a sziklafalakat.
    A bonyolult labirintusok átkutatásánál a legnagyobb óvatossággal kell eljárni, mert az eltévedés veszélye nagyon is nagy. Az egyes kutatócsapatok - felfedező útjaik után - mindig az előre pontosan megállapított időpontban találkoznak a támaszpontoknál. Ha valamelyik csoport hiányozna, a többiek azonnal a keresésükre indulnak. Ezért indulás előtt megbeszélik, hogy melyik csoport melyik barlangszakaszba megy, és e szakasz elején írásbeli feljegyzést hagynak. Az eltévedés veszélyét azzal is igyekeznek csökkenteni, hogy minden újonnan bejárt szakaszt azonnal felmérnek.
    A svájci kutatók végtelen lelkesedéssel és nagyon gondos felkészültséggel végzik munkájukat, úgy hogy tőlük még sok meglepetést és új tudományos eredményt várhatunk. Erről a munkáról írja H. Nünlist egyik cikkében: "... szabadságunkat, sokszor fizetésnélküli szabadságot is feláldozva, saját költségünkre végezzük oly ideális cél érdekében, amely sem uránt, sem aranyat nem eredményez".
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Az észak-amerikai Mammoth-Cave 
 
Ha a világ legnagyobb barlangja valahol szóba kerül, akkor - még szakkörökben is általában az észak-amerikai Mammoth-Cavet szokták emlegetni.
    E barlang fantasztikus nagyságú kiterjedését a különböző lexikonok 200-400 kilométerben szokták megadni. Franz Kraus 1894-ben megjelent Höhlenkund-jébe valahogyan - közelebbi forrásadat megjelölése nélkül - bekerült a 220 kilométeres hosszúságról szóló mondat. Ezt az adatot átvették a lexikonok is, sőt időnként még meg is toldották a legújabb értesültség látszatának kedvéért.
    Az újabb szakkönyvek és közlemények, még az amerikaiak is kerülik a barlang kiterjedésének kérdését. Még a kentuckyi egyetem által legújabban kiadott - egyébként elég részletes ismertetés a barlang geológiájáról - sem említi a barlang hosszát.
    A barlang túlzott hosszúságáról elterjedt hírek már Vass Imrében, az Aggteleki-barlang múlt századbeli kiváló és alapos felkészültségű kutatójában is kétségeket ébresztettek. Ezeket az Agteleki-barlangról 1831-ben írt könyvében ki is fejti. Ő ugyan még csak a dr. Wards által állítólag felmért "33 ánglus mérföld"-ről tud, de ezt is sokallja, és megjegyzi, "... a' barlang illy nagy kiterjedéséről ugyan méltán kételkedhetünk, hogy ha felveend azt, hogy dr. Wards 19 óra ottan való mulatásával (az ásványoknak, kővé vált testeknek és egy asszonyi múmia megszerzése mellett eltöltött idő veszteséget mind ide értve) hajtotta végre vizsgálódásait, minthogy ezen idő alatt csak futva lehetne az Agteleki barlangot minden ágazatáiban megjárni, ezért ennek a' győzedelmet, hogy nagyobb légyen, nem engedhetjük ..."
    Ezek a kétségek - e bizonyára nagy kiterjedésű barlang pontos méreteiről - szakkörökben még mai napig is fennállnak, annál is inkább, mert a barlangra vonatkozó amerikai szakirodalom és prospektusok nem közölnek az egész barlangrendszerről térképet, csak a közönség számára járhatóvá tett barlangszakaszokról találunk néha térképvázlatokat. Ezek is többnyire lépték nélküliek.
    A világ legnagyobb barlangtani szakkönyvtárában, amelyet a Postojnai Barlangtani Intézet tart fenn, magam is napokig kutattam a hiteles adatok után, de csak annyit sikerült megállapítanom, hogy az U. S. Geological Survey a barlang hosszát, a fel nem mért járatokkal együtt kb. 26 mérföldre (kb. 42 km) becsüli.
    W. A. Boegli szerint a felmért barlangszakaszok hossza 20 kilométer, Franco Anelli szerint egész kiterjedése nem haladja meg a 35 kilométert. Az azonban kétségtelen, ha túlzottak is a lexikonok adatai, akkor is a világ legnagyobb barlangjainak sorába tartozik a Mammoth-Cave.
    Az észak-amerikai Kentucky államban, Louisville-től délre a Green River (Zöld-folyam) mellett nyíló barlangot a hagyomány szerint 1799-ben egy Houtchins nevű vadász fedezte fel, sebesült medve üldözése közben.
    Az amerikai függetlenségi háborúk lőpor-szükségletének biztosítására nagy mennyiségű salétromot - valószínűleg denevérguanót - termeltek ki a barlangból 1812 és 1816 között. Később a közönség számára is járhatóvá tették a barlang elülső szakaszait. Egy Bishop nevű néger rabszolga 1837-ben cédrustutajon átkelt az akkor még a barlang végét jelző mély tavon, és felfedezte a két föld alatti patakot, a Styxet és az Echo Rivert. Az utóbbi a hatalmas csarnokokban hallható visszhangról nyerte a nevét.
    A patakok vizében rendkívül érdekes fehér, vak halfajta él (amblyopsis spelaeus), a vezetők sokat megfogtak közülük és jó borravalóért eladták a látogatóknak. Ez a barlangi hal ezért fokozatosan visszahúzódott a föld alatti patakok hátsó részeibe, de a vezetők számtalan nehézség árán is követték őket. Így az idők folyamán mindig újabb és újabb barlangszakaszokat tártak fel, de teljesen még máig sem ismerik a barlangrendszert. A patakokon való közlekedés sok időt rabol el, hiszen számtalan vízesés és szifon nehezíti a kutatást. A patakok vízállása pedig rendkívül gyorsan megérzi a külső csapadékot, ezért a kutatók visszatérése nagyobb expedíciók alkalmával mindig kétséges. Valószínűleg ez az oka annak, hogy nem készült még az egész barlangrendszerről pontos térkép.
    A barlang karbon kori, úgynevezett mammutbarlangi mészkőben keletkezett, melynek vastagsága e vidéken kb. 400 méter. A mészkőréteget részben harmadkori homokkő és agyag fedi. A mészkő korát az amerikai geológusok 250-300 millió évre becsülik.
    A barlang feletti fennsíkon, amelynek neve a Tízezer Lyuk Földje (Land of Ten Thousend Sinks) számos dolinát és víznyelőt láthatunk. A Mammoth-Cave új bejárata is egy víznyelőnél van. Az úgynevezett "egész napos" túrát végzők itt jönnek a felszínre.
    A fennsíkon lehullott csapadék - melynek átlagos évi mennyisége 1200 mm, rövidebb-hosszabb felszíni folyás után eltűnik a víznyelőkben és több kilométeres ismeretlen föld alatti út után újra megjelenik a fennsík lábánál források alakjában. Innen a környék egyetlen felszíni folyója, a Green River vezeti tovább. A Green Riverbe torkollik a Mammoth Caveből a bejárati nyílásnál 100 méterrel alacsonyabb szinten kifolyó Echo River is. A Green River fokozatosan vágódott be a völgyébe, és ennek során több emelet alakult ki a Mammoth-Caveben. Eddig három emeletet sikerült feltárni, de a legalsóba, az állandó vízfolyás szintjébe még nem jutottak le.
    A barlangban az érdeklődők több túralehetőség között válogathatnak. Kisebb túra az ún. "történelmi túra", amely a régi, Houtchins felfedezte bejáratnál indul és kb. két és fél óra hosszat tart. Ennek keretében számos történelmi nevezetességet láthatunk. Megszemlélhetjük a salétrombányászat régi színhelyét, ahonnan az egykorú feljegyzések szerint 400 000 font nitrátot termeltek ki. Megláthatjuk a termet, ahol 1876-ban Edvin C. Booth, híres Shakespeare-színész a nagy költő verseiből idézett, a Bridal-altart, ahol házasságokat kötöttek, majd híres zenészek, énekesek bemutatóinak színhelyét. Legérdekesebb a "Lost John"-nak (Elveszett János) elnevezett indián kb. 500 éves múmiája. Ez az indián annak idején - valószínűleg gipszbányászat közben - meglazított egy nagy sziklatömböt, amely ráesett és halálra zúzta. A barlang baktériummentes levegőjében az indián holtteste mumifikálódott. A barlangban egyébként még a múlt század elején egy indián asszonynak és kb. egyéves gyermekének múmiáját is megtalálták.
    Rendkívül érdekes a kb. három óra hosszat tartó "Echo River túra". Az út nagy részét csónakkal járják be, és általában a víz munkájával kapcsolatos érdekességeket mutogatják. A legmegkapóbb látványok egyike a Megfagyott Niagara, egy óriási méretű, vagy 25 méter széles és ugyanilyen magas mésztufa-képződmény, amely egyik hatalmas csarnok sziklafalán rakódott le. A Kristály-tó felesleges vizét egy 90 méter magas sziklagát duzzasztja, mielőtt az alsó emeletekbe ömlene, az Echo Riverbe. Igen megkapó látvány a Feneketlen gödör 30 méteres mélysége és a felette emelkedő 23 méter magas kupola.
    E barlangra általában jellemzőek azok a dómszerű üregek, amelyek a vízszintes folyosók alá és fölé érnek.
A Mammoth-Cave "egész napos" túrájának térképe
    Az "egész napos túra" 7 órát vesz igénybe, és nagyrészt egyesíti a kisebb túrák látnivalóit. Általában jellemző a barlangra, hogy aránylag kevés a cseppkőképződmény. Inkább a folyosók és a termek óriási méretei ejtik bámulatba a látogatókat. A barlang pompás díszei azok az alabástrom-képződmények, amelyek valószínűleg a hajdani szulfátos hévforrások nyomait jelzik.
    Különösen az 1938-ban felfedezett szakaszokban vannak páratlan szépségű gipszkivirágzások. Ezekhez hasonlóak nálunk a Sátorkőpusztai-barlangban láthatók. A hol tűfinomságú, hol pedig dugóhúzószerűen csavart képződmények sokszor egészen vízszintesen állanak ki a sziklafalakból és a legkisebb légáramlatra megrezdülnek.
    Legújabban mesterséges bejáratot robbantottak ebbe a különleges barlangszakaszba. Ilyen "vészkijárat" hiánya okozta azt, hogy eddig nem vállalkozhattak többnapos kutatóexpedíciókra és valószínűleg ezért sem készülhetett el eddig a barlang alaprajza. Az újonnan létesített barlangbejárat most végre lehetővé teszi azt is, hogy a kutatók, akik hirtelen időjárás-változáskor a megáradt föld alatti patak miatt veszélybe kerültek, biztonságban elhagyhassák a barlangot. Lehetséges az is, hogy ily módon végre megindulhat a barlang régen várt térképének elkészítése, és megállapítható lesz a feltárt barlangrendszer tényleges hossza is.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A Carlsbad-Cave Új-Mexikóban 
 
A hatalmas kiterjedésű Carlsbad-Cave hosszú ideig - a svájci Hölloch felfedezéséig a világ leghosszabb ismert barlangja volt.
    A barlang mostanáig feltárt járatai még nincsenek pontosan felmérve. A rendelkezésre álló adatok szerint eddig 37 kilométernyi barlangszakaszról készült térkép, az ezen kívül a feltárt, de még fel nem mért járatok hossza 14 kilométerre becsülhető. A Carlsbad-Cave eddig ismert hossza tehát kb. 51 kilométer, vagyis a svájci Hölloch után a világ második leghosszabb barlangja.
    A barlang az Új-Mexikó államban levő, Carlsbad nevű fürdőhelytől kb. 45 kilométernyire délnyugatra, a sivatagos síkságból hirtelen vagy 3000 méter magasságba kiemelkedő vadregényes Guadalupe-hegységben keletkezett.
    Itt kb. 200 négyzetkilométernyi természetvédelmi területet (Caverns National Park) létesítettek, amelyben még számos más, kisebb-nagyobb barlang is van. Ezek régészeti és ősrégészeti szempontból is rendkívül érdekesek, mert némelyikükben az amerikai őslakók temetkezési helyeit találták meg.
    A Carlsbad-Cavet a texasi Jim White fedezte fel 1901-ben, amikor egy alkalommal felfigyelt a barlangnyílásból kiáramló sötét felhőre. Az érdekes jelenséget közelebbről megvizsgálta, és megállapította, hogy a felhőt a barlangból kirepülő denevérek százezrei alkotják. Jim White később egy mexikói pásztorfiú kíséretében leereszkedett a hatalmas méretű barlangba, melynek elülső szakaszaiban óriási tömegű denevérguanót talált.
    Az értékes trágyaanyag kitermelése céljából felvonót építettek a mély barlangba, de a guanó kitermelésén kívül nem törődtek a barlanggal. Miután a trágyatelep kimerült, lassan megfeledkeztek róla.
    A Willis T. Lee vezette 1923-as kutatóexpedíció során feltárt újabb szakaszok csodálatos szépsége, illetve az ezekről készített pompás fényképfelvételek, valamint a széles körben tartott beszámolók felhívták az illetékes körök figyelmét is erre a különleges természeti kincsre.
    A kutatóexpedíció munkája hat hónapig tartott. Ekkor készítették el a barlang legnagyobb, ismert részének a térképét, és az első barlangtani leírását, bár ez a leírás is főleg csak a cseppkőképződmények szépségének ismertetésére szorítkozik.
    A kutatómunkálatok során a guanó kitermeléséhez készített felvonón ereszkedtek le naponta a 60 méteres mélységbe, ahol a térképezés fárasztó munkáját megkezdték. Az ismertetés szerint a barlang a földtörténeti ókorban (paleozooikumban) lerakódott mészkőben keletkezett. Három emelete van.
    A legfelső emelet alatt 50 méternyire vonul a középső, ez alatt pedig kb. 150 méternyire bukkantak a legalsó emelet egyes szakaszaira. Folyóvizet azonban itt sem találtak, tehát az aktív barlangi patak szintje ezek szerint még nagyobb mélységben van.
    Nagyon megnehezítették a tájékozódást - a hatalmas folyosókban és termekben - a lezuhant sziklatömbök, amelyek átmérője nemegyszer a 20 métert is eléri. A barlang szerkezete nem túlságosan bonyolult, a főjáratok eléggé határozottan felismerhetők, a tájékozódás tehát azért volt nehéz, mert a lezuhant sziklatömbök alkotta labirintusban kellett a legjobban járható utat megkeresni. Az expedíció kutatói ezért valósággal Ariadne-fonalat használtak a jobb tájékozódás biztosítására; a főjáratokon fehér zsinórt vezettek végig.
    Az egyes emeleteket széles, a folyosók teljes szélességében nyíló aknák kötik össze. Ezekbe a mélységekbe az első kutatóknak minden alkalommal le kellett mászniuk, a túlsó oldalon pedig újra felkapaszkodtak. Ma már ezeket az akadályokat áthidalták. Lee szerint azonban olyan mélység is van, amely "megmérhetetlen", ez a Bottomless Pitt (Feneketlen üreg).
A Carlsbad-Cave látogatott részének alaprajza
    Az eddig feltárt barlangrész legmegkapóbb látványossága a Big Roomnak elnevezett gigantikus méretű csarnok, amelynek hossza 1500 méter, szélessége pedig a legkeskenyebb helyeken is eléri a 70 métert. Olyan tágas ez a csarnokká szélesedett folyosórész, hogy a kutatók az egyik oldaláról nem tudtak átvilágítani a másikra. A boltozat magasságát meg sem becsülhették, mert reflektoraik fénye nem érte el.
    A csarnokban óriási kiszáradt mésztufa-medencéket találtak, melyek átlagos mélysége 3 méter, átmérője 15 méter. Egyébként hasonlóak a Yellowstone-forrásoknál látható tetarátákhoz.
    Nemcsak a Big Roomban, hanem az egész barlangban meglepő a cseppkőképződmények tömege és hatalmas méretük. Nem ritkák a 30 méter magas cseppkő-oszlopok és sztalagmitok. Ez a barlang pompás cseppkőképződményeivel messze túlszárnyalja a másik amerikai óriásbarlang, a Mammoth-Cave szépségét, melynek érdekességei elsősorban föld alatti vízfolyásai.
    A Big Room 70 méter mély és ugyanilyen átmérőjű aknában végződik, melynek alján állóvizet tartalmazó mésztufa-medencéket találtak.
    Miután W. T. Lee expedíciójának eredményei a kormánykörök figyelmét a barlangra felhívták, természetvédelmi területté nyilvánították a Guadalupe-hegység déli részét, és ott nemzeti parkot létesítettek. 1926-ban bevezették a barlangba a villanyvilágítást, és megkezdték az idegenforgalom számára a kiépítését. A nagyközönség számára eddig kb. 10 kilométernyi barlangszakaszt tettek járhatóvá. A Big Room óriási méreteit, a 100 méter magas boltozatot 50 000 Watt erősségű reflektorok világítják meg. A közönséget két felvonó szállítja a barlangba. A legújabban kisvasút építését is megkezdték.
    Az élelmes barlangforgalmi részvénytársaság 1500 személyt befogadó föld alatti éttermet is berendezett, ahol még 1950-ben a barlang akkor 70 éves felfedezője, Jim White "tiszteletbeli koncesszióként" a barlang felfedezéséről írott füzeteit árulhatta.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Föld alatti vízfolyások nyomában 
 
 Jama Postojnska meseszerű Paradicsomja egészen valószínűtlen szépségének hatása alatt úgy gondoltam, hogy nincsen megkapóbb, lenyűgözőbb látvány a kővévált vízcseppek, a cseppkőerdők birodalmánál.
    Amikor azonban később a Malograjska Jamában vagy a Skocijani (S. Canziano) barlangban a 70 méterrel alattam tajtékzó alvilági folyó fülsiketítő dübörgését hallottam, és láttam, amint a hatalmas víztömeg elképzelhetetlen erővel rohant a simára csiszolt sziklafalak között, akkor viszont a föld alatti folyók bejárását, felkutatását gondoltam a legnagyobb élménynek.
    Persze csak az első pillanatokban olyan lenyűgöző hatásúak ezek a benyomások, hogy az ember szinte tehetetlennek érzi magát velük szemben, és erejét kevésnek ahhoz, hogy e vízfolyások titkát felderítse. Hosszabb szemlélődés, vizsgálódás után azonban győzedelmeskednie kell az önerőbe vetett hitnek, annak a tudatnak, hogy az embernek bátorsággal, leleményességgel a természet legféltettebb titkait is fel kell tárnia. Az ember fölényébe vetett hit adott erőt már azoknak a vakmerő kutatóknak is, akik száz évvel ezelőtt - a legkezdetlegesebb felszereléssel - vállalkoztak arra, hogy a Karszt fékevesztett alvilági folyóinak eredetét és útjuk célját megismerjék.
    A föld alatti vízfolyások megismerése ma már éppen olyan fontos, sőt sok esetben jóval fontosabb a felszíni vízfolyásokénál. Ennek jelentősége nemcsak tudományos, hanem közvetlen gyakorlati célja is van. Ha ismerjük sajátosságaikat, mérhetetlen károktól óvhatunk meg nagy kiterjedésű területeket, és kezünkben tarthatjuk, szabályozhatjuk és az emberiség szolgálatába állíthatjuk a föld alatti vadvizeket.
    Jugoszlávia területén különösen sokat szenvednek a nagy kiterjedésű, felszíni lefolyás nélküli medencék, az úgynevezett poljék a föld alatti vízfolyásoktól. Ilyen, felszíni lefolyás nélküli mélyedések többek között a Postojna Polje, a Cerknica Polje és a Planina Polje. Különösen az utóbbi szenvedett sokat a szélsőséges árvizek és aszályok miatt, amelyekről a XIX. század óta rendszeres feljegyzések vannak. Szállóigévé vált, hogy a Planina Poljéban hol vadászni és szántani, hol pedig csónakázni és halászni lehet. E medencéket körülvevő mészkőhegyek oldalaiban barlangnyílások tátonganak. Ezek az úgynevezett katabotrák, amelyek a karsztvíz-szint ingadozásától függően hol óriási vízmennyiséggel árasztják a medencét, hol pedig víznyelőkként működnek, és minden csapadékot, talajvizet leszívnak. Tehát egyszer források, egyszer víznyelők. Ilyen katabotra egyébkén hazánkban is látható Lillafüred mellett, a Szinva-forrás felett.
    Vannak ezen felszíni lefolyás nélküli medencék szélein olyan barlangok is, amelyek állandóan forrásként, vagy pedig állandóan víznyelőként működnek. Ha a forrásbarlangból több víz áramlik ki, mint amennyit a víznyelő-barlang elnyelni képes, akkor a medence természetesen víz alá kerül. Ilyen árvíz elvonulása hónapokig eltarthat.
    A múlt században például 24 olyan évről van feljegyzés, amikor a jugoszláviai poljékban katasztrofális árvizek dúltak, amelyek országos élelemhiányt és drágaságot okoztak. Ha a lefolyást biztosító barlangrendszert ismerik, akkor megvan annak a lehetősége, hogy a víz gyors lefolyását akadályozó torlaszokat, szűkületeket megszüntessék. Ezért irányult már a múlt században a Karszt kutatóinak a figyelme arra, hogy e vízvezető barlangokat alaposan feltárják, megismerjék.
    A föld alatti vízfolyások ismerete annak a megállapítása miatt is rendkívül fontos, hogy egy vízgyűjtő terület melyik befogadóhoz tartozik. Például a Karszt területén sokszor igen nehéz megállapítani, hogy a szóban forgó terület az Adriai- vagy a Fekete-tenger vízgyűjtőjéhez tartozik-e, mert a felszíni, morfológiai vízválasztó egyáltalán nem egyezik a föld alatti, a valóságos vízválasztóval. Ilyen bizonytalanságoknak pedig lényeges vízgazdálkodási következményei lehetnek. De árvízvédelmi szempontból, továbbá a különböző vízépítési műtárgyak méretezése szempontjából is döntő fontosságú a vízgyűjtőterületek pontos helyének és kiterjedésének ismerete.
    Legújabban egyre inkább előtérbe kerültek a föld alatti vízfolyásokban rejlő energia hasznosítására irányuló törekvések. Franciaországban, a Pireneusokban már több energiatermelésre alkalmas föld alatti vízfolyást tártak fel. Jugoszláviában pedig, ahol az ország vízenergiájának hasznosítási tervét és az ezzel kapcsolatos előmunkálatokat mintaszerűen előkészítik, nyilvántartják az ország föld alatti energialehetőségeit is. Például a Dubrovniktól északra, a tengerparttal kb. párhuzamosan folyó Trebisnjica-folyó vize Dubrovnik vonalában teljes egészében egy víznyelőbe ömlik. Innen délre pedig, Dubrovnik közelében hatalmas barlangnyílásból hömpölyög elő az Ombla, ennek vize azonos a Trebisnjicáéval. Az összefüggést 9 kilogramm fluoreszceinnel végzett festési kísérlet igazolta. A festék 9 nap alatt tette meg a kb. 15 kilométeres föld alatti utat. Ebből még arra is lehet következtetni, hogy a víz igen nagy keresztszelvényű barlangban folyik, azt azonban eddig még nem sikerült feltárni.
    A víznyelő és a forrásbarlang között közel 300 méteres szintkülönbség van, átlagos vízszállítás mellett e barlangi vízfolyásból 27 000 kW villamosenergiát lehetne termelni. Ez csak egyik példája a Karsztban rejlő energiahasznosítási lehetőségeknek. Az eddigi számbavétel szerint összesen 200 000 kW-ot meghaladó energiát lehetne a jugoszláviai Karsztból, barlangi folyók hasznosításával nyerni. E vízenergia hasznosítása természetesen csak akkor lehetséges, ha a vízvezető barlangokat teljes hosszukban részletesen ismerik.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A világ legváltozatosabb vízrajzi rendszere 
 
A földkerekségnek alig van szeszélyesebb, változatosabb vízrajzi rendszere, mint a Pivka-pataké és hozzá tartozó mellékágaié.
    Bár teljes egészében máig sem ismerjük ezt a hol a felszínen, hol pedig a föld alatt folyó patakrendszert, mégis a Karszt aránylag legjobban ismert, legtöbbet kutatott barlangi vízfolyásának tekinthetjük. Kövessük gondolatban változatos útján.
    A Pivka (régebben: Piuca vagy Poik) első forrásai a Trieszt-Ljubljana közötti nagy kiterjedésű karsztvidéken, a Milonja (1098 méter) mészkőrétegeibe ágyazott homokkőből erednek, de hamarosan eltűnnek a mészkőben, és csak Zagorjénél jelennek meg újra egyetlen bővizű karsztforrás alakjában.
    E forrás vize azután felszíni patakként, számos újabb forrás vizével bővülve, majd a balról betorkolló Nanoscicával egyesülve végigfolyik a festői Postojnska Poljén. Az itt Pivka néven ismert vízfolyás a medence északi szélét szegélyező mészkőhegyekben tátongó hatalmas víznyelőbe ömlik, hogy megkezdje második, de már jóval hosszabb föld alatti útját. Sok évezredes munkájával hozta létre a világ egyik legnagyobb barlangcsodáját, a Postojnska Jamát.
    A barlang már ismertetett első nagy termében újra találkozunk a Pivkával. A teremből leereszkedve nehezen követhető, számos kisebb vízeséssel tarkított út után az Otoska Jamában egy másik, még felderítetlen úton ideérkező föld alatti patakkal, a Crna-patakkal egyesül. A vízeséses szakaszban különösen jól megfigyelhetjük a fehér barlangi gőtéket, amint a zúgók oxigéndús vizében nyüzsögnek.
    Az egyesülés után hamarosan újra kettéágazik a patak, de további útját a Crna Jamáig több szifon zárja el előlünk. A Crna Jamában azután az egész vízmennyiség újra megjelenik, és a villanyvilágítással ellátott, s a közönség számára hozzáférhetővé tett barlangszakaszban folyik egészen a Szifon-tóig. Itt eddig kudarcot vallott minden, a vízfolyás követésére irányuló kísérlet.
    Bár a Pivkát nem tudták követni, mégis kétségtelen, hogy a Jama Postojnska még ismeretlen folytatásában - bizonyára páratlanul nagyszerű cseppkőképződmények között - megtett útja után a Malograjska Jama nyugati ágának végén levő szifon alól tör újra elő. A két szifon közötti távolság légvonalban két kilométer. A Malograjska Jama szifonja felett megkísérelték, hogy mesterséges táróval feltárják a két barlang közötti ismeretlen szakaszt, a két barlang összeköttetését, de az eddigi robbantások eredménytelenül végződtek.
    A Malograjska Jamában számos sellő és nagyobb vízesés mellett vagy három kilométernyire követhetjük a patakot, amelyik egy nagyobb tónál egy jobbról érkező másik, hasonló vízbőségű patakkal folyóvá egyesül. Érdemes ennek a másik pataknak változatos útjával is megismerkedni.
    E patak - a Malenscica-(Malom-)patak - eredete, forrásvidéke a Sneznik (1796 méter) hegytömege, ahol az évi csapadékmennyiség a 2000 millimétert is meghaladja A karsztos felszínbe beszivárgott csapadék a Losko Poljében több forrás alakjában jelenig meg, majd eltűnik a medence nyugati szélén nyíló Golobina Jama alatti víznyelőben. Két és fél kilométeres ismeretlen út után újra megjelenik a híres Cerknica Poljében. E medence egy részét állandó tó, a Cerknica-tó borítja, de csapadékos időben az egész, 10 kilométer hosszú polje egyetlen nagy tóvá válik, melynek lefolyását a medence északnyugati szélén, egy függőleges sziklafal tövében nyíló két barlang biztosítja. A két barlang közül a nagyobbik, a Nagy Karlovica két és fél méternyire az időszakos tó feneke felett nyílik. Tizenkét méter széles és négy méter magas bejárata nagy árvizek alkalmával akadálytalanul levezeti a Cerknica Polje vizét. Az alatta levő Kis Karlovica bejárata kisebb, másfél méternyire nyílik a tó felett, és csak lényegesen kevesebb vizet képes elvezetni. A sok behordott fatörzs és más anyag időszakosan eldugaszolja. Száraz időben e barlang több kilométernyire követhető. A múlt században Putik öt tavat talált benne.
    Hosszabb ismeretlen folyás után a festői Rak-patak szurdokában jelenik meg alvilági vándorunk több sziklahasadékból előtörő forrás alakjában. Száraz időben e hasadékokban (Zadna Jama) sikerült a vízfolyás ellenében behatolni. Putik csónakkal kísérelte meg, hogy innen a Karlovica-barlangokba jusson.
    A Rak-patak szurdokának érdekességei a szurdokot átívelő sziklahidak, a hajdani barlang maradványai. A legmagasabb 50 méter magasságban hidalja át a Rak-patakot, amely két kilométernyi felszíni folyás után a szurdok végén újból eltűnik. Néhány százméternyire követhetjük még a barlangban csónakkal, de azután egy szifon elzárja utunkat. A patak végül a Malograjska Jama keleti ágában jelenik meg újra, mint Malenscica-patak, és három kilométernyi út után egyesül a Pivkával.
    A három kilométeres szakaszon, amelyen követhetjük, három helyen tóvá szélesedik a Malenscica-patak. A közelmúltban itt végzett kísérletek újabb meglepetéseket hoztak. Festési kísérletekkel igazolták ugyanis, hogy ez a föld alatti patak néha nem a szifonból hanem a szifon felé folyik. A folyás iránya tehát mintha megváltozott volna, de a Pivkához közelebb levő szakaszon mégis a Pivka felé folyik a víz. A barlangban tehát föld alatti vízválasztó van. A szifonnál megfestett víz 32 óra múlva megjelenik a Malenscica (Malom) forrásnál.
    E rejtélyes föld alatti vízválasztó hidrológiai magyarázatát még nem ismerjük.
    A két föld alatti patak egyesülése után már folyóvá duzzadva hagyja el a Malograjska Jama hatalmas sziklakapujánál föld alatti medrét és Unica néven folyik végig a Planina Poljén. Csapadékos időben másodpercenként 100 köbméteres víztömeggel árasztja el ezt a völgyet, amelynek az északi végén levő víznyelők gyakran nem győzik a hatalmas vízmennyiség levezetését. Számtalan kísérlet történt ugyan, hogy kitágításukkal a vízelvezető-képességüket növeljék, de a nagy mennyiségben besodort hordalék minden árvíz után újra eldugaszolja a föld alatti járatokat.
    Már száz éve folyik az Unica föld alatti folyásának felderítése, hogy a föld alatti meder szabályozásával segítsenek a sokat szenvedett Planina Polje lakosain, de eddig eredménytelenül. Laze község közelében találtak ugyan egy közel három kilométer hosszúságban járható barlangot, amelyben hallani a közelében folyó Unica dübörgését, sőt legújabban magához a folyóhoz is lejutottak, de ez egy igen széles, alacsony agyagszifonban tűnik el, ahol már nincs lehetőség a víz követésére.
    Jelenleg még teljesen ismeretlen az Unica légvonalban közel 10 kilométer hosszú folyása egészen a Ljubljana Polje bővízű forrásaiig, ahol az Unica véglegesen napfényre kerül, hogy a Száván és a Dunán át a Fekete-tengerbe folyjon.
    Vajon milyen csodálatos föld alatti világon halad keresztül a Planina és Ljubljana Poljék közötti hegységen ez a változatos folyó?
    Ha arra gondolunk, hogy a jóval kisebb Pivka föld alatti útjának a víznyelőtől a szifontóig légvonalban mért távolsága csupán 3 kilométer és mégis egy 16 kilométer hosszú barlangrendszert alakított ki, akkor joggal feltételezhetjük, hogy az Unica szifonjai a ljubljanai hegyekben 50 kilométert is meghaladó föld alatti világot rejtegetnek.
    Kíváncsian várjuk a jugoszláv kutatóktól ennek a tudományos és gyakorlati szempontból is felmérhetetlen jelentőségű kérdésnek a felderítését.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A Timavo-folyó felderítetlen föld alatti útja 
 
Az előbbi barlangi patakrendszernél talán még rejtélyesebb, még érdekesebb a Timavo-folyó föld alatti útja.
    A Timavo, vagy föld feletti, jugoszláv területen haladó útján Rijekának keresztelt folyó neve szlovén nyelven "folyó"-t jelent. Nagy kiterjedésű területen ez az egyetlen vízfolyás, ezért nevezték Rijekának. Völgye kellemesen tér el a környék kopár, sziklás jellegétől, mert nem mészkőbe, hanem palás márgarétegek közé mélyült. E kőzeten kialakult talaj humuszban gazdag, ezért olyan termékeny, és valósággal oázisként hat a kopár kősivatagban.
    Üde rétek és viruló gyümölcsösök között folyik a Rijeka a Sneznik-hegy tövénél levő forrásaitól mindaddig, amíg Vreme felett el nem éri a töredezett mészkőzónát. Itt hirtelen megváltozik a táj jellege. A bájos völgy vad szurdokká keskenyedik. Két és fél kilométeres szakaszon rohan a Rijeka az egyre meredekebbé váló mészkőágyában, míg útját végül egy függőleges sziklafal látszólag elzárja.
    A víz azonban a sziklafal tövében eltűnik, és hamarosan újra megjelenik egy 160 méter mély szakadékdolina alján. E szakadékdolina peremén, szinte odaragasztva állnak a kis Skocijan (S. Canziano) község házai. A függőleges sziklafal tetejére épített kilátótérségből lepillanthatunk az ötven emeletnyi mélységben alattunk örvénylő, a naptól örökre elbúcsúzó Rijekára.
    Egy merészen vezetett ösvényen lemehetünk ebbe a szakadékdolinába, hogy néhány kilométernyire még kövessük ezt a föld alatti folyót.
    A Rijeka, vagy innen kezdve Timavónak nevezett folyó a szakadékdolina alján nyíló barlangban tűnik el, többé nem is jön a felszínre, csak valahol messze Trieszttől északra keveredik vize az Adriai-tengerével.
    A beláthatatlan magasságú barlang függőleges, sőt áthajló sziklafalaiba vésett keskeny ösvényen haladunk nagy magasságban a Timavo felett. Ösvényünk a túlsó oldalon folytatódik, oda pedig egy 20 méteres betonhíd vezet. E híd láttán, el sem tudjuk képzelni, hogyan építhették meg! Hetven méteres mélységben zúg, dübörög alattunk az alvilági folyó, melynek harsogása mellett lehetetlen beszélgetni. De nincs is helye a szónak a természet ilyen csodálatos színjátéka láttán. Mégis az emberi akarat, szellemének hatalma leküzdötte, e látszólag leküzdhetetlen nehézségeket, és utat tört magának a föld alatti erők e birodalmába.
    Egyformán hatalmas teljesítmény volt ez az ösvényt építő helybeli munkások és a Timavo titkát már vagy száz éve egyre jobban feltáró bátor kutatók részéről.
    1823 óta lépésről lépésre haladtak előre a folyó nyomában. Huszonöt évig tartott, amíg csónakjaikkal bejárták a több mint 2 kilométeres szakaszt, melynek kutatását 25 vízesés és számtalan sellő nehezítette. Hallatlan nehézségekkel és veszélyekkel kellett itt azoknak megküzdeniük, akik a sziklába vésett ösvény nélkül, csónakjaikat vízesésről vízesésre eresztve követték ezt a vad folyót. Feljegyzéseik szerint a csónak előtt deszkára erősített gyertyákat úsztattak, és így a fény eltűnése figyelmeztette őket az újabb vízesésre.
    A betonhíd után drótkötelekkel és kapaszkodóvasakkal biztosították a barlang felemagasságában, kb. 50 méter magasságban vezetett ösvényen való közlekedést.
    Lélegzetelállító látvány egy a barlang mennyezetébe beékelődött fatörzs: a Timavo árvizek alkalmával 8o méter magasságig felduzzad, és teljesen kitölti a barlangot!
    A Timavo ismert szakasza csöndes, széles tónál, a Halál-tavánál végződik. Itt eddig kudarcot vallott minden feltárási kísérlet. Még nagy szárazság, alacsony vízállás idején is olyan mély szifont találtak, amellyel nem tudtak megbirkózni.
    Az újabban végzett festési kísérletek azonban kimutatták, hogy a Timavo vize légvonalban két kilométernyire a Halál-tavától az Abisso dei SerpentiAbisso dei Serpenti nevű zsomboly alján, majd újabb 11 kilométeres távolságban ettől a 329 méter mély Trebiciano-zsomboly vízszintes barlangjában - 13 méterrel a tengerszint felett - ismét megjelenik. Végül azt is kimutatták, hogy ez a víz még 26 kilométerrel nyugatabbra, Trieszttől északnyugatra, Duinónál édesvizű források alakjában jelenik meg a tengerben.
    A festési kísérletek után, megjelölt angolnákat eresztettek a skocijani szakadékdolina alján a Timavóba. Az első megjelölt angolnát 59 nap múlva fogták ki Duinónál.
    A föld alatti folyó tehát eltűnési helyétől a tenger alatti forrásokig légvonalban összesen 41 kilométernyi utat tesz meg. Nem tévedünk talán, ha feltételezzük, hogy a világ egyik legnagyobb barlangrendszere rejtőzik itt, az Adriai-tengert szegélyező karsztos mészkősziklák alatt.
    Az olaszok egyik legbátrabb kutatója, W. Maucci a közelmúltban több társával együtt a legkorszerűbb oxigénes légzőkészülékek segítségével megkísérelte a Trebiciano-zsomboly alján levő vízfolyás szifonjait legyőzni.
    Már a rendkívül izgalmas kísérlet előkészületei is meglehetősen igénybevették a kutatókat, hiszen 329 méteres mélységbe kellett az igen terjedelmes felszereléssel együtt leereszkedniük. A zsomboly alján van az egész Karszt legnagyobb ismert ürege, a 160 méter hosszú, 90 méter széles és 80 méter magas Lindner üreg, amelynek alján a Timavo megjelenik. A víz mélysége itt 10 méter. Ebben a hatalmas teremben állították fel Maucciék a kis sátortábort, kutatásaik támaszpontját.
    A kutatócsoport különleges oxigénes légzőkészüléket szerkesztett, amely a szokásosaktól annyiban tért el, hogy nemcsak a szemeket, hanem az egész arcot átlátszó álarc védi. Az álarcon belül van a szájcsutora. Hogy ne használják feleslegesen az oxigénpalackok tartalmát, a készüléket átváltó szeleppel látták el, amivel a víz felett levegőhöz juthatnak, ha a szifonokból kiemelkednek.
    Gumicsónakokon a föld alatti tó végét jelző szifonhoz eveztek, és ott merültek gumiuszonyokkal felszerelve - a vízbe. Ketten merültek le, és egymással vízhatlan telefonkészülékkel voltak összeköttetésben.
    Az első szifonnál 5 méternyire hajolt a szikla a vízszint alá, utána újra szabad víztükröt találtak, de nemsokára egy még mélyebb szifonhoz értek, ahol 8 méter mélységbe, egészen a folyómeder fenekének közeléig voltak kénytelenek lemerülni, és ezzel felkavarták a meder alját borító finom iszapot. Vízhatlan villanylámpáik fénye nem tudott a zavaros vízen áthatolni, és jóformán teljes sötétségben úsztak át a második szifonon. Ezt még két kisebb szifon követte, majd rendkívül széles tóhoz értek. Ezt a tavat az olaszok egyik legnagyobb barlangkutatójának, az 1939-ben elhunyt Eugen Boegan tiszteletére Lago Boegannak nevezték.
    A végén elkeskenyedő tóban uralkodó erős áramlattal már nem tudtak megbirkózni, ezért kénytelenek voltak még erejük fogyta előtt visszafordulni. Összesen négyórás búvár munka után teljesen kimerülve érkeztek végül a Lindner üreg taván csónakkal várakozó társaikhoz.
    A titokzatos föld alatti folyó útjának felkutatása a legkorszerűbb felszerelés mellett is végeredményben az emberi teljesítőképességtől függ, és úgy látszik, hogy itt már elérkeztünk egy olyan határhoz, amelyet egyhamar nem sikerül túllépni.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A Garonne igazi forrása 
 
A földrajztudósok között évszázados vita tárgya volt a francia Garonne eredetének, forrásának kérdése. Általában a Pireneusok északi oldalán, a Val d'Aranban 1480 méter tengerszint feletti magasságban fakadó forrást, a Goueil de Jouéou-t (Jupiter szeme) gondolták a Garonne eredetének. Vize még más forrásokéval gyarapodva a Pont du Roi vadregényes szurdokán keresztül folyik Franciaországba.
    Ezt a bővizű forrást, melynek vize kilépése után 40 méteres vízesést alkot, sokan már a XVIII. században is álforrásnak, búvópatak kilépésének gondolták. A viták a körül a kérdés körül folytak, hogy a Goueil de Jouéou az eredeti forrás-e, vagy pedig a jóval magasabban levő, a hómezők táplálta hegyi tavakból fakad-e a víz? Kétségtelen, hogy a tavak túlfolyó vize valahol elszivárog.
    A. Ramond természettudós 1787-ben azt a fantasztikusnak látszó állítást kockáztatta meg, hogy a forrás a vizét a Pireneusok 3000 méteres gerincén túlról, a déli oldalról nyeri, ahol a gleccserek vize a Trou de Toro félelmetesen mély katlanába ömlik, és hogy ez a víz hol lép újra felszínre, azt senki sem tudta. Vagy száz évvel később egy toulouse-i tudós, Emile Belloc rendkívül éles polémiákkal lépett fel e feltételezés ellen, sőt festési kísérleteket is végzett, amelyek azonban meddőek maradtak. Ez alátámasztotta azt a feltevést, hogy a Trou de Torónál elnyelt hatalmas vízmennyiség valahol délen - amint azt a morfológiai vízválasztó, a Pireneusok gerince is valószínűsíti - számos kis forrásban jelentkezik, és innen Spanyolországon át a Földközi-tengerbe folyik, az Atlanti-óceánba folyó Garonne pedig Kataloniában, a Pireneusok északi lejtőjén ered.
    Belloc kísérletei befejeztével tanulmányt írt, ebben határozottan leszögezte: a Trou de Torónál eltűnt vízmennyiségnek semmi köze a Goueil de Jouéou forrásához, a régi mesének vége!
    A szakkönyvek és földrajzi tankönyvek ezt tényként vették át és a Trou de Toro vizét a déli oldalon fakadó Esera-patakkal hozták kapcsolatba, amely Spanyolország felé folyik. De a híres francia barlangkutató, Martel majd később Casteret nem tudtak ebbe az elintézettnek látszó magyarázatba belenyugodni, mert kutatásaik során nemegyszer meggyőződtek arról, hogy a föld alatti vízfolyások nem mindig tartják tiszteletben a felszíni formák alapján megállapított vízgyűjtő-területeket és vízválasztókat. Ezt csak az tudja elhinni, aki maga is járta, térképezte a barlangi vizeket. Casteret 1928-ban részletesen tanulmányozta a Pireneusok föld alatti vízfolyásait, karszt-hidrográfiáját, és egyre több olyan megfigyelést gyűjtött, amelyek kétségessé tették a begyökerezett felfogások helyességét.
    "Egyik hajnalban 4 órakor, a hidegtől fogvacogva álltam a Trou de Toro sziklakatlanánál, és azon töprengtem, hogy e páratlan vízesés tömege a Földközi-tengerbe vagy az Atlanti-óceánba folyik-e? Szilárdan elhatároztam, hogy e kérdésre mindenáron feleletet szerzek!" Írja Casteret egyik jelentésében.
    Belloc kísérleteiben nem bízott, mert azoknál kevés volt a festékanyag és kevés volt a megfigyelő-személyzet is. Saját erejére támaszkodva azonban ő sem tehetett többet. Ezért három éven át szabad óráiban gyűjtötte a hidrológiai és hidrográfiai megfigyeléseket, a vízhozam- és hőmérséklet-mérések eredményeit, vegyelemzéseket végzett és egyre több adatot szerzett. Az eredmények egyre meggyőzőbbek lettek, de a minden kétséget kizáró nagyszabású festési kísérlethez, amely végeredményben csak földrajztudományi szempontból érdekes vitát döntött volna el, nem tudta a szükséges anyagi eszközöket megszerezni.
    1930-ban azonban egy spanyol villamossági társaság elhatározta, hogy a Trou de Toróba ömlő vízmennyiséget elektromos energia termelésére hasznosítja. Ennek különösebb vízjogi akadálya nem volt, hiszen a vizet a hasznosítás után csövön amúgy is az Esera völgyébe vezetik, melynek patakját a köztudat szerint a Trou de Toro táplálja.
    Casteret erre minden erejével újra megkísérelte az illetékes francia szerveket a kísérlet szükségességéről meggyőzni, hiszen ha a spanyolok a vizet felhasználják és az Esera-völgybe vezetik, akkor - véleménye szerint - a Garonne vízhozama a felére fog csökkenni, és szárazság idején a Garonne-ra telepített ipar, valamint az amúgy is vízhiánnyal küzdő öntözési berendezések víz nélkül maradnak. A küzdelemhez csatlakozott Katalonia elsősorban érdekelt lakossága is. Végre sikerült az egy mázsa fluoreszcein beszerzéséhez szükséges tekintélyes összeget megszerezni, és a kis kutatócsapat elindulhatott az eddig végzett legnagyobb szabású festési kísérlet végrehajtásához.
    Zuhogó esőben értek a sziklakatlanhoz, ahol a festéket feloldották és beszórták a vízbe. Páratlan, szinte valószínűtlenül szép látványosság volt a gyönyörű zöld színben fluoreszkáló vízesés és az alatta tajtékzó tó.
    Közben felállították a megfigyelőket a környék összes forrásainál, és gondoskodtak napokig tartó élelmezésükről is.
    Casteret azonban már az előirányzott időnél jóval hamarább elnyerte kitartó munkájának gyümölcsét: másnap, a kora reggeli órákban pompás világoszöld színűvé változott a Goueil de Jouéou vízesése! A Garonne tehát a vízválasztón túl, Aragonban, a Pireneusok déli oldalán levő gleccsereknél ered.
    Casteret és társai, akik a fluoreszceinnel való foglalkozás közben tetőtől talpig zöld színűek lettek, és csak szemük villogott fehéren, valósággal rohantak a víz mellett, hogy minél több tanúval hitelesítsék a Garonne elszíneződését. A beadott festékanyag két és fél millió köbméter víz megfestésére volt elegendő. Nyilvánvaló volt, hogy az elszíneződés messze Franciaországban is észlelhető lesz.
    Az első emberek, akikkel találkoztak, lidérceknek nézték Casteretéket, és az ördög játékának gondolták a furcsa elszíneződést. Egy velük szembejövő csendőr-járőrrel csak a legnagyobb nehézségek árán tudták megértetni, hogy tudományos kísérletről és nem valami merényletről van szó.
    Végül azonban elérték céljukat: a tanúk tömegével igazolták a kísérlet eredményét, hogy a Trou de Toro vize a Goueil de Jouéou forrásánál bukkan újra felszínre, miután - nem törődve a felszíni vízválasztóval - a Pireneusok gerincét vagy 2000 méter mélységben áttörve utat keresett és oldott magának a mészkő-tömegben.
    Casteret szerepe ezzel be is fejeződött, és megindultak a nagyon kényes spanyol-francia diplomáciai tárgyalások. A spanyol villamosítási társaság már tekintélyes tőkét is ruházott tervébe.
    A Trou de Toro sziklakatlanába zuhanó víztömeg dübörgése és örvénylése eltörpül amellett a forrongás és hangzavar mellett, amelyet a vitás ügyben a közérdekek helyébe lépő magánérdekeltségek felkavartak. Még a Népszövetség elé is vitték a kérdést döntés végett, de végül is engednie kellett a spanyol kormánynak a jogos francia tiltakozással szemben.
    Casteret kísérlete fényes példája annak, hogy a föld alatti vízfolyások kutatása, megismerése nemcsak tudományos, de népgazdasági szempontból is döntő jelentőségű lehet.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
Jégvilág a föld alatt
 
 Jégbarlangokról 
 
elyesebben jeges-barlangokról kellene beszélnünk, hiszen nem olyan barlangokról lesz szó, amelyek jégben, gleccserekben keletkeztek, hanem olyanokról, amelyek mészkőben alakultak, és belsejüket a bennük uralkodó különleges természeti viszonyok folytán jégképződmények díszítik. Igaz ugyan, hogy ezzel a meggondolással cseppkő-barlangokról sem beszélhetnénk, mert ezek a barlangok sem cseppkőben keletkeztek, hanem ennek a meggondolásnak az alapján cseppköves barlangoknak kellene a cseppkődíszes barlangokat neveznünk.
    Ezek a nem egészen helyes elnevezések azonban már annyira meggyökeresedtek a köztudatban, hogy kár lenne megpróbálni az ellenük való harcot, - ebben a formában kell elfogadnunk őket.
    Hogyan keletkezik egyes barlangokban a jég?
    A múlt század elején még határozottan hittek abban, hogy a barlangokban nyáron hidegebb van, mint télen, s ezért a jégképződés nyáron indul meg. Ez utóbbi állítás megfigyeléseken alapul, és még ma is sok esetben helytálló megfigyelés ez, bár a nyári jégképződésnek nem az az oka, hogy nyáron hidegebbek a barlangok.
    A barlangok levegő-hőmérséklete - egészen csekély eltérésektől eltekintve - általában megegyezik a külső levegő-hőmérséklet évi átlagával, tehát télen-nyáron nagyjából azonos hőmérséklet uralkodik bennük. Nálunk kb. 8-10 C fokos levegő-hőmérsékletet mérhetünk, eltekintve néhány olyan melegebb barlangtól, amelyeknél mélyreható hasadékok vagy termálforrások befolyása is érvényesül. A barlangok hőmérséklete tehát nyáron csak viszonylagosan hidegebb, mint télen.
    Voltak, akiknek az volt a határozott véleményük, hogy a barlangi jégképződmények a jégkorszak maradványainak tekintendők.
    A világon ismert első jégbarlangok közé sorolhatjuk az 1870-ben Ruffinyi József által felfedezett Dobsinai-barlangot, amelyet nemsokkal felfedezése után villanyvilágítással, turistaszállóval láttak el, és így bekapcsolták az akkori tátrai idegenforgalomba. A barlang jégképződményei keletkezésének kérdésével akkoriban Krenner József foglalkozott, és már 1874-ben kiadott tanulmányában helyes irányban haladt, amikor azt írta, hogy a barlang lefelé a hegy belseje felé ereszkedik, és ezért a téli hideg levegő benne marad.
    Bár Krenner akkor még nem ismerte fel a tartósan cirkuláló téli levegő hőelvonó hatását, jó nyomon haladt, amikor a barlang úgynevezett "légzsák" jellegét felismerte.
    Többször volt már arról szó, hogy a kutatók egyes, különösen nagy kiterjedésű barlangokban erős légvonatot észleltek, amely elvezette őket a barlang folytatásába.
    Hogyan jön létre ez a légmozgás akkor, ha a barlangnak csak egy nyílása van? Hova távozik, és hogyan cserélődik a levegő? Sokan azzal próbálkoztak, hogy a légáramlat párologtató és ennek következtében hűtő hatásának tulajdonítsák a jégképződést.
    A legújabb szpeleo-meteorológiai vizsgálatok szerint barlangokban általában egyszerre kétirányú levegőmozgás van: egyik irányban a barlang talpán, másik irányban a mennyezeten áramlik a levegő. Az áramlás hajtóereje a hőmérséklet-különbség, illetve a levegőnek ezáltal létrehozott fajsúly-különbsége.
    Próbáljuk a levegő útját és hatását követni olyan barlangban, amelyet természeti adottságai jégbarlangnak alkalmassá teszik: tehát lehetőleg magas fekvésű legyen, bejárata északra nyíljon és főjáratai a bejáratnál alacsonyabb szinten legyenek.
    Télen, amikor a külső levegő hidegebb a barlangénál, a melegebb, tehát a könnyebb barlangi levegő a mennyezeten kifelé áramlik, helyébe a talpnál lassan beszivárog a hideg, nehezebb külső levegő. A barlang kőzete melegének egy részét átadja ennek a hideg levegőnek, miközben ő maga lehűl. A felmelegedett levegő azután felemelkedik, és a mennyezet mentén újra kiáramlik. Ez a folyamat a téli hideg tartósságának megfelelő hosszú időn át folytatódik.
    Idővel a barlang sziklatalpa és oldalai jóval a fagypont alá hűlnek és egész nyáron át akkumulálják a "hideget". A barlang mennyezete azonban nem hűl annyira le, ezért a tavaszi hóolvadás és az esőzések idején a vízszivárgás ott meg tud indulni. A lehulló vízcsepp azonban a barlang talpára lehullva megfagy. Így keletkeznek a jégárszerű képződmények vagy pedig hatalmas, álló cseppkövekhez hasonló jégbunkók. Ám ezek ritkán érnek fel egészen a mennyezetig, mert az ott uralkodó melegebb légáramlat elolvasztja a tetejüket.
    Igen hideg tél után természetesen a barlang mennyezeti részei is annyira átfagyhatnak, hogy a szivárgás csak nyár derekán indulhat meg, akkor, amikor a kőzet már egy kissé átmelegedett. Ekkor találkozunk azzal a látszólagos ellentmondással, hogy a barlangi jég nyáron "hízik", télen pedig fogy. Hideg tél idején, amikor a csapadék nem tud a barlangba beszivárogni, természetesen nem növekedhetnek a jégképződmények, sőt a légvonat okozta párolgás hatására inkább fogynak. De azért is megindulhat a tél elején a "fogyás", mert a "hidegtartalék" az év folyamán elfogy, a föld belsejének melege újra átmelegíti a sziklákat, még mielőtt a nagy téli hideg folyamán az újrahűtésük elkezdődne.
    A barlangban uralkodó légáramlási viszonyok tehát nagyon fontosak a jégképződés szempontjából. A jégképződést mesterséges beavatkozások elősegíthetik vagy teljesen meg is szüntethetik. A Dobsinai-barlang végén néhány évvel ezelőtt bontás útján újabb barlangszakaszokat tártak fel. A kibontott nyíláson át azonban olyan erős meleg légáramlat tört be, amely a barlang pompás jégképződményeit veszélyeztette, ezért újból el kellett zárni.
    Hasonlóan - bár más irányban - befolyásolta az Aggteleki-barlang meteorológiai viszonyait az 1931-ben felfedezett denevérági ősi, de beomlott bejárat megnyitása. Addig télen a barlang meleg levegője a régismert aggteleki barlangbejáratnál áramlott ki. Hideg télen valóságos párafelhő gomolygott ott. A magasabban fekvő Denevérág bejáratának megnyitása után a helyzet megváltozott, a meleg levegő ezek után ott áramlott ki, a hideg külső levegő pedig a régi bejáratnál áramlott be, és nagymértékben lehűtötte az itt kezdődő barlangszakasz sziklafalait. Sokszor még a tél elmúlta után is nagytömegű jégcsapot láthatunk itt, egy alkalommal pedig az egyik reflektor köré hatalmas jégtömb rakódott le. Pompás látvány volt ez a belülről kivilágítható jégképződmény.
    A jégbarlangok igazi hazája az a terület, ahol megvannak a keletkezésükhöz a legkedvezőbb természeti feltételek: a magashegységekben. A Keleti Alpok hatalmas, elkarsztosodott mészkőtömegei mindazokkal az előfeltételekkel rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik, hogy ott óriási méretű jégbarlangok, valóságos föld alatti jégvilágok keletkezhessenek. Ezeket a páratlan természeti kincseket századunk elején a barlangkutatók és a hegymászók együttes kitartó munkája segítségével sorra feltárták.
    Természetesen az összes ma ismert jégbarlangot nem sorolhatjuk fel, még a legjelentősebbeket sem tárgyalhatjuk mind, a következő részekben ezért csak az ismert két legnagyobb jégbarlang, a Tennen-hegységben feltárt Eisriesenwelt és a Dachstein-Rieseneishöhle vázlatos ismertetésére fogunk szorítkozni.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Az Eisriesenwelt 
 
Az Eisriesenwelt a világ legnagyobb ismert jégbarlangja. Felmért járatainak hossza meghaladja a 40 kilométert, eljegesedett felülete pedig a 20 000 négyzetmétert.
    Az Eisriesenweltnek a Tennen-hegységben, Werfen felett 1656 méteres tengerszint feletti magasságban (a völgy felett kb. 1000 méterrel) nyíló hatalmas, alagútszerű bejárata 20 méter széles és 18 méter magas. Bejáratát a Hochkogel meredek szikla-letörésében épített kötélpályával lehet megközelíteni.
    Első ízben Posselt-Czörich természetkutató vizsgálta meg a bejáratot 1879-ben. Egy vadász elkísérte a már régebben ismert barlang-bejárathoz, de beljebb már nem követte. Posselt ezért egyedül mászott be a bejárat mögött sötétlő mélységbe. Sziklaomladékokon, görgetegen haladt előre vagy 200 méternyire, amikor fáklyájának fénye egy hirtelen előtte meredő, megmászhatatlannak látszó jégfalról verődött vissza.
    A barlangban jéghideg szél süvített, amelynek eredetét fel akarta kutatni, de egyedül, hiányos felszerelésével nem vállalkozhatott a további útra, ezért kénytelen volt visszafordulni.
    Élményeit, észleléseit gondosan és tárgyilagosan feljegyezte az Alpesi Egyesület akkori évkönyvében.
    Ezután vagy 32 évig megfeledkeztek ennek a barlangnak a létezéséről, de végül egy Alexander Mörk nevű egyetemi hallgató és festőművész, aki a század elején megindult Dachstein-kutatásokban is tevékenyen részt vett, a régi évkönyvek lapozgatása során ráakadt Posselt leírására. Elhatározta, hogy folytatja az 1879-ben félbemaradt kutatást, és még 1912-ben két gyakorlott hegymászótársával felmászott az óriási barlang-bejárathoz.
    Őket is az a titokzatosan süvítő hideg szél fogadta, amelyről Posselt is megemlékezett. Az eléjük meredő jégfal is megmászhatatlannak bizonyult, és visszatérésre kényszerítette őket. Olyan sokáig kutatták a továbbjutási lehetőségeket, hogy rájuk esteledett, és az éjszakát a meredek sziklafal egyik keskeny párkányán kellett eltölteniük.
    A következő évben azután jégcsákányokkal, hágóvasakkal és jégkampókkal felszerelve indultak neki újra a föld alatti jégfal meghódításának.
    Lépésről lépésre vágták a lépcsőfokokat az üvegkeménységű jégbe, nem tudva, eredményes lesz-e a munkájuk, vagy sem, hiszen bizonytalan volt, hogy a jégfal nem ér-e fel a barlang beláthatatlan magasságban emelkedő mennyezetéig.
    A jégfal azonban alacsonyabb volt. Tetejére mászva, vízszintes jégmezőn haladhattak a föld alatti hegymászók az újonnan meghódított birodalomban.
    Karbidlámpáik fényében meseszerű látvány tárult a szemük elé: a legtisztább jégkristályok ezrei csillogásának hatására, a vagy 20 méter magas jéghegyek, oszlopok, csapok tündöklésében új, szinte valószínűtlen világban érezték magukat. Figyelmüket azonban még jobban felkeltette valami rejtélyes eredetű, egyre erősbödő zúgás, amely azonban néha lüktetésszerűen kihagyott. - Csak nincsen vízesés ebben a megfagyott világban? A szélnek nem lehet ilyen hangja - vélte Mörk.
    Szinte szaladtak a titokzatos hang felé, amikor egy vadul hullámzó tó előtt hirtelen megtorpantak. Ugyanakkor karbidlámpáik is kialudtak.
    Visszahúzódtak, majd az újra meggyújtott lámpák fényénél meglátták az időszakonként erősebben hullámzó tavat, melynek túlsó végén a sziklaboltozat egészen a víz színéig ért. Időnként azonban a hullámzó víz és a sziklaboltozat között rés támadt, amelyből hatalmas erejű szél süvített elő, és felkorbácsolta a vizet. A szifonban nagy buborékok keletkeztek ezek okozták a parton megtörő hullámverés zajával és a szél süvítésével együtt a titokzatos hanghatást.
    Ki tudja, mióta folyik a természetnek ez az érdekes játéka. Talán évezredek óta, talán csak időszakosan? Egyelőre azonban a tó elzárta Mörkék útját. De csak egyelőre. Három hét múlva újra ott álltak a Vihar-tónál egy maguk szerkesztette búvárruhával.
    Társai kötélre kötötték a búvárruhába bújt Mörköt, s ő lassan leereszkedett a hullámzó, sötét, föld alatti tóba, majd eltűnt a habokban.
    Hosszú, aggodalmas percek teltek el.
    Mörk végül újra feltűnt a tóban.
    Társai feszülten hallgatták izgatott szavait. Ez a jeges, alvilági tó új világot zár el, amely messze túlszárnyalja mindazt, amit eddig ismertek és láttak. A felszerelést azonban tovább kell tökéletesíteni.
    A kis kutatócsapat boldogan, új terveket szőve hagyta el a barlangot.
    De közbejött az első világháború, és semmivé tette a szép terveket és a megálmodott reményeket. A fiatal kutatóknak be kellett vonulniuk, és vezetőjük, Mörk, távol hazájától már a háború első évében elesett.
    A háború befejeztével, 1919-ben azután újabb kutatók folytatták a megkezdett munkát.
    Hosszadalmas, nehéz munkával sikerült a hullámzó tó vizének egy részét egy mély jéghasadék felé elvezetni, és ezzel a víz szintjét annyira lesüllyeszteni, hogy az addig rejtett barlangszakaszt búvárruha nélkül és veszélytelenül is megközelíthették.
    Ezzel megnyílt az út ehhez az eddig ember nem látta hatalmas barlangrendszerhez, amelynek kutatását ma is folytatják. E munka eredményeként eddig több mint 40 kilométernyi járatot térképeztek fel.
    A barlang hátsó szakaszaiban nincsenek jégképződmények, mindenütt sima, csupán a víz oldó és vájó munkájának nyomait viselő sziklafalak látszanak, amelyek kétségtelenné teszik, hogy az egész barlangrendszert föld alatti folyó vájta a Tennen-hegységbe. A folyó lerakódásában, hordalékában talált ásványi anyagokból a folyó eredetére is következtethetünk. Az eddigi vizsgálatok szerint a hatalmas barlangrendszert még a harmadkorban járta az alvilági folyó, majd amikor a harmadkor végén bekövetkezett hegymozgásokkal kapcsolatban felemelkedett a Tennen-hegység mészkő-tömege, - a barlang szárazzá vált.
    Az idegenforgalmi szempontból is páratlan értékű barlangba ugyan még nem vezették be a villanyvilágítást, de a bejárata mellett turistaszálló várja a látogatókat, a meredek jégfalon pedig, amely Posseltet egykor visszafordulásra kényszerítette, ma lépcső vezet fel. Tetejéről - az időközönként megvastagodó jégréteg miatt - néha csak meghajolva lehet az első nagy terembe, a Hymir-csarnokba jutni. A meggyújtott magnéziumszalag fényénél pompás, kékes-zöldes színekben csillognak a nagyszerű jégképződmények.
    A lesüllyesztett szintű Vihar-tó után nemsokára elérünk az egész barlangrendszer legnagyobb termébe, amelynek boltozatát a meggyújtott magnéziumfáklyák fényénél sem láthatjuk. Ez az Alexander Mörk emlékére elnevezett Mörk-dóm. Egyik falában ott láthatjuk a fiatalon elhunyt kutató hamvait tartalmazó márványurnát.
    A bejárattól számítva kb. egy kilométerig vannak jégképződmények, idáig vezetik a turistákat. További, 8-10 órás túrák keretében megtekinthetjük még azt az óriási méretű alagútrendszert, az átlag 50 méter széles Midgart-folyosót, amelyben a harmadkorban a barlangot kivájó ősi, alvilági folyó főtömege folyt.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A Dachstein-Rieseneishöhle 
 
A Dachstein-hegység meredek sziklafalaiban tátongó számos barlangnyílás közül már régen ismerték azt, amelyet néha kecskéket legeltető pásztorok éjszakázáshoz is használtak. Ám a barlang tulajdonképpeni átkutatása csak 1910-ben indult meg Georg Lahner kezdeményezésére.
    Az első kutatók a bejárat közelében omladékos szakaszhoz értek, ahonnan jeges szél fújt. A sziklatörmeléket vékony jégréteg fedte. Vagy 30 méteres kúszás után értek az első nagyobb terembe, amelynek közepét egy mennyezetig érő jégoszlop díszítette. A terem mögötti 25 méteres mélységbe kötéllétrával ereszkedtek le.
    "... még elevenen él bennem az a pillanat, amikor első emberként a hágcsó felemagasságában másztam. A csodálkozástól szinte álomszerű állapotba kerültem, és csak társaim türelmetlen kiáltásai térítettek magamhoz" - írja Lahner első beszámolójában.
    Valóságos jégüstbe ereszkedett le. Mindenütt sima jégfalak vették körül az üstöt. A falakban vékony zöldes csíkok húzódtak. Az üst fenekén 5-7 méter mély lyukak voltak a jégben, amelyek egészen a szikláig értek. A hatalmas jégüstöt kb. felemagasságáig érő, 13 méter magas jégfal választotta két részre.
    Miután az üst alján és oldalain nem találtak továbbvezető utat, arra a merész elhatározásra jutottak, hogy az üstöt kettéválasztó vékony jégfalat hídként használják fel, és rajta átmászva megvizsgálják a túlsó oldalt.
    Az egyik kutató jégcsákánya segítségével felmászott a jégfal tetejére, végigment annak keskeny gerincén, majd felkapaszkodott a túlsó oldalon induló meredek jéglejtőn. Lépésről lépésre küzdötte fel magát, amíg a lejtő tetejére nem ért. Fáradságát pompás látvány jutalmazta: beláthatatlan magasságú folyosók, termek nyíltak meg előtte. Bennük merészen magasba szökő jégfigurák, oszlopok, függönyök sorakoztak. A barlang alját pedig lágy hullámokban megmerevedett jégár lepte el.
    A többiek azután két oldalról, 80 méteres kötéllel biztosítva követték társukat. Ezt a pompás látványt a kutatók egyike, Alexander Mörk festőművész, aki később felfedezte az Eisriesenweltet, néhány ecsetvonással a helyszínen megörökítette.
    A barlang távolabb többfelé ágazott. A kutatócsoport is több kis csapatra oszlott, és hozzáfogott az óriási barlanglabirintus részletes átkutatásához.
    Az azóta eltelt évtizedek során a barlang járatainak 24 kilométer hosszú szakaszáról készítettek térképet. Erről a barlangról is megállapították, hogy valószínűleg egy harmadkori folyó föld alatti medre volt, és később az egész Dachstein-csoporttal együtt felemelkedett.
    A barlang részletes feltárása, tudományos vizsgálata, térképezése annak idején hallatlan erőfeszítéseket kívánt a kutatóktól, hiszen bejárata rendkívül nehezen hozzáférhető magashegyi környezetben nyílik, és a napokig tartó kutatás, ott-tartózkodás a barlang fagypont körüli hőmérsékletében, kemény próbára teszi a legedzettebb szervezetet is.
    Ennek az első, hősies korszaknak ma már vége, és átvette az uralmát a függővasút, a szálló, az eszpresszó és a Coca-Cola világa ...
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A mélység felé 
 
 barlangok sorában a függőleges mélységbe vezető aknabarlangok vagy zsombolyok (az olasz karsztvidéken abissónak nevezik őket, a franciáknál gouffrenak), keletkezésük, jelentőségük és a bejárásukkal kapcsolatos páratlan - de egyúttal rendkívüli élményt nyújtó - nehézségek miatt különösen figyelemre méltóak.
    E sokszor több száz méter mélységű természetes aknák keletkezését bevezető fejezetünkben már röviden ismertettük. Tudományos jelentőségük elsősorban az, hogy minden költséges kutatófúrásnál jobban, szemléltetőbben tárják a geológusok elé egy mészkőhegység földtani szerkezetét.
    E veszedelmes barlangok kutatását, megismerését a gazdasági élet számára főként vízrajzi és vízellátási szempontok indokolják. A zsombolyok vízszintes barlangok fölfelé fejlődött kürtői, amelyekből szerencsés esetben - ha a behullott kőtörmelék el nem zárja őket - olyan vízvezető barlangokba juthatunk, amelyek a források felől megközelíthetetlenek.
    A karsztos fennsíkokra települt községek lakói gyakran arra használják a zsombolyokat, hogy az elhullott állatokat a dögtemetőben való elföldelés helyett oda bedobják. Ez veszedelmes könnyelműség, hiszen kedvezőtlen körülmények között a zsombolyokba dobált dögökkel - a föld alatti vízfolyások útján - megfertőzhetik a fennsíkok szélén fakadó, ivóvíz-ellátásra felhasznált forrásokat.
    Kirívó példa erre a Trieszt városában régebben gyakran jelentkező tífuszjárvány. Az ivóvizet szolgáltató karsztforrások fertőzöttsége volt az oka. A később megindult barlangkutatások során kitűnt, hogy a Trieszttől északra elterülő karsztvidék föld alatti vízfolyásokhoz vezető zsombolyait ingyenes dögkutakként használták, és így megfertőzték a források vizét. A zsombolyok fertőtlenítése, nyílásuk bebetonozása után a gyakori tífuszjárványok megszűntek.
    A francia Pireneusok zsombolykutatásai a föld alatti vízfolyások energiahasznosítása terén is jelentős eredményeket hoztak.
    Bár a barlangkutatók legérdekesebb, legizgalmasabb feladatai közé számíthatjuk a zsombolyok kutatását, bejárását, kétségtelen, hogy egyúttal ehhez kell a legnagyobb lelki és fizikai erő is. A világ ismert legmélyebb barlangjába, a Grenoble melletti Gouffre Bergerben 1956-ban már 1128 méter mélységig hatoltak le. Bár nem egyetlen függőleges mélységbe kellett itt leereszkedni, mégis elképzelhető, hogy az egyes, egymásután sorakozó 100 méternél jóval mélyebb függőleges szakaszok legyőzése milyen hallatlan erőfeszítést követelt. Az ilyen mélységből való felkapaszkodás már erősen megközelíti az emberi szervezet teljesítőképességének felső határát.
    A yorkshire-i Penyghent Pot nevű zsomboly 1951. évi kutatása alkalmával az expedíció egyik legerősebb fizikumú tagja, John Williams felmászás közben, a bejárat nyílásától alig 8 méternyire annyira rosszul lett, hogy nem bírt a hágcsón feljebbmászni. Visszamászott egy kissé, mert egy vízszintes sziklapárkányon meg akart pihenni. Amikor társai hosszabb várakozás után lemásztak hozzá, már holtan találtak rá. Halálát a végkimerülés okozta.
    De más olyan egészen különleges veszélyek és nehézségek is jelentkezhetnek a zsombolyok kutatásánál, amelyek vízszintes barlangoknál elő sem fordulhatnak.
    A Gouffre de la Henne Morte nevű francia zsombolyból már kifelé tartottak a kutatói. Utolsónak N. Susse maradt, aki éppen az utolsó kb. 80 méteres szakaszhoz ért a kötélhágcsón, amikor hirtelen vakító fény kíséretében mennydörgésszerű robbanás rázta meg a barlang levegőjét. Ugyanabban a pillanatban Susse-t egy láthatatlan erő lerántotta a kötélhágcsóról és a sziklához vágta.
    Szerencsére nem történt nagyobb baja, mert biztosítókötélen volt. Kitűnt, hogy míg a kutatómunka folyt, közben hirtelen vihar támadt, és abba a fába, amelyhez a drótkötélhágcsót odakötötték, villám sújtott. A hágcsó pedig villámhárító-vezetékként működve a nedves zsombolyba vezette.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A legmélyebb magyar barlangok első bejárása 
 
Még 1927 elején történt, hogy az egyetemi turisták barlangkutatói egyik egyesületi estjükön arról panaszkodtak, hogy már nincsen terület, ahol fiatal erőiket, tettvágyukat próbára tehetnék, ahol még új, ember nem látta föld alatti világot felfedezhetnének.
    Már úgy véltük, hogy mindent ismerünk, mindent felkutattunk, amit a természet eddig hazánkban rejtegetett. Akkor még nem is sejtettük, hogy még mennyi felejthetetlen élményt, mennyi izgalmat és küzdelmet tartogat a számunkra a jövő!
    Szeretett pártfogónk, Kadic Ottokár professzor, a hazai barlangkutatás apja, ugyan megkísérelte a kis lelkes társaságot azzal vigasztalni, hogy bőven akad még munka a már felfedezett barlangokban is, hiszen azokat fel kell térképezni, földtani, ősrégészeti és őslénytani szempontból tanulmányozni és ismertetni, mert csak úgy válhatnak a tudomány hasznára.
    Be kell vallanom, hogy a tudós szavai nem találtak nagy visszhangra köztünk, mert nekünk akkor elsősorban a sport és az izgalmas élmény kellett. A nagy türelmet és elmélyedést kívánó tudományos feladatok csak másodsorban érdekeltek bennünket. Professzorunk -aki jó emberismerő volt, és fiatal korában talán maga is hasonlóan gondolkodott - nyilván tudta, hogy mi nyomja a lelkünket, mert végül is odavetette nekünk:
    - Nos, ha olyan nagy legények vagytok, akkor próbáljátok a Vecsembükki-zsombolyt bejárni, oda ember fia még nem szállt le!
    Kitörő örömmel fogadtuk ezt a kihívásnak szánt javaslatot. Faggatásunkra elmondta, hogy Vecsembükknek nevezik északi karsztvidékünk Bodvaszilas és Tornanádaska közötti vonulatának egy részét, amelyen több, függőlegesen a mélységbe vezető, rendkívül mély barlang - zsomboly - nyílik. E barlangok között látszólag a legmélyebb a Vecsembükkizsomboly, amelynek félelmetesen ásító, hatalmas nyílásába már számtalan legelésző állat esett bele; állítólag emberáldozatot is követelt ez az ismeretlen mélység.
    Erre a területre a Magyar Földtani Társulat 1911-ben jól felszerelt kutatóexpedíciót küldött. Nagy nehézségek árán sikerült is több zsombolyba leereszkedniük, de a legmélyebb barlangba, amelyben a mérőón állítólag még 100 méter mélységben sem ért feneket, nem jutottak le. Jelentésükben meg is jegyzik, hogy a legmélyebb barlangokat valószínűleg sohasem lehet majd bejárni, mert ha sikerül is valahogyan a mélységbe leereszkedni, visszajönni már aligha, mert emberi szív nem bírja el ezt a nagy megerőltetést.
    Ezek a vészjósló feljegyzések persze csak még jobban fokozták elszántságunkat, és azonnal hozzáláttunk a szükséges felszerelés beszerzéséhez. Ez nem volt könnyű feladat. Kötelünk még csak lett volna, de elegendő mennyiségű kötéllétránk már nem. Végre sikerült összesen 36 méter hosszú hágcsót összeszednünk, ezt is több darabból. Bizony ez nem volt valami sok, de akkor még nem nagyon volt több az egész országban sem.
    Nemsokára azután megérkezett kicsi, de alaposan megrakott és kellően körülcsodált csapatunk Komjátiba, ahonnan a felszerelést ökrös kordélyon felszállítottuk a kopár mészkő-fennsíkra. Hatalmas, tölcsérszerű mélyedések, töbrök tarkították a gyér növényzetű, borókás vidéket.
    Az egyik óriási töbör oldalában sötétlett a hírhedt barlang nyílása. A tikkasztó hőségben kellemesen hűvös levegő áramlott belőle.
    Óvatosan lehasaltam a mintegy 10 méter átmérőjű nyílás szélére, és nem minden szorongás nélkül tekintettem a feneketlennek látszó sötét mélységbe. Függőleges, sima sziklafalak vezettek lefelé, tagoltságnak, párkányoknak nyomát sem láttam. Vagy tíz emeletnyi mélységig sejteni lehetett valahogyan a lefelé kiöblösödő sziklákat, de azután belevesztek az áthatolhatatlan feketeségbe.
    Nyilvánvaló volt, hogy ennek a zsombolynak a fenekét a magunkkal hozott 36 méternyi kötélhágcsóval nem érjük el, de úgy véltem, ha ilyen mélységbe lejutunk, akkor onnan talán már sziklamászással is boldogulunk.
    Kibontottuk az összegöngyölt kötéllétrákat, és egymásután kapcsolva őket, leeresztettük a barlangba. Az utolsó létrát egy, a zsomboly szélén nőtt fához erősítettük. Derekamra kötötték a biztosítókötelet, és megkezdtem a leereszkedést. Az első néhány méternél elég kellemetlen volt, hogy a hágcsó nagyon szorosan simult a sziklához, s ezért alig tudtam ujjaimat a fokok alá dugni, lejjebb azonban már áthajlóvá váltak a zsomboly falai, a hágcsó teljesen szabadon függött, és aránylag kényelmesen mászhattam fokról fokra lejjebb.
    Ahogy az imbolygó hágcsón egyre lejjebb jutottam, úgy távolodtak el tőlem a falak, amelyeken a vízvájta mély barázdák mellett szép cseppkő-kérgezéseket is láttam. Az eddigi félhomályból lassan teljes sötétség lett; kénytelen voltam az övembe akasztott karbidlámpát meggyújtani. Gyér fényénél sima, kékes színű sziklafalakat láttam, amelyeket helyenként valóságos cseppkő-függönyök díszítettek. Lefelé tekintve, azonban még sejteni sem tudtam e különös barlang fenekét.
    Végül leértem a kötélhágcsó utolsó fokára, de most sem becsülhettem fel az alattam levő mélységet. A barlang falai meglehetősen messze voltak tőlem. Éppen a legtávolabbi oldalon, tőlem 6-7 méternyire, de velem egy magasságban egy kb. egy méter átmérőjű odút vettem észre. Ez mentő ötletet adott: ha sikerülne ebbe az odúba beállnom, akkor a tehermentesített kötélhágcsót kötélen lejjebb ereszthetnék, amíg az eleje velem egy szintre kerül, és ugyanazon a hágcsón újra lemászhatnék vagy harminchat méternyire!
    A hágcsó lassú hintáztatásával igyekeztem az odú közelébe érni, de nem sikerült annyira megközelítenem, hogy beugorhattam volna. Visszamásztam tehát izgatottan váró társaimhoz, és megbeszéltük a "haditervet". A hágcsót leoldottuk, és a zsombolynyílásnak egy másik helyén eresztettük le, ott, ahol véleményem szerint jobban megközelíti a sziklaodút.
    Most Frank mászott le. Fentről figyeltük mozdulatait, amíg csak a sötétség el nem nyelte. Nemsokára észrevettük, hogy a hágcsót meghintáztatja, majd kiáltásaiból megértettük, hogy sikerült az odúba jutnia.
    A külvilággal való kapcsolat biztosítására hátizsákomba tettem kis tábori telefonkészülékünket, és követtem társamat, akit - amikor elértem a hágcsó utolsó fokára az odúban kuporogni láttam. Nem tudtam ugyan, hogyan fogunk ott ketten elférni, de meghintáztattam a hosszú kötéllétrát, és kiugrottam az odúba, ahol szerencsére erős cseppkövekbe kapaszkodhattam. Frankkal igen szorosan, de elfértünk valahogyan. Jelt adtunk, majd hallottuk, hogy a hágcsót hosszú kötélen lassan lejjebb eresztik.
... és mint valami óriási inga, a biztosító kötélen függve a hágcsóhoz lendültem ...
    Hamarosan valóságos kőzápor süvített el védett helyünk előtt. Végre előttünk volt a hágcsó eleje. A kötelet, amin lógott, jól megerősítették. Amikor a jelet megadták, hogy fönt minden rendben van, jól elrugaszkodtam az odútól, és mint valami óriási inga, a biztosítókötélen függve a hágcsóhoz lendültem, amelyet nagy megkönnyebbülésemre sikerült elkapnom.
    Megkezdtem a lemászást az újabb mélységbe. Minél mélyebbre jutottam, annál szebb, annál nagyobb cseppkő-képződmények kötötték le a figyelmemet. Valóságos függönyök, óriási oszlopok és pillérek sorakoztak egymás alatt és egymás mellett. Felejthetetlen volt ezeknek az eddig emberi szem nem látta képződményeknek a szépsége. Egy kellemetlen körülmény azonban hamarosan ráébresztett a rideg valóságra: amint egyre nagyobb mélységbe hatoltam, annál jobban éreztem a hosszú kötél és a rajta lógó kötélhágcsó rugalmas megnyúlását. Minden lépésnél hosszú, függőleges lengést éreztem, ami azt az érzést keltette bennem, mintha az egész hágcsórendszer gumiból lenne, és hamarosan el találna szakadni valamelyik nagyobb lengésnél. A biztonság érzését a meglehetősen régi hágcsó ijesztő recsegése-ropogása sem fokozta valami túlságosan.
    Az előbb vázolt lengéshez még egy másik meglehetősen kellemetlen mozgás is járult. A hágcsót tartó kötél ugyanis a nagy súly hatására lassan megsodródott, és a kötél végén szabadon függő hágcsó forogni kezdett. Elképzelhető, hogy e két mozgás eredőjeként jelentkező forgó-lengés a tengeri betegséghez hasonló tüneteket kezdett előidézni, és bizony nagy megkönnyebbülésemre szolgált, amikor végre mélyen magam alatt megsejthettem a barlang fenekét. Az utolsó hágcsófokról végül egy törmelékkúp tetejére ugorhattam és igen örültem annak, hogy ismét - látszólag - biztos talajt ért a lábam.
    Valósággal infernális látkép fogadott, amikor a törmelékkúpról széjjelnéztem: hatalmas, lezuhant, korhadó fatörzsek, óriási sziklatömbök között póruljárt állatok csontjai fehérlettek. Felettem, végtelennek tetsző magasságban villant meg a parányinak látszó barlangnyílás, ahonnan mint valami vékony fonal vezetett hozzám a kötél és a hágcsó, az egyetlen összeköttetés a külvilággal, az élettel.
    A törmelékkúpról lementem a süppedős, laza vízszintes barlangfenékre. Bizony örültem a derekamra erősített hosszú kötélnek, melynek másik végét gondos kezek tartották odafönt.
    Egyik fülkébe húzódtam be és ott vártam meg, míg Frank is lejött hozzám. A hátizsákból kivettük a telefonkészüléket, és beszámoltunk fennmaradt társainknak. A barlang aljáról néhány keskeny folyosó nyílott, de a sűrűen nőtt cseppkő-képződmények teljesen elzárták a beléjük vezető utat. A törmelékkúp túlsó oldalán a déli irányban nagyobb hasadék látszott, amely újabb mélységbe vezetett. A hágcsónk odáig már nem ért, ezért mászással próbálkoztam lejjebb jutni. Itt-ott meglazult kövek indultak lefelé. Bár az egész helyzet rendkívül bizonytalannak látszott, a nagy sziklatömböket többnyire csak az elkorhadt fatörzsek tartották fent, mégis lemásztam néhány méternyire, majd megálltam egy nagyobb, a mélység fölé kiugró sziklalapon.
    Éppen a biztosítókötelem csomóját vizsgálgattam, amikor lábam alatt megmozdult a talaj és vérfagyasztó dübörgéssel a mélységbe szakadt. Mázsás sziklatömbökkel, kőtörmelékekkel, korhadó fatörzsekkel együtt zuhantam, de hamarosan megfeszült derekamon a kötél: megmenekültem!
    Soha hálásabb nem voltam biztosítókötelemnek, mint ekkor!
    Megvártam, míg a sok kő zuhanása, ropogása megszűnt, és részben a kötélen, részben a sziklafal egyenetlenségein kapaszkodtam vissza társamhoz.
    Kitűnt, hogy még nem voltunk a barlang valódi fenekén, hanem csak a zsomboly összeékelődött sziklák alkotta álfenekét értük el. Telefonunkon felüzentünk tehát, hogy még mélyebbre akarunk menni, a hágcsót ezért újabb kötelekkel toldják meg, és eresszék lejjebb. Ez hamarosan megtörtént, persze újabb, a leeresztett hágcsó megindította kőzápor kíséretében. Védett helyünkből - a fülkéből - azonban nyugodtan néztük ezt a színjátékot.
    Amikor a hágcsó eleje végre előttem volt, kibújtam rejtekhelyünkből, és most már harmadszor kezdtem meg utamat lefelé. Ez volt a legkellemetlenebb leszállásom, mert eltekintve attól, hogy már alaposan elfáradtam, az előbbi zuhanásom sem maradt nyom nélkül. Minden tagom fájt, ujjaim alig bírtak a hágcsófokokba kapaszkodni. A hasadék, amelybe lemásztam eleinte rendkívül szűk volt. Helyenként alig fértem el a beszorult sziklatömbök között, később azonban egyre jobban kitágult. A falakat itt is gyönyörű cseppkövek díszítették. A hágcsó utolsó fokáról végre leléphettem egy nagyobb terem ugyancsak nagy mennyiségű kőtörmelék borította aljára. A terem boltozatát összeékelődött, szobanagyságú sziklatömbök - az előbbi álfenék - alkották.
    Alaposan megvizsgáltam a terem minden nyílását, de nem találtam továbbvezető folyosót. Minden hasadékot, fülkét betömtek, elzártak a cseppkövek. Itt már bizonyos voltam abban, hogy a barlang valódi fenekét értem el, mert az agyagos talpon itt-ott víztócsákat láttam csillogni. A hőmérő 8 fokot mutatott. Ugyanakkor a föld felszínén 20 fokkal volt melegebb.
    Abban az időben még nem ismertük eléggé a zsombolyok keletkezésének elméletét, nem tudtuk azt, hogy minden zsomboly vízszintes barlangból fejlődik ki, alulról fölfelé haladva, tehát azt sem tudtuk, hogy minden zsombolyhoz feltétlenül hozzátartozik egy vízszintes, esetleg eltömődött barlang is. De feltűnő volt, hogy ez a zsomboly, valamint a későbben bejárt nagy zsombolyok is, minden esetben lefelé tágulnak, szélesednek, ahelyett hogy összeszűkülnének, amint azt az akkor még elfogadott elmélet alapján elvárhattuk volna. Ez az akkoriban még eléggé elterjedt elmélet ugyanis úgy magyarázta a függőleges akna-barlangok keletkezését, hogy a felülről lezúduló víz forgó mozgásba hozza a barlangok alján összegyűlt törmeléket, esetleg a mészkőnél keményebb anyagot is, s így - hasonlóan a gleccsermalmok keletkezéséhez - állandóan mélyíti az üreget. Az őrlőkő azonban természetesen előbb-utóbb elkopik, vájó hatása mindig kisebb lesz, ezért a zsombolynak lefelé is mindig keskenyebbnek kellene lennie.
    Ezek a gondolatok - hogy az elmélet nem magyarázza meg helyesen a zsombolyok keletkezését - már akkor is megfordultak a fejemben, de a felülről Damoklesz kardjaként függő sziklatömbök látványa arra késztetett, hogy innen mielőbb biztosabb helyre jussak, és ezért hamarosan visszamásztam Frankhoz, majd telefonáltunk, hogy a hágcsót lassan felhúzhatják. Amikor az alsó vége előttünk volt, társam megkezdte a felmászást, míg én a hágcsó végét - a forgó mozgás elkerülése végett - megfeszítve tartottam.
    Amikor Frank, vagy harminc méterrel feljebb az odúba behúzódott, követtem. Hátizsákomba tettem a telefont, melynek vezetékét biztosítókötelemmel együtt, a fent maradt bajtársak lassan felhúzták.
    Sajnos megint jelentkezett a kellemetlen forgás, amelynek most még az a következménye is lett, hogy a biztosítókötelem és a hátizsákomból kiinduló telefonvezeték annyira a hágcsó, illetve a hágcsót tartó kötél köré csavarodott, hogy a felszínről már nem tudták behúzni. Kénytelen voltam a biztosítókötelet magamról leoldani, a telefonvezetéket pedig a nagy nehezen előkotorászott késemmel elvágni.
    A felmászás természetesen sokkal nehezebben ment, mint a lemászás. Pihenésről szó sem lehetett, mert ha megálltam a hágcsón, még jobban elfáradtam, hiszen szinte egész súlyom a karjaimon lógott. A hágcsó, ha nincsen alulról megfeszítve - eltérően a merev létrától kitér a lábak ránehezedő súlya elől. Különösen a mászás elején kellemetlen ez - amikor az alattunk levő hágcsó súlya még nem elég nagy a megfeszítéséhez.
    Szinte gépiesen raktam egyik lábamat a másik fölé, kapaszkodtam egyik kezemmel a másik után a fokokba. Egy pillanatig sem gondolhattam arra, hogy megálljak, hiszen nem voltam biztosítva, és mielőbb fel kellett érnem az odúban várakozó társamhoz, aki aggódva figyelte a biztosítókötéllel való viaskodásomat, majd a tőle való megszabadulást.
    Végre felértem az odú magasságába, de biztosítókötél híján nem ugorhattam oda be. Szerencsére Franknál volt egy hosszabb zsinór, amelynek a végét odadobta hozzám, és ennek segítségével az egész hágcsót velem együtt annyira maga felé húzhatta, hogy végül is veszély nélkül hozzá lendülhettem. Telefon híján azután torkunk szakadtából, de lassan, tagoltan felkiáltottunk társainknak, hogy a hágcsót feljebb húzhatják és újból megerősíthetik. Ennek megtörténte után sikerült megszabadítanunk a hágcsó köré csavart biztosítókötelet is, melynek végét hosszabb próbálkozások után elkaptuk. Utunk utolsó részét így nagyobb biztonságban, de kalapáló szívvel, a végsőkig kimerülve tettük meg. Már késő éjszaka volt, amikor fáradtan, de azzal a büszke tudattal, hogy bejártuk hazánk legmélyebb barlangját, újból a felszínre érkeztünk a mintegy 25 emeletnyi mélységből.

*

    A következő napokban még több más aknabarlangot is felkerestünk, de egyik sem érte el a Vecsembükki-zsomboly 90 méteres függőleges mélységét. Már végére értünk a kutatásokra szánt időnknek, amikor egyik erdőkerülő egy alig méteres átmérőjű nyílásra hívta fel a figyelmünket.
    Erről a közvetlenül a magyar-csehszlovák határ közelében nyíló, jelentéktelennek látszó barlang-bejáratról kitűnt, hogy Magyarország legmélyebb barlangjába vezet. Számtalan akadályt leküzdve, 11 órás kutató út során sikerült ezt a barlangot, amit Almási-zsombolynak neveztünk el, 113 méter mélységig bejárni és felmérni. A barlang alján beláthatatlan magasságú, páratlan szépségű cseppkő-képződményekkel díszített terembe jutottunk.
    Ezt a barlangot akartuk 1927 őszén a Magyarországon rendezendő Nemzetközi Barlangkutató Kongresszus tagjainak bemutatni.
    A kongresszusra való előkészületek során sikerült avult kötélhágcsónk helyett korszerű, új és elegendő hosszúságú drótkötél-létrákra szert tennünk, amivel a leszállást jóval biztonságosabbá tehettük.
    A kongresszuson elhangzott szakelőadások után a nagyszámú résztvevő megtekintette föld alatti büszkeségeinket, a Tapolcai-tavasbarlangot, a világhírű Aggteleki-barlangot, a budai Vár alatt vonuló pincebarlangokat, a Bükk-hegység barlangjait, a szakkörökben őskori leletei révén híressé vált Szeleta-barlangot és a gazdag gyűjteményeinket. Végül Tornanádaskára érkezett a társaság. Innen szekerek vitték fel őket az Alsó-hegy fennsíkjára, ahol az Almási-zsomboly közelében felállított lombsátrakban dúsan megrakott asztalok hirdették a magyaros vendégszeretetet.
    A zsombolyba való lemászáshoz már előző éjjel előkészítettük az új drótkötél-hágcsókat, hogy ezzel is rövidítsük a leszállás idejét, és lehetőleg elkerüljünk minden komplikációt. A kb. harminc tagú külföldi társaságból - a fiatalabbak közül - ketten vállalkoztak csak arra, hogy lejönnek velünk a barlangba. A néhány nappal azelőtt egy kisebb dunántúli zsombolyban talált hulla emléke úgy látszik még élénken foglalkoztatta a társaság tagjait, és erősen fékezte tettvágyukat. Ez a borús hangulat, amely nyomasztóan uralta az egyébként vidám külföldieket, már-már kezdett rám is hatni, de a leszállás előkészületei más irányba terelték a figyelmemet.
    Úgy állapodtunk meg, hogy először Kiss Gyula meg én szállunk le, majd a két külföldi, és utánuk még két hazai társunk. A külföldiek meglehetősen sűrűn állták körül a kis barlangnyílást, amikor abba leereszkedtem. Még szólni is akartam, hogy ne álljanak olyan közel, mert könnyen megindíthatnak valami meglazult követ, de nem akartam érzékenységüket esetleg megbántani. Az egyik még egy pohár sört töltött a számba, amikor már a hágcsón voltam, majd szerencsekívánataik között lassan eltűntem a mélységben.
    Negyven méter mélységig másztam le, ahol egy nagyobb párkányon leállhattam, hogy társaimat itt megvárjam. Jelzésemre azután hamarosan leereszkedett Kiss Gyula is, majd jeleztük, hogy a külföldiek egyike jöhet. Úgy terveztük, hogy csak akkor kezdünk a 100 méteres mélységbe leereszkedni, ha már mindenki a 40 méteres párkányra érkezett.
    De odafönt valami fennakadás lehetett, mert igen sokáig kellett várnunk. Talán már egy órája is vártunk a következő társunkra, de nem jött. Közben a karbidlámpám is rosszalkodott, mindig kialudt, ezért hozzáfogtam szétszereléséhez, miközben a társam világított. Éppen összeszereltem már, és meg akartam gyújtani, amikor a magasból éles fütyülést, majd tompa dübörgést hallottunk.
    Már ismertük ezt a vérfagyasztó hangot: odafönt valami nagyobb kő indulhatott meg, s most szédítő sebességgel tart felénk!
    Semmi védett helyünk nem volt, ahova beállhattunk volna, mindenütt csak sima sziklafalak szegélyezték az üreget. A legközelebbi fal mellé rohantunk és odalapultunk, amennyire csak tudtunk, és csak a fejünket védő acélsisakjainkban bíztunk.
    A szikla egyre közeledett, egyik falról a másikra csapódott kattogva, dübörögve. Teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy hova fog vágódni, nem tudtuk hova meneküljünk előle. A valójában csak másodpercekig tartó zuhanás csodálatosan hosszú időnek tűnt. A borzalmas hang egyre közeledett, és már csak az a kívánságunk volt, hogy a kő gyorsan végezzen velünk, mert innen sebesülve lehetetlen kijutni.
    Néhány méterrel a fejünk felett végül olyan erővel vágódott a kő a sziklafal egyik kiugrásához, hogy ezer darabra pattant. Utána kőeső zuhogott ránk, erős ütést éreztem, és még láttam, hogy társam szó nélkül összeesik mellettem ...
    - Élsz még? - volt az első kérdésem, amikor kábultságomból kissé magamhoz tértem.
    De Kiss némán feküdt mellettem. A szétpattanó szikla egyik darabja eltalálta a hátát. Egy másik darab a fejemet találta el, de az acélsisak jó szolgálatot tett.
    Kétségbeesetten ráztam meg társamat, aki végre kissé megmozdult, de szólni nem tudott. A kő éppen a tüdeje táját találta el. A magasból tompa kiáltásokat hallottam: nyilván észrevették az alázuhanó sziklát, és megsejtették a szerencsétlenséget.
    Gyorsan végigtapogattam barátomat, akibe egy kissé visszatért az élet, de beszélni nem tudott, és tehetetlenül feküdt a sziklapárkányon. Törés nem látszott rajta, de valami belső sérülése azért lehet, ezért mielőbb fel kell szállítani, de hogyan?
    Felülről nemsokára hosszú kötél kígyózott felém. Amikor a vége hozzám ért, ülést csomóztam bele, majd jól rákötöttem a társamat, akit végül lassan, óvatosan felfelé húztak.
    Aggódva néztem szegény után. Összekötözve lógott a lassan-lassan felfelé emelkedő kötél végén. Néhányszor bizony nem a leggyengédebben ütődött egy-egy kiálló sziklabütyökhöz. Lélegzetvisszafojtva vártam, vajon a kötél az óriási súrlódás miatt, melyet néhány sziklaél okozott, nem fog-e elszakadni?
    Egyszer csak azt vettem észre, hogy a kötélhágcsó maga is emelkedik. Úgy látszik, összeakadt a kötéllel, és most együtt húzzák fel.
    Vagy tízméternyi magasságig emelkedett a hágcsó vége, majd megállt. Végtelen magasságban láttam valakit kötélen leereszkedni szerencsétlenül járt társamhoz, majd vele együtt ismét feljebb emelkedni. Egyre kisebbedtek, majd eltűntek.
    Megkönnyebbülve lélegzettem fel: kijutottak tehát, és odafönt, ahol a társaságban orvos is volt, kezelésbe vehették a sebesültet.
    Leültem egy kőre és vártam, amíg társamat elsősegélyben részesítik. Abban reménykedtem, hogy majd hozzám is leküldenek egy másik kötelet, amivel majd engem biztosítanak. Hiszen nagyon is kábult voltam ahhoz, hogy biztosítás nélkül felmásszak ebből a mélységből. Ezenkívül a hágcsó vége is vagy tíz méterrel felettem lógott, tehát azt is lejjebb kell ereszteni, hogy elkaphassam.
    Már nem emlékszem, mennyi ideig vártam, de semmi jelét nem láttam annak, hogy rám is sor kerülne. Amúgy is gyengén pislákoló lámpámról lezártam a vizet, nehogy a karbid teljesen elfogyjon. Végül teljes sötétségben maradtam.
    Ahogy a szemem a sötétséget megszokta, a legnagyobb csodálkozásomra itt is, ott is parányi zöldes fényeket láttam felvillanni. Először azt hittem, hogy a szemem káprázik, de egyre több ilyen fényfolt gyulladt ki. Végére akartam járni ennek az érdekes tüneménynek, és gyufát gyújtottam, mire rögtön eltűntek a rejtélyes fények. De ott, ahol az előbb a sötétségben zöldes fényeket láttam villódzni, most kis, elkorhadt fadarabkákat láttam feküdni, a felülről lezuhant gallyak, fatörzsek maradványait. Parányi világító gombák fejlődtek ki a párás levegőben korhadó fán.
    Órák múlva sem láttam semmi jelét annak, hogy valaki velem is törődne, tehát bele kellett nyugodnom abba, hogy megfeledkeztek rólam. Úgy véltem, bizonyára a legközelebbi faluba vitték a sebesültet, és mindenki a másikra bízta, hogy majd gondoskodjék rólam.
    Sok kedvem nem volt ahhoz, hogy esetleg napokig itt maradjak, míg segítséget kapok, ezért meggyújtottam lámpámat, és átgondoltam helyzetemet. Igaz, hogy a hágcsó legalsó foka magasan felettem lógott, de egy a sziklafalban húzódó repedésben talán megközelíthetem. Ebben a repedésben csakugyan fel tudtam olyan magasba kúszni, hogy kinyújtott karommal elérhettem a hágcsót. Az újabb kérdés az volt, hogy a súlyom alatt nem szakad-e le a hágcsó, amelynek megerősítését nem ismertem, hiszen a felhúzás közben akadhatott csak be valahol. Óvatosan ránehezedtem, elbírt.
    Karbidlámpám már utolsókat pislákolt, amikor a beakadás helyéhez értem, ahol az összekuszálódott hágcsócsomót kiszabadítottam, majd a most már biztonságosan felfüggesztett felső hágcsószakaszon fokról fokra kapaszkodva - teljes sötétségben kimásztam ebből a baljóslatú zsombolyból.
    Nem a legjámborabb fohászok hagyták el a szomjúságtól eltikkadt ajkamat, amikor nemcsak a nagy társaságnak, de a lombsátrak alatt reggel még dúsan megrakott asztaloknak és söröshordóknak is csak üres helyét találtam.
    Később kiderült: a társaság abban a hiszemben indult el, hogy én azalatt, amíg a sebesülttel foglalkoztak, kimásztam a barlangból és előresiettem a faluba, s értesítettem a legközelebbi mentőket. A végzetes követ az egyik vendég indította meg véletlenül, amint a zsombolynyílás szélén foglalatoskodott.
    Kiss Gyuszi barátom egyébként kéthónapos gondos kezelés után teljesen felépült, én pedig megfogadtam, hogy többé harminctagú társasággal nem indulok zsombolykutatásra ...
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A Csengőlyuk feltárása 
 
A pelsőciek képzeletét már hosszú idő óta izgatta a nagy mészkő-fennsíkon tátongó, feneketlennek látszó függőleges barlang, vagy ahogy nevezték "kút" ügye. A lyukba dobott kő hosszan zuhant, majd sokáig hallatszott a csengése, ahogy a sziklafalakhoz ütődött. Innen nyerte a Csengőlyuk nevet.
    A Csengőlyukhoz már régen nagy gyakorlati reményeket is fűztek. A pelsőci és más csordák is a fennsíkon legeltek, de vizet nem tudtak a szomjas állatoknak biztosítani. Úgy vélték, hogy talán a nagy mélységű barlangból nyerhetnének vizet.
    A vasgyár igazgatója, Fabnik Emil végül 1875 szeptemberében megkísérelte a leereszkedést a félelmetes mélységbe. A "Rozsnyói Hírlap" meglehetősen zavaros egykorú tudósítása szerint ez a leereszkedés a fél város részvételével, nyilvános végrendelkezés, ökörsütés, no meg a kellő áldomások közepette történt meg.
    Egyes jelentések szerint 24 öl, más adatok szerint 46 öl mélységbe ereszkedtek le, de vizet nem találtak. Egy nagy csarnokba értek, amelyben - a tudósítás szerint : "... semmi látható nincsen, és az is tiszta mészkőből áll ..."
    1882-ben Pachel József pelsőci állomásfőnök is leereszkedett a zsombolyba, de "... a nagy mélység miatt a kutatás abbamaradt".
    1925-ben végül Drenkó József rimaszombati műszaki tisztviselő kellő előkészületek után, csörlőszerkezettel leereszkedett először a zsomboly felemélységéig, a kb. 50 méteren levő első sziklapárkányig, ameddig a múlt században már Fabnikék is eljutottak. Innen az egykorú feljegyzések szerint - Fabnikék 3 üveg bort engedtek le hosszú zsinóron a barlang fenekére, hogy ezzel is biztassák a késői utókor kutatóit. Egy öreg erdőkerülő, aki még jól emlékezett a nevezetes expedícióra, erre a tényre különös nyomatékkal hívta fel Drenkó figyelmét.
    A sziklapárkányról azután összetoldott köteleken még lejjebb eresztették Drenkót.
    "... ez már nem ment olyan simán. A kötél kötései akadoztak a sziklarepedésekben, és törmelékkövek sodródtak le, melyek közül szerencsére nem talált el nagyobb darab, csak körülöttem csengtek ... Végtelennek látszott az út, és hiába világítottam lefelé, nem tudtam feneket látni ... Az abszolút csendet itt csak a kötél súrlódása, kattogása töri meg, és vízcseppeket hallani itt-ott ... Fentről már jelezték, hogy a kötél nagyon fogy, de az annyira várt barlang feneket már látom ... Közel a fenékhez megszűnt a sziklafal, és szabadereszkedés után végre célhoz értem, lent álltam a Csengőlyuk fenekén!"
1943-ban kötélhágcsón leszálltunk a Csengőlyuk 100 méteres mélységébe ...
    Az óriási csarnok, amelybe Drenkó jutott, két irányban folytatódott. A déli ág végül egészen összeszűkült, az északi, amely a tulajdonképpeni folytatásnak látszott, meredek, megmászhatatlan, cseppkő-kérgezéses sziklafallal záródott. A lejtős fal felső, alig látható részén rendkívül nagy cseppkőképződmények körvonalai bontakoztak ki. Ide azonban, Drenkó akkor nem tudott felmászni.
    Amikor vizsgálódása befejezte után vissza akart térni, a leszállás helyétől néhány méternyire nagyot reccsent valami a lába alatt. Ott feküdt széttörve az egyik borosüveg, amelyet ötven évvel előbb engedtek le.
    "... szörnyen sajnálkoztunk rajta, de eszünkbe jutott, hogy három üvegről beszéltek. Nekiálltunk a keresésnek és egy kiugró párkányon csakugyan megtaláltuk a második üveget is, ami azonban nem volt bedugaszolva, csak az alján volt valami vörös folyadék. Felmenetelünknél társam jelezte, hogy bort hoz magával. Ezzel olyan hatást ért el, hogy rekordidő alatt felhúzták, és nem őt segítették le először a készülékről, hanem még a lyuk felett lebegett, máris kiszedték az üveget a zsebéből ..."
    1943-ban Drenkóval együtt magam is leszálltam a Csengőlyukba, de nem csörlőkészülékkel, hanem kötélhágcsók segítségével.
    A Csengőlyukról kapott leírások ugyanis alátámasztani látszottak azt a feltevésemet, hogy a zsombolyok minden esetben vízszintes barlangokból fölfelé fejlődő, a felszínre kilyukadt kürtők. Ehhez a feltevésemhez akartam újabb megfigyeléseket, adatokat gyűjteni.
    A látottak teljes mértékben igazolták a feltevést. A kötélhágcsó utolsó fokáról lelépve hatalmas méretű csarnokban találtam magam, amelyik a hozzátartozó vízszintes barlang két egymást majdnem derékszögben metsző kőzethasadékának kereszteződése mentén alakult ki. A csarnok legmagasabb pontjáról, a hasadékok által gyengített kőzet mentén fejlődött fölfelé a zsomboly, melynek anyaga a csarnok közepén hatalmas törmelékkúp alakjában halmozódott fel.
    A vízszintes barlangszakasznak azon a részén, ahol Drenkó első leszállása alkalmával nem tudott felmászni, most puhatalpú mászócipőnkben fel tudtunk kapaszkodni.
    Legnagyobb csodálkozásunkra olyan méretű cseppkő-óriásokkal találkoztunk az újonnan bejárt szakaszban, amilyeneket még az Aggteleki-barlangban sem láttam. Rendkívül óvatosan kellett egyre magasabbra kapaszkodni a sima cseppkő-kéreggel bevont sziklafalakon, míg végül elértük azt a helyet, ahol a meredek lejtő, amely nyilván egy nagy tetőomlás következtében keletkezett, a barlang boltozatával érintkezett. Innen sajnos vissza kellett fordulnunk, de meggyőződtünk arról, hogy a Csengőlyuk egy hatalmas, vízszintes barlangrendszernek egy része. Valószínű, hogy csehszlovák kutatók által a fennsík lábánál fakadó egyik nagy karsztforrás felől legújabban feltárt patakos barlang ennek a barlangrendszernek legalsó emelete.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A barlangok gyógyhatásáról 
 
em szeretnék e fejezet miatt kuruzsló hírébe keveredni, ezért előrebocsátom, hogy a következő sorokkal egyáltalán nem akarom a gyógyulást keresőket arra biztatni, hogy a jövőben betegségükkel kórház helyett barlangba menjenek. Vannak azonban olyan tünetek, jelenségek egyes barlangokban, amelyek megérdemlik, hogy orvosi szakkörök, biológusok, fizikusok behatóbban foglalkozzanak velük, és a korszerű, tudományos módszerek adta lehetőségekkel állapítsák meg azt a határt, amely a valóságot elválasztja a szenvedő, beteg emberek vágyálmától.
    A gyógyulást kereső ember általában szeret reménykedni. Minél titokzatosabb valami, annál jobban hisz benne, s éppen ezért az a titokzatosság, amely a barlangokat sokak szemében még ma is körülveszi, alkalmas táptalaj ilyen remények keltésére.
    Már a középkorban is előszeretettel használták a gyomorbajok gyógyítására a porrá tört cseppkövet. Aggteleken még ma is csontképző, erősítő hatást tulajdonítanak a cseppkőnek, melynek porát a szarvasmarháknak beadják. Ugyanilyen hatást remélnek attól a "hegyitej" (Mont-Milch, mons album) néven ismert fehér, folyékony mészkiválástól, amit némely barlangban találni.
    Hogy milyen eredménnyel használják ezeket az orvosságokat, azt nem tudjuk. A jó gyomrúak bizonyára kibírták!
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Kossuth Lajos barlangi kúrája 
 
Nagyobb hitelt kell azonban annak a levélnek adnunk, amelyet Kossuth Lajos turini magányából 1871 október 2-án Mednyánszky Sándorhoz írt, és amelyben a monsummanói barlang saját magán tapasztalt hatásáról beszámol.
    A barlangot a múlt század közepén fedezték fel Toscanában egy kőbányában, amelyet a Lucca-Pisai völgyben nyitottak. A barlangban 28-30 C fokos víztócsák vannak, levegőjének feltűnően magas hőmérséklete eléri a 34 C fokot.
    Kossuth, aki tudvalevően szigorúan természettudományos alapon állt, itt kezeltette csúzát, és közben a barlang gyógyhatásának természetes okát kutatta.
    Levelében bizonyos öngúnnyal részletezi a csúz okozta fájdalmait, és közli, hogy orvosa tanácsára felkeresi ezt a barlangot, amelyről a következőket írja:
    "... nincsen a gyógyprocedúra a legkisebb kellemetlenséggel is összekötve. Felölt az ember magára az illem kedvéért egy hosszú asszony-inget, papucsot húz lábára és bemegyen a stearingyertyákkal kivilágított barlangba. Ott leül kényelmesen s beszélget, ha társaságban van, vagy ha (mint én szoktam, ki irtózom a társaságtól) korán reggel megyen be, hogy egyedül legyen, mulatja magát a szebbnél szebb, fantasticusnál fantasticusabb alakú stalactitok és stalagmitok bámulásával, s mintegy tízpercnyi ülés után elkezd az ember izzadni (fogalmam sem volt ily tenger izzadás lehetőségéről), de ez teljésséggel nem kellemellen, mert nincsen hőséggel, vértódulással összekötve. Au contraire, az ember igen jól érzi magát."
    Kossuth nyolc napot töltött Monsummanóban, naponta egy-egy órát ülve "... abban a csoda szép Grottában. De az én átkozott csúzom tökéletesen el lett seperve, mondom: elseperve a szó szoros értelmében."
    Kossuth természetesen foglalkozott a gyógyhatás okával is, dehát "... azt, édes mester uram, az ember bizonyosan nem tudhatja, mint az iskolás gyerek mondá, midőn kérdezte tőle a mester, hogy ki teremtette a világot?"
    A hőmérsékletet nem találja elég magasnak, hogy csak ennek tulajdonítsa a gyógyhatást. A levegő összetétele sem különbözött lényegesen a külső levegőétől, bár "... ha legyet vagy szúnyogot talál az ember magán behozni, az zsong egy kicsit, aztán megdöglik."
    Legkülönösebbnek találja, hogy bár nincsen a barlangban érezhető légvonat, annak levegője, noha a látogató nagyszámú, mégis másnap "... oly tiszta, üde, kedves volt, hogy az ember csak úgy nyelte". Ezt helyesen magyarázza a víz nagy gáz-abszorbeáló képességével.
    Kossuth lángelméje azután, korát messze megelőzően, igen jó úton kezdi a gyógyhatás lényegét keresni, és megadja a kutatás irányát is.
    "... a gyógyhatás eredetét az eddigi vizsgálatok nem tudták kimagyarázni, mert mindig csak a vegybontással bíbelődtek. Én meg is mondtam nekik, hogy dobják a falhoz lombikjaikat, s forduljanak a physicához, és vegyék elő a villany- és delejmérőket, mert előttem a vidék geológiai tüneményei világossá teszik, hogy ott a vulcanikus erők vannak még activitásban a föld kérgének hypogéne rétegeiben, s a villanydelejes tünemények vizsgálatában kell a dolog nyitját keresni. Ha majd még egyszer odavetődöm, majd utána nézek a szükséges kellékekkel felfegyverkezve."
    A legújabb megindult vizsgálatok az általa javasolt úton haladnak, és a "physica" eszközeivel közelítik meg a rejtélyeket.
    A postojnai- és a Zala-Tapolcai-tavasbarlangba szamárhurutos gyerekeket vittek be, és állítólag észleltek gyógyulást, ami a párás, pormentes levegővel talán magyarázható lenne, de orvosilag ellenőrzött esetekről még nem tudunk.
    Magam is, más kutatók is tapasztaltuk, hogy olyankor, amikor órákig, sőt napokig kellett a legkedvezőtlenebb körülmények között barlangokban tartózkodni, föld alatti patakok jéghideg vizében gázolni és teljesen átnedvesedett ruhában dolgozni vagy hosszú ideig szinte mozdulatlanul várni, nem betegedtünk meg. Sőt, ha alapos náthával kezdtünk a kutatáshoz, néhány óra múlva megszabadultunk a megfázás tüneteitől.
    A Hölloch-barlangban egy árvíz következtében 10 napig bezárt kutatóknak semmi bajuk sem lett, holott száraz tartalékruhájuk sem volt, a barlang 8 fokos levegőjében pedig nemigen melegedhettek fel.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A Klutert-barlang gyógyhatású levegője 
 
A westfaliai Klutert-barlangban tapasztalt feltűnő gyógyhatás végül is 1952-ben felhívta az orvosi szakkörök figyelmét, és megindították a jelenség tudományos vizsgálatát.
    Ezt a barlangot - a Ruhr-vidék közelsége miatt - a második világháborúban a légitámadások során igen sokan felkeresték. Egy részét légoltalom céljaira ki is építették. A barlangba menekültek között sok asztmatikus és bronchitiszes is volt, ezek azt tapasztalták, hogy a barlangban való több órás tartózkodás után állapotuk javult, egyesek pedig teljesen meg is gyógyultak.
    Ennek hírére sokan felkeresték a háború után is a barlangot, 1951-52-ben már több mint 70 000 látogatója volt. Ekkor orvosokból, klimatológusokból és fizikusokból álló bizottság alakult, amelynek feladata az volt, hogy a gyógyhatás mérvét és okát megállapítsa.
    Az orvosi szakvélemény alapján a légzőszerves megbetegedések javulási aránya a következő: 50%-ban igen jó és jó, 9%-ban mérsékelt, 27%-ban csekély, és 5%-ban semmi eredménye sem volt a barlangban való tartózkodásnak.
    A barlangban végzett vizsgálatokra nálunk első ízben Dudich Endre hívta fel a figyelmet, és javasolta hasonló vizsgálatok megindítását a hazai barlangokban. Szerinte az eddigi megfigyelések alapján a barlangok elsősorban az ún. aerosol-terápia (belégző terápia) terén kapcsolódhatnak a gyógyászatba.
    A barlangi levegőről megállapították, hogy annak "mag"-tartalma, - amely parányi kőzetporból, növényi pollenekből, rostokból, baktériumokból áll - rendkívül alacsony. Lényegesen kisebb a városi levegő "mag"-tartalmánál, de kisebb az úgynevezett "tiszta" hegyi levegőénél is. A Klutert-barlang levegőjében csak századrészeit találták a nagyvárosok levegője portartalmának. Ezt a gyakorlatilag teljes pormentességet azzal magyarázhatjuk, hogy az aránylag magas nedvességtartalom miatt a levegőben levő vízmolekulák - valószínűleg elektromos hatásokra is - körülveszik, beborítják a porszemet és lecsapják a barlang falaira.
    A porszemek hiányával bizonyos mértékig már magyarázható az asztmás rohamok csökkenése is.
    A levegő páratartalmát kondenzációs készülékben is megvizsgálták, és igen magas kalcium- és magnéziumtartalmat találtak benne. A párás levegő belégzésével a tüdő szöveteibe jutott kalcium ott kedvező biológiai hatást fejt ki, ezt a magnézium is támogatja.
    Igen lényeges eredményre vezetett a levegő redukcióértékének meghatározása. A redukcióérték megadja azt az oxigénmennyiséget, ami elméletileg szükséges lenne ahhoz, hogy a levegőben levő szervesanyagokat oxidálja. Ilyen szervesanyagok a virágpor, a rostok és más allergiás porok mellett a betegségokozó csirák, baktériumok is.
    Nagyvárosok levegőjének redukcióértéke 2000-3000 mg/m³, de a szabad területek, erdők, úgynevezett jó levegőjében is 500 mg/m³-es redukcióértéket állapítottak meg.
    Ezzel szemben a Klutert-barlangban a redukcióérték a mérhetőség alsó határa alatt, vagyis 5 mg/m³ alatt van. Ugyanilyen értéket állapítottak meg a Pireneusok közel 3000 méter magas csúcsain is. Ennek alapján tehát gyakorlatilag csíramentesnek vagy legalábbis csíraszegénynek kell a barlang levegőjét nyilvánítani.
    Azok a szamárhurutos gyerekek, akiket gyógyulás céljából repülőgéppel nagy magasságokba vittek, hasonló körülmények közé kerültek, mint amilyenek egyes barlangokban találhatók.
    Ugyancsak érdekes eredményre vezetett a barlangi levegő lepárolt vize pH értékének vizsgálata is. A pH érték jelzi ugyanis valamely oldat savas vagy lúgos voltát.
    Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az alacsony pH érték nem kedvez a patogén csíráknak. Például 4,2 értéken alul elhalnak, 4,2 és 5,5 között megbénulnak, de 5,5 és 8,2 között, tehát a gyengén savas vagy lúgos oldatban már bizonyos virulencia észlelhető. A Klutert-barlang párájának pH értéke éppen 4,2-5,0 közötti, tehát kedvezőtlen a csírákra. Ez is igazolja az alacsony redukcióérték alapján megállapított feltevést, hogy a barlang levegőjének csíratartalma rendkívül alacsony. A kedvezőtlen életkörülmények miatt elhalt csírák "magok" alakjában a barlang falaira lecsapódtak.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Föld alatti gyógyfürdő a Miskolc-Tapolcai-tavasbarlangban 
 
Feltehető volt, hogy a Klutert-barlangban észlelt jelenségek más, hasonló barlangokban is feltalálhatók. Hazánkban a Miskolc-Tapolcai-tavasbarlang látszott ilyen vizsgálati célokra legalkalmasabbnak, ezért először itt indítottunk meg a közelmúltban a Klutert-barlangiakhoz hasonló vizsgálatokat.
    Ennek a barlangnak még az a nagy előnye is lehet - mivel levegője lényegesen melegebb a Klutert-barlangénál -, hogy hosszabb benttartózkodásra is alkalmasabb.
    A barlangban 29-30 C°-os melegforrások fakadnak, amelyek a barlang levegőjét is felmelegítik, ezért olyan hatások is várhatók itt, amilyeneket Kossuth a monsummanói barlangban leír.
    Az Országos Közegészségügyi Intézet végezte "mag"-mérések máris megállapították, hogy a barlang levegője tisztább, pormentesebb mint a Bükk-fennsík tetejének levegője, a forrásvízzel feltörő gázbuborékokról pedig azt, hogy rádiumemanáció tartalmúak. Az emanáció-tartalom azonban a levegőben nem volt kimutatható, mert a barlang több nyitott kürtője miatt a barlang levegője a szabadba áramlott. A kürtők elfalazása után azonban már a barlang levegőjében is sikerült a rádiumemanációt kimutatni.
    A forrás-feltörési helyek felett a Geiger-féle számlálócső magasabb ionizációt mért, mint más, semleges helyen. Itt is beigazolódott Kossuth javaslata, hogy érdemes "villany"- és "delejmérőket" használni.
    Bár még nem folytak a barlangban orvosi ellenőrzés mellett kísérletek, annyit már közvetlen tapasztalatból is megállapíthattunk, hogy a barlangban való huzamosabb tartózkodás légcsőhurutos és szénanáthás bántalmaknál kedvezően befolyásolja a beteg állapotát.
    Rendszeresen ellenőrzött kísérletekhez szükséges a barlangot olyan állapotba hozni, hogy az ottani tartózkodás és ellenőrzés nem kutatók számára is elviselhető legyen.
    Miskolc város tanácsa ezért elhatározta, hogy a barlangból föld alatti fürdőt épít. Ennek elkészülte után, amikor a barlang már kényelmesen hozzáférhető és kivilágított lesz, megkezdődnek az orvosilag ellenőrzött kísérletek és folytatódnak a megkezdett vizsgálatok.
    Ha a barlanghoz fűzött remények beválnak, akkor az országnak egy új gyógytényezője fog itt megnyílni. Ha nem, akkor is új értéket nyerünk idegenforgalmunk és üdülőink számára. A barlang kristálytiszta vizű tavaival, a tavak sima vizében tükröződő, hatásosan kivilágított sziklaboltozataival, a hévíz munkáját jelző érdekes oldási formákkal, kellemesen meleg levegőjével mindenképpen új és vonzó természeti kincsünk lesz.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Bad Gastein-i természetes rádium-emanatórium 
 
Nem feledkezhetünk el egy - bár nem természetes, de a föld alatt létesített - gyógyhelyről.
    Bad Gastein mellett már régen kutattak arany után, de a kezdetben gazdag telepek a XVI. század végén kimerültek. Csak 1944-ben gondoltak újra ezekre a lehetőségekre, amelyek kihasználására több kilométeres tárót hajtottak a hegy belsejébe.
    A bányászok ugyan aranyat nem találtak, de ennél értékesebb felfedezést tettek. Észrevették, hogy reumásoknál gyógyulási tünetek jelentkeznek, a megfázásos betegség pedig elkerüli az itt dolgozókat. Megállapították azt is, hogy a táróhajtással a hőmérséklet állandóan növekedik és 1600 méternél eléri legmagasabb értékét, 42 fokot.
    Két évvel később azután a levegő magas rádiumemanáció-tartalmát is megállapították. (Kossuth "villany- és delejmérői" itt is előkerültek!) A fürdőigazgatóság ekkor megvizsgálta, hogy nem volna-e a tárna használható természetes rádiumemanatóriumként.
    A rádium felfedezése után nemsokára megállapították, hogy a rádiumemanációnak a légzés útján való szervezetbe jutása kedvező hatású. A rendkívül nehezen nyerhető, értékes gáz kis mennyiségére való tekintettel azonban nagyon takarékosan kellett bánni vele, és ezért azokban a kis helyiségekben, ahol a légzőkúrákat csinálták, a hiányos szellőzés miatt hamarosan kibírhatatlanná vált a levegő. A táróban viszont több mint 20 000 m³ levegő állt a rendelkezésre, amelynek rádiumemanáció-tartalma szellőzés esetében is természetes forrásokból pótlódik. A számítások szerint a levegő emanáció-tartalma 3 gramm szín-rádium hatásának felel meg.
    A szakértő bizottság megállapította, hogy a táró természetes rádiumemanatórium céljaira kiválóan alkalmas, sőt egyes szakaszaiban az emanáció-terápia hőterápiával is kombinálható. Ilyen szakaszok ott vannak, ahol a magasabb hőmérséklet miatt a test hőmérséklete is fokozható, anélkül, hogy az egyidejűleg jelentkező izzadás a testet lehűtené. A barlang levegőjének magas páratartalma miatt ugyanis nem párologhat el az izzadság, és ezért az izzadás nem jár lehűléssel.
    A legrészletesebb előmunkálatok és vizsgálatok után - 1949-ben orvosi ellenőrzés mellett - megkezdték a gyógyhatás szakszerű kivizsgálását. Elsősorban olyan eseteket választottak ki, ahol az ízületek krónikus gyulladásban voltak, továbbá izom- és ideggyulladásokat, a gerincoszlop reumatikus megbetegedéseit, valamint allergiás bántalmakat. Már az első évben igen jó eredmények mutatkoztak. Az 1951-ben 1600 kúra eredményeként kiadott orvosi jelentés szerint a vizsgálatokból megállapítható, hogy a táróban való kezelés gyógyhatású, és számos esetben túlszárnyalja az eddig alkalmazott valamennyi, még a legkorszerűbb kezelési módokat is.
    Az eredmények alapján végül is korszerű gyógyszállót építettek a táró elé, ahonnan a betegeket villanymozdony vontatta kisvasút viszi a táróba, a fekvőkúrákhoz. Ezzel a föld alatti gyógyhellyel lényegesen kiterjesztették az egyébként idényjellegű fürdőhely látogatottságát.
    Egyelőre természetesen még elég kevés tapasztalattal rendelkezünk ahhoz, hogy végleges véleményt mondjunk a barlangok gyógyhatásáról. A legújabban megindult vizsgálatok azonban talán új, eddig nem is sejtett gyógylehetőségeket nyitnak meg az emberiség számára.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Tragédiák a föld mélyén 
 
 világsajtót néha bejárja egy-egy barlangkutatót ért feltűnéstkeltő halálos szerencsétlenségről a hír. A hangsúly ilyenkor rendszerint a szenzáción, a riport drámaiságán van, emögött a háttér, a szerencsétlenség valódi oka többnyire elmosódik.
    Ezek a riportok a nagyközönség előtt a barlangkutatást a veszélykeresés netovábbjaként tüntetik fel, a kutatókat pedig olyanoknak, mint akik életüket valamilyen rejtélyes, ismeretlen cél érdekében kockáztatják.
    Kétségtelen: előfordulnak drámai lefolyású katasztrófák, halálos balesetek is a barlangkutatások alkalmával. De milyen, a tudományt fejlesztő, a természetet, földünk megismerését célzó kutatásoknak nincsenek áldozatai? Nyugodtan állíthatjuk, hogy a barlangkutatás veszélyességéhez mérten aránylag kevés a halálos kimenetelű baleset. Ezzel természetesen nem állítjuk azt, hogy a számukat nem lehetne még jobban csökkenteni. Ehhez azonban az lenne szükséges, hogy az ilyen baleseteket ne a feltűnést keltő tudósítások alapján, hanem a tárgyilagos vizsgálatokat, a tényeket alapulvéve elemezzük.
    Ez esetben azt tapasztaljuk, hogy a szerencsétlenségek túlnyomó részét nem a természeti erők kérlelhetetlen, kivédhetetlen beavatkozása okozta, hanem a legtöbb esetben megfelelőbb felkészültséggel, gondosabb, körültekintőbb intézkedésekkel a baleset elhárítható vagy súlyossága csökkenthető lett volna.
    Könnyűnek látszik utólag egy szerencsétlenség okát és a felelősséget megállapítani, ennek alapján jó tanáccsal szolgálni, de tartozunk annyival a szerencsétlenül jártaknak, hogy áldozatukból a megfelelő következtetéseket levonjuk és tanuljunk, nehogy mi, vagy kutatótársaink hasonló sorsra jussunk.
    A következőkben szeretnék eredeti feljegyzésekből, jelentésekből vagy első helyről nyert értesülések alapján néhány balesetet megközelítően abban a formában leírni, ahogy azok megtörténtek. Bár nem szeretném fiatal kutatóinkat a barlangkutatás veszélyességének hangsúlyozásával elrettenteni, de mégis szükségesnek tartom a következő néhány szomorú eset felvázolását, hogy azokból tapasztalatokat, hasznos következtetéseket vonhassunk le.
    Természetesen nem lehet minden esetben a szerencsétlenség pontos lefolyását, igazi okát megállapítani, mert előfordulnak olyan, a föld mélyén lejátszódott tragédiák, amelyeknek nem maradtak élő tanúi.
    Vannak azonban olyan esetek is, amelyekről a legkisebb részletekre is kiterjedő feljegyzéseink vannak, és ezzel nagymértékben hozzájárulnak kutatási módszereink fejlesztéséhez, a kutatások biztonságosságának növeléséhez.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Egy orosz expedíció titokzatos vége 
 
Olyan tragédia, melynek okáról, pontos lefolyásáról a világ talán sohasem fog tudomást szerezni, érte Golovin professzor, orosz tudós expedícióját.
    Golovin és társai 1898-ban nagyszabású expedíciót szerveztek a Pamír előhegységeinek felkutatására, tanulmányozására, de többé nem tértek vissza onnan. Évtizedekig mély homály borította a sorsukat.
    Negyven évvel eltűnésük után egy másik expedíciót szerveztek ennek a vidéknek a kutatására. Az expedíció tagjai - közel 3000 méter magasságban - egy óriásbarlang bejáratára bukkantak. Rendkívül szövevényes, labirintusszerű folyosórendszerbe jutottak a kutatók, akiknek előrehatolását több mennyezetomlás is akadályozta, de az omlás hatalmas sziklatömbjei között maradt hézagokban nagynehezen mindig megtalálták a továbbvezető utat, mindaddig, míg végül - két kilométernyire a bejárattól - óriási terembe nem értek, ahol egy újabb omlás végleg elzárta további útjukat. Ahogy itt jobban körülnéztek, lámpáik fénye borzalmas látványt világított meg.
    Öt emberi csontváz hevert a sziklák között, körülöttük szétszórtan jegyzetfüzetek maradványai, rozsdás fegyverek és más felszerelési tárgyak. Az egyik elsárgult lapon csak Golovin nevét lehetett nagy nehezen kibetűzni, semmi más feljegyzés sem maradt, amiből az utókor a szerencsétlenség okát, a kutatók utolsó óráinak a lefolyását valaha is megtudhatná.
    Ily módon ebből az esetből nem tudunk világos következtetést levonni, de bizonyosra vehetjük, hogy ha az expedíciónak nem minden tagja ment volna egyszerre a barlangba, hanem egy-két kutató visszamaradt volna a bejáratnál, valószínűleg elkerülhették volna rettenetes sorsukat.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A Halál-zsomboly a Monte Spaccatón 
 
    Trieszt vízellátása érdekében már 1840-ben kutatni kezdték a Karszt föld alatti vízfolyásait. Vagy 40 kilométernyire Trieszttől Lindner osztrák mérnök felkutatta a Rijeka föld alatti folyását, mert úgy vélte, hogy annak vizével megoldhatja Trieszt vízellátását. Tizenegy havi munkával 77 falétrával 275 méter mélységben elérte az egyik zsomboly, a Trebiciano-zsomboly fenekét, és ott megtalálta a Rijeka-folyó föld alatti medrét. A vízellátást azonban a műszaki nehézségek miatt mégsem tudták megoldani.
    1861-ben hasonló okból kezdték vizsgálni a Trieszttől három kilométernyire emelkedő Monte Spaccato egyik névtelen zsombolyát. Veszélyes munka árán 264 méter mélységig feltárták a zsombolyt, de végül egy szűkület elzárta a kutatók további útját, s ezért ezt szét akarták robbantani. Az itt elhelyezett robbanóanyagot a felszínről elektromos gyújtással robbantották, de a robbanás hangját nem hallották meg. Ekkor hárman leszálltak a zsombolyba, hogy új robbantást készítsenek elő, de többé nem tértek vissza. Nyolc nappal később az egyik kutató fia szállt le, hogy apja holttestét a felszínre hozza, de ő sem tért többé vissza.
    A további kutatásokat a szerencsétlenség miatt beszüntették, a nyílást elzárták és az Abisso Morto, a Halál-zsomboly feledésbe ment.
    Huszonnyolc évvel később egy trieszti turistaegyesület tagjai újból leszálltak a zsombolyba. 80 méter mélységben megtalálták a fiatalember, 190 méter mélységben pedig a három másik kutató csontvázát. Valószínű, hogy a robbantási gázok ölték meg őket, de ez csak feltételezés. A szerencsétlenség igazi okára, a kutatók utolsó óráinak részleteire sohasem fog fény derülni.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Az Abisso Bertarelli vízkatasztrófája 
 
Nagyon tanulságos esetet mondott el nekem Eugen Boegan, a legkiválóbb olasz barlangkutatók egyike, amikor a Grotte Postumia (Jama Postojnska) előtti terraszon ülve beszélgettünk, és a homlokán látható forradás felől érdeklődtem.
    Előzetesen a zsombolyok eredetéről, keletkezésükről vitatkoztunk. Abban megegyeztünk, hogy a zsombolyok túlnyomó része nem víznyelőként, hanem nagy vízszintes barlangrendszerek fölfelé fejlődő kürtőjének felszínre lyukadásaként keletkezik. Igazolja ezt, hogy a zsombolyok általában nincsenek a vízfolyások útjában, hanem fennsíkok tetején, néha gerinceken vagy töbrök oldalában nyílnak. Ezt nemcsak a magyarországi tapasztalatok, hanem Boegan "Duomille Grotta" című kiváló könyvének számtalan zsombolyrajza, térképe is igazolja.
    Vannak azonban olyan zsombolyok is, amelyek - bár nem víznyelőkként keletkeztek, hanem a többiekhez hasonlóan vízszintes barlangok nagyobb termeiből, egymást keresztező kőzethasadékok mentén fejlődtek fölfelé - véletlenül felszíni vízfolyások útjába vagy azok közelébe kerültek, és így átmenetileg víznyelőként is működhetnek.
    "Ilyen átmenetileg víznyelőként működő zsomboly volt a Grotta della Marna is -, mondta Boegan - de erről 1924-ben, amikor ennek a még ismeretlen mélységű barlangnak a feltárásához kezdtünk, nem tudtunk.
    Expedíciónk kellően fel volt szerelve, volt elegendő kötélhágcsónk és kötelünk, ezenkívül telefonösszeköttetést is létesítettünk a felszínen maradt és a barlangban dolgozó kutatók között.
    A függőleges zsomboly vagy 450 méter mélységben egy vízszintes, patakot vezető barlangba torkollott. A nagy mélységű zsombolyba, a kőhullás veszélyének csökkentése végett több helyen ácsolatot, illetve csapóajtókkal ellátott padlókat építettünk be.
    A kutatócsoport eleje már leért a vízszintes barlangba, és megkezdte előnyomulását a patak folyása ellenében. Én 130 méter mélységben tartózkodtam, két társam vagy ötven méterrel lejjebb, a felszerelés leszállításával volt elfoglalva. Telefonösszeköttetésben voltam a felszínnel és én továbbítottam a felszerelés szállításával kapcsolatos utasításokat.
    A leszállás gyönyörű napsütésben, tiszta égbolt mellett indult, de néhány óra múlva a telefonon azt jelentették, hogy az időjárás megváltozott, esőfelhők gyülekeznek. A felszínen maradt kutatók a terepet alaposabban megvizsgálva lehetségesnek találták, hogy egy tekintélyes vízgyűjtő-terület csapadéka a zsombolyba befolyhat.
    Telefonon leszóltam az alattam levőknek, hogy azonnal jöjjenek fel. Jelentették, hogy jönnek, csak biztonságba helyezik a felszerelést. Vagy félóráig tartott azonban, míg valójában elindultak. Ugyanakkor egyre vastagodó vízsugár ömlött ránk. Aránylag védett helyen húzódtam meg, de egy, a vízzel lesodort és a szemben levő sziklafalról visszapattanó nagyobb kődarab mégis homlokon talált. Csak acélsisakomnak köszönhetem, hogy ezt a történetet most elmondhatom.
    Pillanatok múltán valóságos vízfal dübörgött előttem a mélységbe. Egy pár másodpercre megláttam az egyik lentről felmászó kutató kezét a hágcsó egyik fokán, majd az erőltetéstől eltorzult arcát, ahogy az áradat ellen küzdve feljebb kúszott. Oda akartam kapni, hogy segítsek neki, amikor - szája mozgásából ítélve egyet kiáltva keze elengedte a hágcsót. Teste eltűnt a zuhatagban, sorsa felől nem volt kétségem ...
    Órákig álltam a vízesés alatt, míg ereje annyira csökkent, hogy megkísérelhettem a lemászást szerencsétlenül járt társaimhoz, de csak az alattam 50 méternyire épített ácsolat közeléig juthattam el, a kötélhágcsó elszakadt, az ácsolatot és a rajtalevő deszkafeneket az árvíz gyufaszálként roppantotta össze és a mélységbe sodorta. Egy lesodort gerenda beakadhatott a kötélhágcsóba és az szakította el. Visszamásztam eredeti helyemre. A telefonösszeköttetés a felszínnel megszűnt.
    Teljesen kimerülve kapaszkodtam a felszínre, ahol bekötöztek. Közben valahogy értesítették a szerencsétlenségről az Olasz Turista Klub elnökét, a 65 éves Bertarellit, aki azonnal mentőexpedíciót szervezett, és nagytömegű kötelekkel, hágcsókkal a legjobb hegymászók kíséretében nemsokára a helyszínre érkezett. Perez és Culot életük kockáztatásával másztak le, hogy a lentrekedt csoport segítségére legyenek, ha azok még életben vannak.
    A zsomboly alján azonban olyan magas vízoszlop fogadta őket, hogy nem tudtak az oldalfolyosóba behatolni. Azt tudtuk, hogy a vízszintes barlangjáratban vannak olyan magas szakaszok, amelyekben a kutatók - ha sikerült nekik elég magasra felkapaszkodniuk a víz fölé - életben maradhattak.
    A mentők észrevették, hogy a zsomboly alján a vízoszlop lassan csökken. Végre 40 órával a vízbetörés után a vízszint annyira leszállt, hogy bejuthattak a vízszintes barlangba és ott hamarosan ráakadtak teljesen kimerült társainkra, akiknek amikor a barlangi patak hirtelen áradását észrevették, sikerült a sziklafalakon olyan magasra felkapaszkodniuk, hogy az állandóan emelkedő víz már nem érhette őket utol. Talpalatnyi helyen tartottak ki majdnem két teljes napig, míg csak a víz apadása után fogságukból ki nem szabadulhattak.
    A kötélhágcsókról lesodort két társunknak azonban teljesen nyomuk veszett. Testüket a víz árja valószínűleg a barlangot elzáró szifon alatt tovasodorta ...
"
    Az egyébként szűkszavú Boegan azzal fejezte be elbeszélését, hogy nem szívesen emlékezik vissza erre a szörnyű katasztrófára, amelyet talán a meteorológiai viszonyok gondosabb tanulmányozásával elkerülhettek volna, de elmondja, hadd tanuljunk mi, magyar kutatók is belőle!
    A katasztrófa közvetlen oka az volt, hogy a zsombolyhoz vezető vízmosás vízgyűjtőterületére igen rövid idő alatt nagyintenzitású - Boegan becslése szerint legalább 80 mm-es - csapadék hullott. Ennek nem volt ideje - mint máskor - a karsztos felszínen útközben beszivárogni, hanem az egész, óriásira dagadt víztömeg a zsomboly nyílása felé rohant, és azon futott le a karsztvíz szintjéig.
    A látszólag jó időjárás tehát - kedvezőtlen meteorológiai előfeltételek mellett - bármikor megfordulhat és meglepetést okozhat olyan barlangok kutatásánál, amelyek - akárcsak időszakosan is - vizet vezetnek.
    Zsombolyokban sohase mondjunk le az acélsisak nem egészen kényelmes viseletéről. Boegan életét is ez mentette meg.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Henri Lombard búvárhalála 
 
A legkorszerűbb kutatófelszereléseknek a barlangkutatásba való bevezetésének kísérleteivel kapcsolatos az a szerencsétlenség, amelynek Henri Lombard, a kiváló francia búvárúszó lett az áldozata.
    Jó néhány esztendeje jött divatba az a sport, amelynek elsősorban a meleg tengerek vizében búvárkodó sporthalászok hódolnak. Búvárruha nélkül, a felszíni kiszolgáló személyzettől teljesen függetlenül, aránylag nagy mélységekbe merülnek lábukra szerelt gumiuszonyok és búvárszemüveg segítségével. Az archoz tapadó búvárszemüveg megvédi a szemgolyót a víz nyomásától, a szemgolyó nem deformálódik, ami teljesen éles látást biztosít a víz alatt. Egészen új, eddig ismeretlen világ tárul e sport hívei elé, akik gyakran pompás fényképfelvételeket is készítenek a víz alatt látottakról.
    Hosszabb víz alatti tartózkodást biztosít az úszók hátára szerelt rendkívül magas nyomásúra sűrített levegőt vagy oxigént tartalmazó acélpalack. A búvárok ebből összenyomhatatlan, hajlékony csőre szerelt szájcsutorán kapják a légzéshez szükséges oxigént.
    A franciák voltak az elsők, akik ilyen felszereléssel megkísérelték az eddig áthatolhatatlannak hitt barlangi szifonok átúszását.
    Ilyen szifon zárta el a Lirou-barlang folytatását is. Henri Lombard, a legkiválóbb francia búvárúszók egyike 1950 augusztusában beúszott a 40 méter hosszúnak bizonyult szifonba. A búváron nem volt gumiruha. Csupasz testtel vágott neki a 10 fokos víznek. A világítást vízhatlan villanylámpa biztosította számára.
    A 40 méteres szifon után kisebb terembe ért, ahol a víz felett levegőt talált. Itt egy kissé megpihent, majd nekivágott a következő szifonnak. 50 méternyire előreúszott benne, majd visszatért.
    Még ugyanabban az évben, októberben újra megkísérelte a vakmerő búvárúszást, azzal a céllal, hogy a föld alatti patak folytatását a második szifon után is feltárja. Derekára hosszú kötelet kötöttek, megegyeztek abban, ha előbb nem térne vissza, egy óra múlva visszahúzzák. Légzőkészüléke ugyanis ennyi időre elegendő oxigénnel rendelkezett.
    Bár még nem várták, de már 20 perc múlva jött a jelzése, hogy a kötelet húzzák vissza. A kötél hosszából megállapították, hogy a második szifonon is túljutott. Visszajövet már elhagyta a kis termet és az első szifonba ért, amikor a kötél váratlanul megakadt. Más búvárok nem voltak a helyszínen, akik az akadály okát felderíthették volna. A mentők minden igyekezete mellett is több óráig tartott, amire vissza tudták húzni, de ekkor már csak holttestét emelhették ki a vízből.
    Hogy mi okozta a balesetet, milyen körülmények között halt meg a vakmerő búvár, sohasem fogjuk megtudni. Azt megállapították, hogy a légzőkészüléke sértetlen, üzemképes állapotban volt. A tartályban még volt oxigén. Lombard nem volt kezdő, jól ismerte a készüléket is. Az orvosi vélemények szerint: a hideg víz olyan nagymértékben lehűtötte Lombard testét, hogy az halált okozó szívbénulásra vezetett.
    Kétségtelen: túlzott vakmerőség volt csupasz testtel, védőruha nélkül - a hideg barlangi vízben - olyan szifonba merészkednie, ahol minden segítségtől el volt zárva. De talán még lehetett volna rajta segíteni, ha az első szifon előtt egy másik búvárfelszerelés és egy másik úszó is készenlétben lett volna.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Egy sífutás drámai vége 
 
Nem kutatási balesetnek, de mégis barlanggal kapcsolatos szerencsétlenségnek kell azt a tragédiát minősítenünk, amely egy fiatal síelő életének a Totes Gebirge egyik zsombolyában véget vetett.
    Herbert Franke, az ismert osztrák barlangkutató elbeszéléséből ennyit tudunk meg a szerencsétlenség lefolyásáról.
    Jungbauer, a fiatal osztrák síelő jól ismerte a kérdéses terepet, a magashegyi viszonyokkal ismerős, tapasztalt síelő volt. Tudott a zsombolyokról is, melyeknek nyílását a vastag hótakaró sem tudta teljesen befedni. Éppen a későbbi mentőexpedíció egyik tagjával haladt felfelé, amikor megjegyezte a sötéten ásító nyílásokra mutatva: "...na, ha itt valaki bezuhanna ...!"
    A lesiklásnál a síelők általában egy meghatározott útvonalat követtek. Senkisem tudja, hogy Jungbauer miért tért el ettől. Ő egyenesen egy terepmélyedésbe siklott, s a túlsó oldalán a lendület újra felvitte, majd innen egyenesen belefutott a mélyedéstől eltakart zsomboly tátongó nyílásába ...
    A nyílás szélén megtalálták az egyik sílécét, melynek kötése leszakadt, bizonyítva, hogy a fiatal síelő az utolsó pillanatban még kétségbeesett erőfeszítéseket tett arra, hogy a siklást lefékezze, de hiába. A ragyogó havasi napsütésből a sötétségbe, a feneketlen mélységbe zuhant.
    Síelőtársa azonnal értesítette a Tauplitz Alm turistaházának vezetőjét és a hegyi mentőszolgálatot. Az egyik hegymászót kötélen először negyven méter mélységbe eresztették, ahol vérnyomokat talált az egyik hóhídon. Innen azután lassan továbbengedték egészen 183 méternyi mélységbe. Ott megállt a sziklapárkányon. Itt is vérnyomokat látott, de kitűnt, hogy a zsombolynak még koránt sincsen vége, hanem még újabb öt vagy hat szakadék vezet a mélységbe. Ezek egyikébe zuhant a szerencsétlenül járt sportoló. Több felszerelésük nem lévén, befejezték az egyébként is teljesen reménytelen mentési kísérletet. Ilyen zuhanás után a szerencsétlenül jártat már nem találhatták volna életben. Később újra folytatták a kutatást, de a félelmetes zsomboly fenekére nem értek le. A fiatal sífutó még ma is a zsomboly ismeretlen mélységeiben nyugszik.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 A Gouffre Pierre St. Martin végzetes kutatása 
 
A legrészletesebb leírás arról az egész világsajtót bejárt, drámai lefolyású balesetről, amely Gouffre de Pierre St. Martinban, a világ akkor ismert legmélyebb barlangjában történt, H. Taziefftől ered, aki a kutatás egyik részvevője volt.
    A francia Pireneusok vízenergiájának hasznosítására irányuló vizsgálatok nemcsak a felszíni, hanem a föld alatti folyók hatalmas vízszint-különbségében, kedvező esésviszonyaiban rejlő energia kiaknázási lehetőségek kutatását is célul tűzték. Ezért tervbe vették, és az illetékes helyekről is támogatták a Pireneusok barlangjainak még ismeretlen, de feltételezhető vízfolyásainak feltárását és a bővizű karsztforrásokkal való összefüggésük felderítését.
    N. Casteret, M. Cosyns, G. Lépineux és más kiváló francia kutatók nevéhez fűződik a föld alatti folyók kutatása. A vizsgálatokat azonban előbb-utóbb megkerülhetetlen sziklaomlások vagy mély szifonok akasztották meg.
    1950-ben a Pireneusok karsztos fennsíkján, a francia-spanyol határ közelében ráakadtak egy ismeretlen mélységű zsombolyra, amelyet a nép Gouffre de Pierre St. Martinnek nevezett. Az 1951-1953. években lefolytatott három nagyszabású kutatóexpedíció alkalmával végül is 728 méteres mélységben elérték a barlang legmélyebb pontját. Ugyanakkor egy bővizű barlangi patakot is találtak, melynek fluoreszceinnel megfestett vize az innen öt kilométernyire fakadó Kakouette és Holcarté karsztforrásaiban megjelent.
    A zsomboly első nagy letörése egyetlen függőlegesben vezetett 356 méteres mélységbe. Csak a -80 és a -213 méteres szinteken volt egy-egy pihenésre alkalmas kiszögellés. Az ezután következő szakaszok is annyira veszélyesek és fárasztóak voltak, hogy teljesen igénybevették a kutatók minden lelki és fizikai erejét, noha azt már az első nagy mélység legyőzése is alaposan próbára tette.
    Az 1952. évi expedíció alkalmával - a kutatók erejének kímélése céljából - egy elektromos aggregátum meghajtotta csörlőszerkezetet készítettek, hogy a kutatókat az első nagy mélységbe az szállítsa le és fel. E készülékkel már kezdetben is sok baj és fennakadás volt. Néha órákig tartott egy le- vagy felszállás. Közben a kutató az 5 mm vastag acélkábel tartószerkezetében felfüggesztve lógott a mélység felett. Gyakran a telefonösszeköttetés is megszakadt, ilyenkor a kutató teljes bizonytalanságban volt sorsa felől.
A Gouffre de Pierre St. Martin hosszmetszete
    Az 1951. évi expedíció során Marcel Loubens, a következő évi kutatás egyik részvevője - társaitól elszakadva - egy minden képzeletet felülmúló méretű sziklacsarnokba jutott, amelyben vízfolyást talált. Ekkor azonban a kimerültség miatt már nem tudott továbbmenni. Hosszú órákig bolyongott a csarnok háznagyságú sziklatömbjei között, amíg társaihoz végre visszatért. Ekkor elhatározták, hogy a további kutatást egy nagyobb, jobban felszerelt expedíció keretében folytatják.
    1952-ben a négytagú társaság (Loubens, Labeyrie, Occhialini és Tazieff) tetemes tömegű felszerelésükkel együtt megérkezett az első nagy mélység aljára. Itt rendezték be sátorozóhelyüket, majd több napos kutatás után megtalálták a Loubens által az előző évben felfedezett hatalmas termet. Loubens ekkor vissza akart térni. Társai visszakísérték a felvonókábelhez, és odaszíjazták a tartószerkezethez. Még megbeszélték, hogy milyen újabb felszerelési tárgyakat, élelmet kell még leküldenie, majd telefonjelzéssel kérték a csörlő üzembehelyezését.
    Alig emelkedett Loubens vagy két emeletnyi magasságba, amikor a kábel megállt. Loubens ott függött - lassan himbálózva - társai feje fölött, homloklámpája gyenge fényt árasztott maga körül.
    Telefonon jelentik fentről, hogy valamit javítani kell, csak pár percet kell várni. A pár perc lassan órákká nő, de a kutatókat ez nem zavarja, megszokták a barlangban a hosszú várakozást. A lentmaradtak beszélgetnek, a beszélgetésbe Loubens is bekapcsolódik. Hevenyészett számításokat végeznek, hogy az 500 méter mélységben megtalált vízfolyásból hány millió kilowattnyi áramot lehetne egy a hegyoldalból vízszintesen behajtott táró segítségével termelni. Vagy 300 méter hasznosítható szintkülönbségre számíthatnak.
    A beszélgetés azzal végződik, hogy telefonon fentről végre jelzik az indulást. A lentmaradtak fényképezéshez készülnek, amikor hirtelen rövid, a félelemtől eltorzított kiáltást hallanak.
    Loubens homloklámpájának fénye szédületes sebességgel zuhanó fénycsíkká változik. A kutató teste vagy tízméteres zuhanás után keményen a sziklához vágódik, majd Taziefftől három lépésnyire gurulva, átcsapódva az újabb mélység felé tart.
    Labeyrie abban a pillanatban odaugrik és még elkapja Loubens élettelen tömegként elterülő testét, mielőtt az még lejjebb zuhanna. Loubensen csodálatos módon nem látszik nagyobb sérülés, de orrán, száján dől a vér. Koponyája épnek látszik.
    Társai dermedten figyelik megmozdul-e? Azonban mozdulatlan marad, és csak mély hörgése árulja el a megmaradt élet nyomait. Óvatosan biztonságba helyezik, majd telefonon jelentik a szerencsétlenséget és utasítást kérnek az expedíció fentmaradt orvosától, dr. Maireytől. Az orvos ugyan megadja a szükséges utasításokat, de lejönni nem tud, mert a felvonószerkezet kábelje elszakadt, a kötélhágcsók zömét pedig magukkal vitték a barlangba. A baj betetőzéseként hamarosan újra megszakadt a telefonösszeköttetés is.
    A három kutató teljesen tehetetlenül vár óráról órára. A szerencsétlenség körülbelül délben történt, már este 9 óra van, és még mindig nem történt semmi. Lassan-lassan eltelik egy borzalmas éjszaka, melynek csendjét csak Loubens félelmetesen egyenletes, szinte gépies hörgése töri meg. Másodpercenként egy ki- és belégzés. Senki sem képes aludni. Tudják, hogy még minden erejükre szükségük lesz, ezért néhány falatot erőltetnek a szájukba.
    Közben a rádión át egész Franciaországban elterjedt a szerencsétlenség híre. Mindent mozgósítanak, amitől csak segítséget remélhetnek. Még helikopter is leszáll a kietlen karszt-fennsíkra. Katonaságot vezényelnek ki, rádióösszeköttetést teremtenek, de közvetlen segítséget nem tudnak nyújtani. Lázasan dolgoznak ugyan a felvonószerkezeten, de kötélhágcsót a szükséges mennyiségben az egész országban nem lehet elég gyorsan felhajtani. "Hiába volt a segíteniakarás a felszínen, a 400 méteres mélység a föld felszíne alatt - jegyzi meg keserűen Tazieff naplójában - nagyobb, áthidalhatatlanabb távolság, mintha egy óceán választaná el őket a világtól."
    Loubens állapotában reggelig nem állt be változás. Csupán a rettenetes, egyenletes hörgés jelzi élet-halálküzdelmét.
    Közben megérkezik egy lyoni kutatócsoport megfelelő mennyiségű kötélhágcsóval, amelynek megerősítését és leeresztését megkezdik.
    Reggel 9 óra felé végül kőhullás jelzi a lentmaradottaknak, hogy valami mégis történik. Sejtik már, hogy sikerült kötélhágcsót szerezni. Nemsokára kis fénypont jelenik meg a magasban, majd Mairey kiáltásait hallják. Amikor az orvos végre leért hozzájuk, azonnal megvizsgálja Loubenst, miközben társai aggódva figyelik Mairey komor arcát.
    - Nincsen remény, haldoklik!
    - De hiszen nem látszik sérülés a koponyán!
    - Koponyaalapi törés és gerincoszloptörés!
    Társai nem akarják elhinni. Mindent el kell követni, hogy a sérültet felvigyék a felszínre, ha csak egy ezreléknyi remény is van életben maradására.
    Mairey még néhány injekciót ad, majd előkészítik a felszállításra a hatalmas testű Loubenst. Közben az újonnan jött kutatók már elhelyezkedtek a 350 méteres szakadék két pihenőjénél, hogy onnan segédkezzenek.
    Loubenst bekötik a kötelekbe, és előkészülnek a lehetetlennek látszó vállalkozásra. Ekkor az eddigi egyenletes hörgés egy sóhajjá halkul. Még egy sóhaj, egy harmadik ...
    - Halló, felszín? Itt Labeyrie!
    - ...
    - Marcel Loubens kiszenvedett!
    - ...
    - Igen, Loubens öt perce halott!
    Az óra 22 óra 5 percet mutatott. Több mint 36 órája tartott a küzdelem Loubens életéért. Az életben maradottakon most teljes erővel kitör az átélt izgalmak okozta fáradtság.
    - Halló felszín! Aludnit térünk.
    - ...
    - Reggel 9 órakor újra felvesszük a kapcsolatot!
    Egy ájult álomban töltött hosszú éjszaka után elhantolták a barlangban Loubens holttestét. Felszállításával újabb életeket kockáztattak volna. Egy nagy lapos sziklára rávésték: ICI MARCEL LOUBENS A VÉCU LÉS DERNIERS JOURS DE SA VIE COURAGEUSE (Marcel Loubens itt élte le hősi életének utolsó napjait)
    Tazieff és Mairey hallatlan akaratereje mellett tesz tanúságot, hogy még másnap sem jöttek fel a barlangból, hanem tovább kutatták a Loubens felfedezte 500 méter hosszú, toronymagasságú termet, megtalálták folytatását, és végül összesen 9 napos föld alatti tartózkodás után jöttek csak a felszínre.

 

    A következő évben azután elérték a 728 méteres mélységet, a barlang legmélyebb pontját és a barlangi patakot. E mélységrekord ugyan csak 13 hónapig tartott, mert Grenoble közelében a Gouffre Bergerben közel 1000 méteres mélységig tudtak lehatolni. Ez jelenleg is a világ legmélyebb ismert barlangja.
    Loubens holttestét 1954-ben hallatlan nehézségek közepette, alumíniumkoporsóban a felszínre szállították.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
És még néhány érdekes barlangról
 
 A budai Vár barlangkazamatái 
 
zámos legenda és régi feljegyzés említi a budai Vár alatti sziklapincéket, kazamatákat, de megkeresésükre hasznavehető útbaigazítást egyik sem ad. Azt is említik például, hogy a Dísz tér alatt nagy tó van, amin csónakázni is lehet, de a legszorgosabb keresés mellett sem találtam a közeli házak pincéiből oda levezető járatot.
    Sokáig izgatott ennek a rejtélyes Vár alatti alagútnak a kérdése, és sokat kerestem, kutattam a Vár öreg házainak pincéiben. Minden mendemondának van rendszerint valami alapja, és elképzelhető volt, hogy a Várhegy mésztufájában képződtek olyan természetes barlangok, amelyeket azután különböző célokra még tágítottak, egymással összekötöttek és ily módon valóságos labirintusokat alkottak. Ezeket a törökökkel vívott harcokban a katonaság elrejtésére és átcsoportosítására is hasznosíthatták.
    E barlangok fontosságát felismerték mind a védők, mind az ostromlók, és ezért szigorú titokként őrizték a hozzájuk vezető utat. Bejáratukat gyakran elfalazták, gyakran újakat csináltak.
    A régi várfal lőrései között kerestem egyszer a sokat emlegetett alagúthoz vezető utat. A Halászbástya alatti részen találtam végre vagy négy méter magasságban egy nyílást, amihez a régi kőfal hézagaiba kapaszkodva fel lehetett mászni. A lőrés egy nagyobb sötét terem felső részébe vezetett, de a terembe nem tudtam lemászni, ezért - égő gyertyával a kezemben - leugrottam a csak kis mélységben alattam levő kőhalmazra.
    Ugrás közben kialudt a gyertyám, alattam pedig nem kis meglepetésemre megindult a talaj. Elvágódtam, és az éktelen robajjal velem tartó törmelékkel együtt legurultam. Amikor végre megálltam még sokáig valami furcsa zörgést hallottam. A lőrésből csak igen gyenge fény derengett, majdnem teljesen sötétben voltam, míg gyertyámat újra meg tudtam gyújtani. Fényénél azután hátborzongató látványban volt részem: óriási csonthalmaz alján ültem, a magasból még néhány emberi koponya gurult lassan utánam.
    Különböző nagyságú emberi koponyák tömege vett körül, legtöbbjükön hatalmas lék tanúskodott a hajdani véres eseményekről!
    Az emberi koponyák között teveállkapcsot is láttam, a régi török idők maradványát. Kitűnt, hogy a lőrésből egy nagy koponyahegy tetejére ugrottam, és az a lejtő indult meg alattam. A terem, melynek részletesebb vizsgálatára nem sok kedvet éreztem - egyébként nem vezetett tovább, csak elfalazások nyomait láttam.
    Az Úri utca egyik házának pincéjében végre találtam egy szeméttel és törmelékkel majdnem teljesen eltorlaszolt csapóajtót, ezt kibontottam és az alatta induló lépcsősoron lejjebb mentem. Évszázadok során teljesen elfelejtett, boltozatos alagútba értem, melynek falán az 1703-as évszámot és neveket találtam.
    Az alagút nagyjából az úttest alatt vezetett, majd az út túlsó oldalán levő épületcsoport alá kanyarodott. Itt valamikor elfalazhatták, de később a fal egy részét újra kibontották. A szűk nyílás az alagút folytatásába vezetett. Nemsokára kőből rakott lépcsőt pillantottam meg, felmásztam rajta, de a lépcső végén levő csapóajtóval nem tudtam megbirkózni. Amikor jobban figyeltem, emberi hangokat hallottam: úgy látszik éppen egy lakás alá kerültem. Nem akartam a lakókat megrémíteni, azért tovább mentem az alagútban mindaddig, míg csak egy erős kőfal el nem zárta.
    Az alagút egyik teremszerű kiszélesedésében, a sziklafal oldalában nyílást láttam. Függőleges aknába vezetett, melynek alján, kb. 10 méter mélységben víz csillogott. Az alagútban rejtőzők valamikor nyilván innen merítették ivóvizüket. Az akna oldalában, kb. 5 méter mélységben nyílás sötétlett.
    A magammal hozott kötélen leereszkedtem a kútba és bemásztam az oldalán nyíló odúba. Az továbbvezetett, és legnagyobb meglepetésemre tágabb üregbe jutottam, melynek sziklafalain és mennyezetén kisebb-nagyobb kerek mélyedéseket, a víz oldó munkájának nyomait láttam! Nyilvánvaló volt, hogy ez már emberi beavatkozástól mentes, természetes barlang. Nagyobb omlások elzárták ugyan további utamat, de később a Tárnok utca, Országház utca és Szentháromság utca egyes pincéiből is sikerült hasonló jellegű barlangokba jutnom.
    A később megindult rendszeres kutatómunka során kitűnt, hogy a Vár alatti üreghálózat tulajdonképpen egy legalsó, természetes barlangrendszerből áll, amely fölött egy, másutt két emeletnyi, a barlangokkal részben összekapcsolódott mesterséges pince és alagúthálózat vonul. A legfelső üregsort a mai várbeli házak pincéi alkotják. Legnagyobb részüket egymástól elfalazták, a barlangokat helyenként átboltozták vagy pillérekkel megerősítették.
    A történelem folyamán sokat alakítgattak ezen a folyosórendszeren, sok régi felirat, vésés emlékeztet a letűnt időkre. A várbeli barlangkazamatákat többek között föld alatti börtönöknek is felhasználták, amit a régi bányakapitányság épülete alatti pincebarlangban sziklába erősített láncok és bilincsek bizonyítanak. Múlt századbeli feljegyzések szerint láncravert csontvázat is találtak ezekben a kazamatákban.
    A Fortuna utca egyik pincebarlangjának kútjában női csontváz feküdt. Állítólag Ibrahim pasának egyik hűtlen háremhölgye fejezte be itt az életét.
    Számos olyan legenda is kering a Vár alatti titkos folyosókról, melyek szerint ezek rendkívül messze, egészen a Margitszigetig, sőt a visegrádi várig vezetnének, de ezeknek semmi alapjuk.
    Tagadhatatlan azonban, hogy a Vár alatti barlangrendszer még számos rejtélyt tartogat, amiről a fölötte sétáló sok ezer embernek sejtelme sincsen, és amire a modern történelemtudomány még csak nagyon kevés fényt derített.
    Az eddig feltárt megközelíthető barlangokat és alagutakat később felmérték, majd egy részüket a közönség számára is hozzáférhetővé tették mint érdekes természeti és történelmi emléket.
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Kővé vált rózsakert fővárosunk alatt: a Szemlőhegyi-barlang 
 
Fővárosunk világhíréhez gyönyörű fekvésén kívül kétségtelenül a budai dunaparton fakadó csodás hatású gyógyforrások járultak hozzá a legnagyobb mértékben. Ezek a hévforrások valamikor, a földtani harmadkor végén jóval magasabban törtek elő a földből.
    E források a budai mészkőhegyek vékony hasadékai mentén nyomultak fölfelé, és szűk, azóta már régen eltömődött nyílásokon buggyantak ki a felszínre.
    A szénsavas melegvíz évezredeken át oldotta, tágította a vékony hasadékokat, amelyekből idővel valóságos barlanghálózat fejlődött hatalmas termek és szövevényes folyosók tömkelegével.
    A barlangokból annak idején nem egy helyen, nem hatalmas nyíláson ömlött a melegvíz, hanem számtalan keskeny hasadékon szivárgott a külvilágra. Ezért nem is sikerült a mai napig természetes nyíláson át ezt az elméletileg feltételezett barlanghálózatot felfedezni. A szerencsés véletlen segítette annak a barlangrendszernek a feltárását, amely a Szemlőhegy, Ferenchegy és a Rózsadomb villái alatt húzódik.
    Építkezések alkalmával ugyan számos esetben előfordult, hogy a ház alapjának vagy pincéjének kiásásakor kisebb-nagyobb sötét mélységbe vezető nyílásokra bukkantak. Ezt azonban az építtetők rendszerint elhallgatták, nehogy az esetleges vizsgálat - biztonsági okokból - az építkezés beszüntetését javasolja. Az így támadt nyílásokat többnyire befalazták vagy kőtörmelékkel eltorlaszolták. Sokan megbánták ezt később, amikor házuk falán repedések mutatkoztak.
    Dicséretre méltó kivétel volt egy Zöldmáli úti telektulajdonos, Miklóssy Géza, aki a Szemlőhegy oldalán levő telkén kis kőbányát nyitott. A mészkő fejtése közben 1930 szeptemberében olyan üregre bukkantak, melynek sima falait mintha lecsiszolták volna, a kis üreg mennyezetét pedig félgömb alakú, üstszerű mélyedések díszítették.
    Az üreg alján nyílás látszott, az ide bedobott kő hosszan csengett és gurult.
    Miklóssy értesítésére Futó András nevű barátommal, kötelekkel és egyéb szükséges felszereléssel ellátva a helyszínre siettünk, ahol az összesereglett környékbeliek már kíváncsian vártak minket.
    - A Duna alá vezet a barlang - adta tudtomra egy öreg bácsi.
    - Már beeresztettek egy kacsát, és az a Dunában jött ki!
    Meglepetten hallgattam még itt a fővárosban is ezt a naiv mesét, amivel már az országban mindenütt találkoztam. Nálunk ugyanis minden valamire való lyukba, várpincébe állítólag kacsát engedtek be, s az rendszerint valamelyik távoli folyóban látott ismét napvilágot. Ez a "kacsaeresztés" úgy látszik, a modern barlangkutatás egyik, előttem még ismeretlen segédeszköze. Egy felvidéki faluban pedig váltig azt erősítgették, hogy egy barlangba kutyát engedtek be, "akinek a szőre egészen lekopott" amire a hetedik határban újra előkerült.
    - Istenkísértés oda lemenni, - ijedezett egy nénike, a laza mészkőlapokra mutatva, amelyek alatt a sötét nyílás tátongott. Ezt a figyelmeztetést már megszívleltük, és feszítővassal néhány nagyobb kőtömböt eltávolítottunk, majd eltűntünk a szűk barlangnyílásban.
    Utunk ugyan függőlegesen lefelé vezetett, de nem volt szükségünk a kötélre, mert a természetes akna olyan keskeny volt, hogy terpeszkedve mászhattunk benne. Egy ideig láthattuk a nyílás körül utánunk bámészkodók fejét, majd egy fordulat után végleg eltűntünk a kíváncsiak szeme elől.
    Meggyújtott karbidlámpáink fénye mellett csodálkozva láttam, hogy majdnem teljesen kerek keresztmetszetű, meredeken lefelé lejtő folyosóban vagyunk, melynek mennyezetén helyenként félgömb alakú mélyedések látszottak. Mintha itt valamikor nagy nyomás alatti víz törekedett volna alulról fölfelé. E furcsa formák gyakori megismétlődéséből hamarosan arra a meggyőződésre jutottam, hogy itt egy egészen különös barlangtípussal találkoztunk, és bejutottunk a már régen feltételezett hévforrás-barlang egyik elágazásába.
    Egyre lejjebb másztunk ebben a rendkívül érdekes sziklacsőben, amit Örvényfolyosónak neveztünk el. Végül annyira összeszűkült, hogy sehogy sem fértünk már rajta keresztül. Zsebeimből mindent kiraktam, még a barlangruha alatti kabátomat is levetettem, így végre sikerült a szűk nyíláson átpréselődnöm.
    Kisebb terembe értem, alját kőtörmelék fedte, fölfelé keskeny, néhány méter után záródó kürtőben folytatódott.
    - Na ide is hiába hívtak ki bennünket, - sóhajtotta a barátom, verejtékező homlokát törölgetve.
    Csakugyan teljesen zárt volt a kis terem, folytatásának sehol sem látszott nyoma. Ekkor jól megvilágítottam a terem alját borító kőtörmeléket.
    - Nézd csak a lámpánkat, hogy pislákol a lángja.
    Lámpáink lángja csakugyan nyugtalanul lobogott. Gyorsan cigarettára gyújtottunk és figyeltük a füstjét. Lassan kifelé szállt. A közelebbi vizsgálat meggyőzött arról, hogy a légáramlat a terem alját borító kövek alól jön.
    - Megtaláltuk a folytatást - a huzat csakis valami nagyobb üregből származhat, - kiáltottam, és máris adogattam a köveket társamnak, aki azokat maga mögé rakosgatta. Lázasan dolgoztunk, emelgettük a súlyos sziklatömböket, és csakugyan megnyílt alattunk valami üreg. Mind óvatosabban kellett dolgoznunk, mert féltünk, hogy leszakad alattunk a kis terem alja. Végre akkorára bővítettük a nyílást, hogy átférhettünk rajta.
    Vagy három méter mélységben értünk talajt, és ekkor vízszintes irányban tovavezető folyosóba jutottunk. Négykézláb kúsztunk tovább. A légvonat itt már olyan erős volt, hogy lámpáinkat többször eloltotta. Ezen azonban egyáltalán nem bosszankodtam, mert ez volt a legbiztosabb jele annak, hogy nagyobb barlanghálózatba jutottunk. Csak azon aggódtunk, hogy nem szűkül-e a folyosó megint nagyon össze?
    Járatunk itt is majdnem kerek keresztmetszetű volt, falain az alulról feltörő, örvénylő víz félreismerhetetlen nyomait láttuk.
    Méterről méterre haladtunk előre az alacsony, nedves folyosóban, amely végül is valami mélység szélén ért véget. Hamar kibontottuk kötelünket, s néhány métert leereszkedtem segítségével. Itt már négyfelé is elágazó, tág üregbe értem. Az egyik folyosóba léptem, ahol legnagyobb meglepetésemre lámpám fénye valami egészen újfajta képződményre vetődött: valósággal kőbefaragott virágoskertbe jutottam!
    A barlang falait fehér és sárgás, feslő rózsabimbókhoz és kelvirágokhoz hasonló csodálatos képződmények borították. Ilyeneket más barlangban még soha nem láttam.
    Az újszerű látvány fölött érzett első örömünkben Rózsalugasnak neveztük el ezt a különös barlangrészt, majd visszafordultunk, és egy másik, nagyobbnak látszó folyosóba tértünk.
    Alacsony sziklakapun bújtunk át, és magas teremmé szélesedett szakaszba értünk. Tetejét karbidlámpánk fénye nem tudta megvilágítani. Szinte rohantunk ebben a széles, enyhén lejtő folyosóban, míg utunkat egy, a mennyezetről lezuhant szobanagyságú sziklatömb meg nem akasztotta. Ezt jobbról megkerültük, miközben a folyosóba nyíló fülkébe nézve valami csillogást láttunk.
    - Frissen hullott hó, - kiáltotta társam, amint lámpáját a fülkébe nyújtotta, ahonnan valami vakítóan fehér tömeg verte vissza ezerszeresen a fényt. Szinte káprázott a szemem, amint ebbe a ragyogó, csillogó fülkébe léptem. Minden oldalról sziporkázott felém lámpám visszavert fénye.
    Óvatosan megérintettem azt a különös anyagot, ami a fülkét borította. Apró kristályok tömege volt. A későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy gipszkristályok, a legtisztább alabástromból voltak. A hajdan itt feltörő kénes hévforrások rakták le. Alig tudtunk ettől a felejthetetlen látványtól elszakadni. Gyémántfülkének neveztük el ezt a csodás helyet.
    Az új felfedezés izgalma továbbhajtott bennünket. A főfolyosóban, az Óriásfolyosóban siettünk tovább. Itt is mindenütt azok a csodálatos kővirágok borították a falakat. De nemcsak a falakat, hanem a folyosó alját is ellepték, és szinte fájt a szívünk rajtuk lépkedni.
    Alaposabb szemlélődés után feltűnt, hogy az oldalfalak kiugró párkányain rengeteg apró kalcitlemezke fekszik, amelyeket azonban nem lehetett onnan levenni, valósággal odaforrtak a sziklákhoz. E lemezkék is segítettek később a barlang keletkezésére fényt deríteni.
    A különös kővirágokról ugyanis később kitűnt, hogy a melegvízből váltak ki. A barlangot valamikor egy bizonyos - ma is jól látható - szintig melegvíz öntötte el. A hévízben feloldott számos ásványi anyag, elsősorban a mészkő (kalciumkarbonát) idővel lecsapódott a barlang falain gömbölyű, mogyoró-, sőt diónagyságú aragonit gömböcskék alakjában. De kivált a kalcit a tó felszínén is. Először egészen vékony, finom hártya képződött a vízen, amilyent ma is láthatunk csöndes tükrű, föld alatti tavak felszínén. Ezt a hártyát a víz felületi feszültsége tartja fenn. A hártya lassan erősödött, hozzánőtt a keskeny föld alatti tavat szegélyező sziklafalakhoz, és már önmagát tartotta fenn akkor is, amikor a karsztvíz-szint süllyedésével kapcsolatosan a barlangi tó szintje is süllyedni kezdett.
    A kalcit-híd végül magasan a tó felett lebegett, amíg valami kő, amely a mennyezetről leválhatott, át nem törte. A lezuhanó lapos részecskék beleestek a tóba, majd megakadtak a kiugró falrészeken vagy lesüllyedtek a fenékre, ahol azután a vízből kiváló kalciumkarbonát a sziklákkal összeragasztotta őket.
    A víz egyre lejjebb szállt, és a barlangi tó fokozatosan kiszáradt, csak a vizében oldott ásványi anyagok csodálatos kiválásait hagyta maga után egy másik földtani korban idetévedt emberek számára. Mi voltunk az elsők, akik gyönyörködhettünk a természetnek ezen évmilliókkal ezelőtti csodálatos játékában.
    De nem sokáig tartott már utunk ebben a magas folyosóban, mert az végül is keskeny hasadékká változott. Ebben terpeszkedve fel tudtam kapaszkodni, - a borsókaszerű képződmények ehhez jó támaszt szolgáltattak. Feljebb - vagy 10 méter magasságban -, a hajdani tó szintje felett megszűntek ezek a képződmények. Innen már nehezebb volt a sima sziklákon felmászni. Vagy négy emeletnyi magasságban a hasadék lezárult. Itt újra láthattam azokat a félgömb alakú bevájásokat, amelyek az Örvényfolyosót is jellemezték.
    Újra lemásztam, majd bementünk az Óriásfolyosóból nyíló kisebb folyosóba. Ebben eleinte csak hasonkúszva haladhattunk. A szűk réseken való átbúvás közben kegyetlen fájdalmat okozott az apró kővirágokra való támaszkodás, térdelés. Élesen vágódtak belénk e szemnek gyönyörű, de a kéznek, térdnek, vállnak gyötrelmes képződmények. Később már felállhattunk, és kényelmesebben haladhattunk tovább.
    A kővirágok valóságos múzeumába kerültünk. Elképzelhetetlen mennyiségben borított mindent a nyíló rózsák, bogyók, kelvirágok, szőlőfürtök megkövesedett tömege. Helyenként olyan vastagon borították a falat, hogy alig fértünk át köztük.
    Több helyen azt is észrevettük, hogy a képződményeken apró függő cseppkövek fejlődtek, amelyek azóta keletkeztek, hogy a föld alatti tó eltűnt. A folyosó minden összeszűkülésétől féltünk, hátha végleg elzáródik ez a tündérvilág, de mindig újabb kiszélesedések, újabb meglepetések következtek.
    A barlangkutató életében felejthetetlen élményt jelentenek azok a percek és órák, amelyeket új utakon, ember nem látta helyeken eltölt, ahova elsőnek sikerült behatolnia. Valósággal új, másik világ fogadja itt a föld mélyében. Még a legtárgyilagosabb természetű kutató képzeletét is titokzatos sejtések foglalkoztatják az új felfedezés első hatása alatt. Állandóan izgatja a nagy kérdés: mi lesz még, meddig tart az út, mit tartogat a számára? Ezek a pillanatok bőven megérik a fáradságot, a sokszor évekig tartó küszködést, amelyet egy új felfedezés megkíván. A természet féltékenyen rejti titkait, de bőségesen megjutalmazza azt, aki nem riad vissza az első akadályoktól.
    De sajnos egyszer mégiscsak a végére értünk ennek a csodálatos folyosónak, a Hosszú-folyosónak. Egyik helyen olyan nagy tömegben borították a falakat a kővirágok, hogy egészen összeértek. Csupán vagy négy méter magasságban maradt meg mégis egy kis nyílás, amin azonban mi már nem fértünk át, de lámpáink fénye újabb, tág szakaszokat világított meg.
    A Tű fokának nevezett szűk nyíláson néhány nappal később sikerült Szekula Máriának - aki azóta velem az élet nehezebb útját is megosztotta - keresztülbújnia, és újabb szakaszokat felfedeznie. Ezekben azonban már kevesebb volt a kővirág, inkább nagy sziklaomlások jelezték, hogy a folyosó a felszínhez közeledik, ahol a boltozathatás gyengébb és gyakoribbak az omlások.
    Nekünk tehát egyelőre vissza kellett fordulnunk. Lassabban haladtunk, hogy visszamenet alaposabban gyönyörködjünk ebben a különleges barlangban, amelyhez hasonlót még nem láttam.
    Nemsokára elértük azt a helyet, ahol az Örvényfolyosóból kötélen leereszkedtünk. Az itt lógó kötélen felkapaszkodtunk, és szöges bakancsaink nyomán visszafelé mentünk az egyre meredekebbé váló, majd függőleges kürtőben végződő folyosóban. Rosszat sejtve vizsgálgattam a felettem levő, egymásraborult, összeékelődött sziklákat.
    - Csak nem omlott be a barlang? - ordítottam le a társamnak, aki alulról figyelte hasztalan próbálkozásaimat.
    - Hátha csak eltévedtünk! - Újra lemásztam és követtem nyomainkat. Elágazás nem volt sehol. A nyomok ide vezettek. Megint felmásztam a kürtőbe, és megkíséreltem a mázsás sziklákat megmozgatni, de hasztalan: az út könyörtelenül bezárult előttünk!
    A kürtőben terpeszkedve letekintek, és egyszerre csak látom, hogy barátom lázasan rakosgat egy halom követ.
    - Gyere le - kiáltja - megszabadultunk! - Gyorsan lemászok, és most már nevetve dolgozunk együtt. Futónak ugyanis eszébe jutott, hogy amikor az első kis terem alján a köveket felszedtem, hogy a barlang folytatását kibontsuk, és neki hátraadogattam, ő azokat éppen az elé a kis nyílás elé rakta, amelyen át a kis terembe jutottunk. A kutatás lázában valósággal befalaztuk magunkat. Ezt az eltorlaszolt nyílást visszajövet nem vettem észre, és ezért a felette levő kürtőbe másztam fel.
    Csakhamar szabaddá lett az utunk, és végre a hosszú, a föld alatt - merőben új világban - eltöltött órák után újra napfényre kerültünk. A leszállásunkkor összegyűlt közönség már régen szétoszlott abban a biztos tudatban, hogy többé úgysem kerülünk elő.
    Az új barlang felfedezésének híre villámgyorsan elterjedt, még külföldi újságírók is felkeresték a különös barlangot, mert ilyent még nem ismertek sehol. Kétségtelen, hogy ez volt az első ismert nagyobb hévíz-eredetű barlang.
    A barlang keletkezéséről hosszú viták indultak a szakkörökben. A barlangban később talált ásványi lerakódások kétségtelenné tették, hogy hajdan itt hasonló összetételű hévforrások fakadtak, mint amilyeneket ma a budai dunaparton találunk.
    Világhírű tudósunk, Cholnoky Jenő szerint az újonnan felfedezett Szemlőhegyi-barlang egyike legidősebb barlangjainknak, és a maga nemében az egész világon egyedülálló természeti ritkaság. Cholnoky a következőt írta ékes tollával a barlang koráról:
    "A barlang fenekén mint kövült virágok díszlenek a hajdani elöntésben keletkezett mésztufaképződmények s ezek ott díszlettek már akkor, amikor az ember első durva eszközeit pattintotta, ott voltak a csiszolt kőszerszámokkal verekedő ember sokezeréves történelmének ideje alatt. Ott virítottak a trójai háború idején, amikor bronzfegyverekkel küzdöttek a hősök, ott voltak a történelmi idők aránylag nagyon rövid három-négyezer esztendejében, míg végre a kőfejtők csákánya pendült meg az elrejtett kincseskamra boltozatán és megtalálták a Hipparionnal, a Mastodonnal és más ősemlősökkel egyidős üregeket remek ötvösművű kincseikkel együtt!"
    A felfedezést követő hónapokban lázasan folyt a barlangban a további kutatómunka, a szűkebb szakaszok kitágítása, térképezése. A főváros idegenforgalmi szervei terveket készítettek a barlang kiépítésére, mely páratlan látványossága lehetne Budapestnek.
    A sajtó egyre sürgette a barlang idegenforgalmi hasznosítását. A város vezetői személyesen is megtekintették a föld alatti virágoskertet, és mindent megígértek.
    De csak megígértek!
    Teltek-múltak az évek. Hosszú tulajdonjogi viták, majd pénzügyi nehézségek akadályozták a közérdekű ügyet.
    Lassan elfelejtkeztek a barlangról. A sajtó sem foglalkozott többé vele. Két évvel később felfedeztünk ugyan egy másik, hasonló eredetű barlangot, a Ferenchegyi-barlangot. Ehhez a Törökvész út egyik csatorna-lejárójából lehet eljutni, de ez is csak rövid időre keltette fel újra az illetékes körök érdeklődését.
    Pedig nincs a világon még egy főváros, amelynek belterületén egy olyan páratlan természeti kincs lenne, mint a Szemlőhegyi-barlang. Nincs még egy nagyváros, amelyet idegenforgalmának emelésére és a szemléltető oktatás céljára a természet olyan könnyen hozzáférhető és aránylag csekély költséggel kiépíthető értékkel ajándékozott volna meg, mint Budapestet. De mint sok más értékünket, ezt sem becsültük meg eléggé. A Szemlőhegyi-barlangot idővel vandál kezek pusztították. A gyönyörű aragonitképződményeket csákánnyal fejtették le, hogy sziklakerteket, akváriumokat díszítsenek velük, de talán csak a pusztítás kedvéért is. A Gyémántfülke ragyogó alabástroma a múlté. Névtelen emberek vastag korombetűkkel kívánták nevüket az utókor számára halhatatlanná tenni.
    Huszonöt évvel a felfedezés után jóleső elégtételt kaptak a barlang első kutatói. Az Országos Természetvédelmi Tanács védetté nyilvánította a barlangot, a környező területet kisajátította, és gondoskodott az őrzéséről.
    A Szemlőhegyi-barlang még ma is, megcsonkítva is, díszeinek egy részétől megfosztva is, kimagasló szépségű természeti kincsünk. Többé nem szabad elhagynunk. Új, lelkes fiatal kutatógárda vette kezébe további feltárását. Számtalan lehetőségünk van még arra, hogy újabb, az eddigieknél talán még szebb barlangszakaszokat is feltárjunk, és végre megvalósítsuk a régi álmot: Budapest föld alatti virágoskertjét!
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Legújabban felfedezett barlangunk: a Kossuth-barlang 
 
A legutóbbi évek folyamán gyors egymásutánban feltárt Béke-, Vass Imre- és Szabadság-barlang után a legújabb eredmény a Kossuth Lajosról elnevezett patakos-barlang feltárása 1956-ban.
    E barlang is - hasonlóan a felsoroltakhoz - hosszabb előzetes vizsgálatoknak és elméleti megfontolásoknak köszönheti felfedeztetését.
    Szinte már hazai különlegességgé válik olyan barlangok mesterséges úton való feltárása, amelyek létezését csak feltételezhetjük, vonulásukat csak a különböző következtetések alapján valószínűsíthetjük, de bejáratukat nem ismerjük.
    A Kossuth-barlang feltárásának előzményei is, akár csak a Béke-barlangé, még több mint két évtizeddel előbbre nyúlnak vissza, akkorra, amikor a nagy aggteleki felfedezések után vizsgálatainkat a környék még megoldatlan karszt-hidrológiai kérdéseinek tisztázására irányítottuk.
    Az aggteleki barlangrendszer vizeinek közvetlen kifolyása a Jósva-forrás után, a környék második legnagyobb forrása a Tohonya-völgyben fakadó bővizű Tohonya-(Malom) forrás. Ez a forrás nagy vízbőségével keltette fel a figyelmünket.
    A forrás felett elterülő karsztvidék számos morfológiai jeléből nagyobb kiterjedésű barlanghálózatot feltételezhettünk itt. Úgy véltük, vizének túlnyomó része e forrásban kerül a napvilágra. Hogy itt barlanghálózat van, annak egyik szembetűnő támpontja volt az a forrás feletti szekérút-menti kis sziklanyílás, amelyből télen párafelhők szálltak. A falusiak ezért Szelelőlyuknak nevezték el.
    Az 1933. évi vizsgálatokról írt jelentésemben többek között a következőket írtam: "... a Szelelőlyuktól keletre; pontosan a sejtett barlanghálózat felett, van egy 16 méter mély, lent kitáguló zsomboly, a Kuriszlánfő-zsomboly, mely ugyancsak vízszintes barlanghálózat jelenlétét bizonyítja. Egy kilométernyire ettől északkeleti irányban még egy eltömődött zsomboly van, mely állítólag két évvel ezelőtt nyílt meg, és amelybe egy egész fa gyökerestül beleesett. A barlanghálózat vízgyűjtő-területe a hatalmas Nagyoldal (604 méter) platója, a Nagyoldal alatt átlagosan 300 méter magas töbrös terület, és végül a Jósvafő-Szögliget közötti hegyvidék ..."
    Még 1933-ban hozzáfogtunk a Szelelőlyuk kibontásához. Már az első napokban cseppkövekkel díszített kis üregekbe jutottunk, amelyek lefelé tágultak, de kőtörmelékkel annyira el voltak tömődve, hogy akkor - minden támogatás nélkül - saját erőnkre utalva, nem folytathattuk munkánkat.
    Húsz évvel később, amikor hazánkban a rohamosan fejlődő iparosodással a vízellátás kérdése országos jelentőségűvé vált, a Vízgazdálkodási Kutató Intézet egyik fontos feladatává tették a forrásvizek, elsősorban a karsztforrások vizsgálatát és számbavételét. Ekkor újból előtérbe került a Tohonya-forrás ügye. Ez a forrás ugyanis nemcsak vízbőségével vonta magára a kutatók figyelmét, hanem két rendkívül érdekes, és kellően máig sem megmagyarázott hidrológiai sajátosságával is.
    A jósvafőiek mindkét sajátosságát már régen ismerik. Az egyik az, hogy "a forrás vize télen melegebb, mint nyáron". Amikor ezt az állítást először hallottuk, kézlegyintéssel akartuk elintézni, hiszen természetes, hogy az állandó hőmérsékletű forrásvíz a téli hideg időben melegebbnek tűnik, mint a nyári hőségben.
    Amikor azonban a hosszabb ideig tartó vizsgálatokat végeztük, és a mérési eredményeket értékeltük, akkor legnagyobb meglepetésünkre meg kellett állapítanunk, hogy a tavasszal és nyáron kb. 10 C°-os víz hőmérséklete a kemény tél idején csakugyan felemelkedik 15 fokra is. Azonban az is kitűnt, hogy ezek a rejtélyes hőmérséklet-változások nem szigorúan az évszaktól, hanem elsősorban a forrás vízhozamától függnek. Minél kisebb a vízhozam, annál magasabb a víz hőmérséklete. Kemény tél idején, amikor a fagy miatt a csapadék nem szivároghat a kőzetbe, a forrás kevesebb vizet ad, és ilyenkor a hőmérséklete magasabb, mint a tavaszi és nyár eleji csapadékosabb időszakban.
    A forrás másik érdekessége, hogy bizonyos - nem szabályosan ismétlődő időközökben - "kitör", azaz hozama eredeti értékének több mint tízszeresére is emelkedik, majd néhány óra alatt lecsökken, és újra csak eredeti vízhozamát adja. Először arra gondoltunk, hogy talán a vízgyűjtő-terület valamilyen távolabbi részén hullott - Jósvalőn nem észlelhető - zápor következményei ezek a megmagyarázhatatlan hozamnövekedések, de kitűnt, hogy - 20 fokos téli hidegben is előfordulnak.
    Egy közeli ipartelep vízellátásának céljaira többek között a Tohonya-forrás is szóba jött. Szükségesnek látszott a törmelék között, számos helyen feltörő forrás eredeti sziklamedrének felkutatása, ahol az egész vízmennyiség együttesen befoglalható és a csőhálózatba terelhető.
    Időközben a sejtett barlang feletti területen egyik éjszaka hirtelen vagy hat méter mély beszakadás keletkezett, amely a lakosságot nyugtalanította, mert még újabb, nagyobb károkat is okozó beszakadásoktól tartottak.
    Mindezek a tudományos és gyakorlati okok azt indokolták, hogy a feltételezett barlangnak - a forrás föld alatti patakmedrének - kutatását újra, de most már nagyobb anyagi felkészültséggel megkíséreljük.
    A kutatás megindítására két utat láttam célravezetőnek. Az egyik: a már régebben megkezdett bontási munkálatok folytatása a Szelelőlyuknál. Ez feltétlenül a barlangrendszerbe vezet, bár a lefelé hatolás és az anyagnak nagy mélységből való kiszállítása elég sok nehézséggel és veszéllyel jár.
    A másik megoldás a forrásnál a hegy belsejébe, a feltételezhető barlang irányába hajtandó táró robbantása volt. Ennél ugyan több a bizonytalanság, de nem annyira veszélyes.
    1953-ban végül hozzáfogtunk a munkához. A forrás környékén végzett vizsgálatok során olyan jelenségeket találtunk, amelyek alapján elég megnyugtatóan megadhattam a forrás felett létesítendő kutatótáró irányát, ezért a forrásnál kezdtük el a munkát. Már vagy húszméternyire haladtunk a táróval a hegy belsejében, amikor egy keskeny, agyaggal kitöltött hasadékban - ez a hasadék szabta meg a táró irányát - barlangimedve-fogakat és csontokat találtunk. Kezdeti örömünket azonban hamarosan lehűtötte az, hogy a hasadék teljesen megszűnt, és olyan, az eredeti iránytól eltérő hasadékok jelentkeztek, amelyek nem az előre megadott és feltételezhető barlang felé vezető irányban haladtak.
    Átmenetileg tehát abbahagytuk a tárónál folyó kutatásokat, és a munkahelyet a Szelelőlyukra helyeztük át. Itt több reményünk volt arra, hogy a barlangba jutunk. Egyre mélyebben hatoltunk be a Szelelőlyukba, de az anyag kiszállításának nehézsége nőttön-nőtt. Végül annyira lazán egymásbakapcsolódott sziklatömbök szegélyezték az aknánkat, hogy balesettől kellett tartanunk. Félelmünk nem volt alaptalan, ezt bizonyítja az is, hogy közvetlenül az itteni munkánk befejezése után egy szobanagyságú sziklatömb levált, és betemette a munkahelyünket.
    Ekkor újra a forrás feletti táróban folytattuk a kutatást. Nem törődve a különböző irányokba haladó elterelő kőzethasadékokkal, egyenesen az eredetileg megállapított irányban nagyjából kelet felé haladtunk. A munkára előirányzott pénzünk éppen elfogyott, amikor a hallatlan lelkesedéssel dolgozó Verbály György lőmester és brigádja egy félméteres lyukat robbantott a táró végén.
    A lyukon át tág, természetes üregbe láthattunk, amelyből erős légáramlat süvített elő, megnyílt tehát az út a 23 éve keresett barlang felé!
    Hűséges munkatársaimmal, Chambre Attilával és Rádai Ödönnel valamint a Verbály-brigád tagjaival 1956. január 9-én keresztülmásztunk az üregbe vezető szűk nyíláson. Az üreg aljára meredek agyaglejtő vezetett, amelyen csak kötél segítségével tudtunk leereszkedni.
    Kutató számára felejthetetlenek az olyan pillanatok, amikor még ember nem látta föld alatti világba léphet. Számomra különösen megkapóak voltak ezek az első percek, hiszen nem véletlenül, nem a szeszélyes sors ajándékaként nyílt meg előttem az ebbe az új barlangba vezető út, hanem egy közel negyedszázados, szinte már rögeszmévé vált elképzelésem valósult meg hosszú, sokszor reménytelennek látszó erőfeszítések után.
    Előfordulhatott volna természetesen az is, hogy egy magában álló, minden irányban elzárt üregbe jutunk, de megéreztem, hogy megtaláltuk a feltételezett nagy barlangrendszernek, a Tohonya-forrás föld alatti patakmedrének a kulcsát, bár vízzúgást, patakcsobogást nem hallottunk.
    A vizes agyagtól csúszóssá vált kötélen lejutottunk a terem aljára. Keleti irányban sötétlett a barlang folytatása. A berobbantott nyílással éppen a terem legnyugatibb végébe találtunk. Ha csak egy-két méterrel nyugatabbra haladunk a mesterséges táróval, akkor talán végleg elkerüljük a barlangot.
    A terem alját sem kavics, sem homok nem borította. A sziklafalakon mindenütt a víz éles oldási nyomait láttuk. A magas mennyezetet nem világította meg lámpánk fénye, de valószínűnek látszott előttünk, hogy éppen a Szelelőlyuk alatt vagyunk; ide jutottunk volna be, ha a feltárást onnan folytatjuk. A robbantási füst felfelé távozott.
    A keleti irányban haladó folyosóhoz borotvaéles sziklagerincen kellett felkapaszkodnunk. Erre a barlangra általában jellemzőek a víz által simára és élesre oldott sziklafelületek, sarkok, élek.
    A folyosó később alacsonyabb szintre vezetett, ahol az agyagos barlangfenéken két tölcsérszerű nyílást találtunk. A tölcsérekbe vízfolyások nyomai vezettek.
    Hol könnyebb, hol nehezebb sziklamászással követtük a nagyjából keleti irányba vezető, sokszor nagy sziklatömbökkel eltorlaszolt folyosót, míg végül először egészen halk, majd egyre erősödő morajlást hallottunk. Határtalan volt az örömünk, hiszen biztosak lettünk abban, hogy megtaláltuk a régen keresett föld alatti patakmedret. A morajlás nem lehet más: csak távoli vízesés zúgása.
    De most nem rohantunk előre, mint oly sokszor tesszük, amikor a kutató előtt még ember nem látta világhoz vezető utak megnyílnak, hanem erőt vettünk türelmetlenségünkön és leültünk, rágyújtottunk egy cigarettára. Boldogan, szótlanul hallgattuk a sötét üregeket évezredek óta betöltő hangokat, a régi vágyaim beteljesülését jelentő zenét, és gondolatban már elképzeltük a még ránk váró meglepetéseket.
    Sokáig persze nem bírtuk ki az üldögélést. Újra továbbmásztunk a barlangfenék feletti sziklapárkányokon. Néhány kanyarulat után már dübörgéssé erősödött a sziklafalaktól sokszorosan visszavert vízzúgás.
    Még egy éles forduló, és már előttünk szikrázott, csillogott a szikláról sziklára zuhanó, fehéren habzó víztömeg, melynek hűvös lehelete egyszerre megcsapta arcunkat. A víz magasból jött, és a lábunk alatti sziklatömbök között tűnt újra el, hogy a Tohonya-forrásnál végre napvilágot lásson.
    Felkapaszkodtunk a kissé magasabban levő patakmederhez. Hol a meder partján, hol a felette emelkedő meredő sziklafalak között szétterpesztett lábbal haladtunk a helyenként nagyon mély víz felett. Végül is annyira kiszélesedett a hasadék, hogy már nem terpeszkedhettünk benne, hanem a patak jéghideg vizébe kellett gázolnunk.
    A patak egyre mélyült, végül már csak a közel két méteres Attila feje látszott ki a vízből. A sima, függőleges sziklafalakon pedig semmilyen kapaszkodási lehetőséget nem találtunk. Itt tehát egyelőre véget ért utunk - mindaddig-, amíg csónakot nem szerzünk.
    Még aznap este gumicsónakot kértünk telefonon Budapestről, amelyet Magyari Gábor, a Béke-barlang bátor búvárúszója már másnap meghozott.
    Izgatottan, várakozásteljesen helyeztük csónakunkat a föld alatti vízfolyásra. Óvatos evezőcsapásokkal indultunk neki a függőleges, magas sziklafalakkal övezett, tükörsima víznek. Csónakunk orrába helyezett karbidlámpánk fénye nem hatolt át ugyan a felettünk ásító sötétségen, de jól megvilágította a tiszta, zöldes-kékes víz alatt levő sziklákat. Felejthetetlen élmény volt ez az alvilági csónaktúra, amelynek azonban hamarosan újabb vízesés vetett véget.
    A vízesés előtt kiszálltunk a csónakból, átemeltük néhány sziklán, majd újra vízrebocsátottuk. Az újabb szakasz már rövidebb volt és a harmadik vízesésnél véget ért. A csónakot itt partra húztuk, és nélküle követtük a patakot.
    A fekete kéreggel bevont sziklákat kevés cseppkő díszítette, de helyenként nagy mennyiségben aragonithoz hasonló hófehér gömbök borították a falakat. A folyosó főiránya továbbra is keleti volt, tehát egyezett a feltételezett barlangrendszer irányával. Több helyen fölfelé vezető kürtők nyíltak belőle, de ezeket egyelőre nem vizsgáltuk meg, mert elsősorban a patak eredetét akartuk megtalálni.
    A sziklafalak újból meredekebbé váltak és bekényszerítettek bennünket az egyre mélyülő vízbe. Végül is vissza kellett mennünk a harmadik vízesésnél hagyott gumicsónakunkért, amellyel az újabb mélységeken is átkeltünk. Egy szűkület után szélesen kitárult a barlang. Hatalmas terembe értünk, ahol kellemetlen meglepetés várt: előttünk volt a barlangkutatók legnagyobb akadálya, az utunk folytatását elzáró mély szifon. Vagy 5-6 méter mélységig láttuk a sziklafalat a kristálytiszta víz szintje alá hajolni, de az evezőcsapásoktól nemsokára zavarossá vált a víz, és nem láthattuk pontosan, honnan tör fel. Bármilyen csábító is volt, nem kockáztathattuk meg, hogy búvárúszással megpróbáljunk áthatolni az ismeretlen nagyságú szifonon. Ilyen kísérletet későbbre kellett halasztanunk.
    Megkíséreltük azonban, hogy a szifont esetleg megkerülő ágat találjunk. Imbolygó csónakunkból kimásztunk, és a meredek, agyagos lejtőn felkapaszkodtunk a nagy terembe, melynek sziklafalát a legalaposabban megvizsgáltuk, de sehol sem találtunk olyan nyílást rajta, amelyen át a szifont megkerülhettük volna. Egy rendkívül keskeny folyosóból ugyan vízzúgást hallottunk, de erről később kitűnt, hogy ez sem a patak folytatásához vezet, hanem egy kisebb vízfolyás csatlakozik délről a patakunkhoz, és e vízfolyásnak egyik esése okozza a zúgást.
    Egyelőre tehát visszafordultunk, hogy a magasba, tehát valószínűleg a barlang feltételezhető felső emeletébe vezető kürtőket megvizsgáljuk.
    A harmadik vízesés környékén találtunk olyan helyet, ahol a sziklafalon - majd egy utána következő meredek agyagfalon - vagy 3 emeletnyi magasságba felmászhattunk. Itt lámpáink fénye gyönyörű cseppkő-képződményekre vetődött. Vízszintes, nagyjából az alsó barlanggal párhuzamos folyosóba jutottunk, melynek alját mésztufamedencék borították, fejünk felett pedig érintetlen, sokszor szinte áttetsző cseppkövek tömege függött.
    Helyenként a folyosóban nyílások voltak, amelyeken láthattuk a mélységben alattunk folyó patakot. E nyílások közül egyeseket vékony agyagréteg fedett, ezért a legnagyobb óvatossággal haladhattunk csak, nehogy a kelleténél gyorsabban újra a vízhez érjünk.
    A leheletfinomságú képződmények vastag cseppkő-oszlopokkal váltakoztak, a csillogó kalcitlemezkékkel borított sziklák után apró mésztufa-medencék egész sora vonzotta ámuló tekintetünket.
    Ahol már úgy látszott, hogy valamely mély letörés lehetetlenné teszi továbbhaladásunkat, sikerült kötélen majdnem egészen az alsó emelet közelébe leereszkednünk, majd a túlsó oldalon újra felmászhattunk a felső emelet folyosójába. Ezt a folyosót még több száz méternyire követhettük. Végül egy kisebb terembe jutottunk, ahol olyan sűrű cseppkő-képződményekre akadtunk, amelyeknek szétrombolása nélkül már nem mehettünk volna tovább.
    Visszafordultunk tehát azzal a tudattal, hogy új, eddig ismeretlen természeti kinccsel gazdagítottuk hazánkat, és megtaláltuk a Tohonya-forrás föld alatti folyását, ahol az egész vízmennyiség - foglalásra alkalmas sziklamederben - népgazdaságunk rendelkezésére áll.
    Természetesen tudtam, hogy a felfedezett kb. 1 kilométer hosszú szakasz a lényegesen nagyobb barlanghálózatnak csak kis része, munkánk tehát még nincsen befejezve, és a legfontosabb feladatunk, hogy a szifon mögött megkeressük a föld alatti patak folytatását. Ez a még ismeretlen barlangszakasz fog talán a forrásnál észlelt még felderítetlen sajátosságokra is választ adni.
    A szifont megkerülő természetes folyosó hiányában meg kellett barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a szifon felett mesterséges tárót robbantsunk a sejtett folytatás felé, de nem volt kellő támpontunk a szifon, illetve a táró irányára. Ezért néhány hónappal később oxigénes légzőkészülékekkel felszerelve újra kivonultunk a barlanghoz, hogy a szifon mélyébe leszállva, vízhatlan iránytű segítségével megállapítsuk a szifon irányát, esetleg felkutassuk magát a barlang folytatását is.
    Egyik kezemben az iránytűvel, a másikban a villanylámpával, hátamon az oxigéntartályos készülékkel, lassan lemerültem a szifon hideg vizébe. A szememet búvárszemüveg védte, és még jól láttam a víz alatt is kitűnően világító lámpám fényénél azt a sötét hasadékot, ahonnan a víz látszólag előtört, amikor a szifon alját borító rendkívül finom iszap, amelyet lábammal felkavartam, lassan, felhőként elsötétítette a vizet. Még egy gyors pillantást vetettem az iránytűre, de azután már semmit sem láttam, csak villanylámpám világító kerek üvegjét.
    A víz szinte tűrhetetlenül hideg volt, és kezdett a búvárszemüveg alá beszivárogni, de megkíséreltem az előbb még jól látott irányba haladni vagy tapogatódzni. De csak sziklát értem. Megpróbáltam kezemet és lábamat bedugni egy egészen szűk hasadékba, de itt a hátamon levő készülék akadályozott. Az erőlködéstől megszűnt a légzésem ilyenkor elengedhetetlenül szükséges nyugodt ritmusa - és a levegőhiány érzése jelentkezett. Kénytelen voltam a magammal hozott biztosítókötélen a víz felszínére kapaszkodni. Egy kis pihenő után újra lemerültem, de a látási viszonyok a víz alatt most még rosszabbak voltak, ezért hamarosan visszajöttem. Éppen jókor, mert az oxigén mennyiségét mutató műszer, amelyet a zavaros vízben nem figyelhettem meg, már az oxigén fogytát mutatta.
    Hosszabb várakozás után, a zavarosodás elültével - újabb oxigénpalackkal - Chambre, majd Rádai is lemerültek a szifonba, de ekkor is azonnal jelentkezett a víz gyors megzavarosodása. Úgy érezték, hogy a szifont elzáró sziklafal még mélyen lefelé folytatódik, és ezért kénytelenek voltak a szifon átúszása nélkül visszajönni. Kísérleteink azonban annyiban mégis eredményesek voltak, hogy egyöntetűen megállapíthattuk a szifon irányát, és ennek alapján kitűzhettük a szifon felett robbantandó táró helyét.
    A tárórobbantást azóta megkezdték, és e sorok írásakor már egy olyan, egyelőre még nagyon keskeny hasadékhoz értek, amelynek iránya a barlang feltételezett irányával egyezik. Reméljük, hogy bányászlámpáink fénye nemsokára rávetődik a Tohonya-forrás föld alatti patakjának utolsó titkaira is! ...
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez
 
 Az azúrkék fény barlangja 
 
Grotta azzurra di Capri! ... Ki ne hallotta volna már hírét a Kék Barlangnak, ennek a sokat megénekelt, költők és regényírók hivatott tollával magasztalt csodálatos természeti látványosságnak? ...
    A világ egyetlen barlangja sem ihlette meg annyira a regényírókat, egyik sem szerepel annyit a szépirodalomban, mint ez a páratlan tünemény. Különös, hogy ezzel szemben - világhíréhez képest - aránylag milyen keveset foglalkozik vele a szakirodalom és általában a tudományos kutatás.
    Pedig az elkarsztosodott mészkőből épült szigeten a Kék Barlangon kívül még vagy száz, figyelemre alig méltatott barlang is található. Ezek átkutatása hálás feladatokat tartogat a kutatók számára.
    Igaz, a Kék Barlang nem tartozik a világ barlangóriásai közé, de egyedülálló fényjelenségei miatt érdemes vele közelebbről is megismerkedni. Nézzünk ezért jobban körül az alig tíz négyzetkilométernyi bájos Capri sziget hullámverte partjain.
    A barlanglátogatások céljaira épített kis csónakkal a Marina grande kikötőjéből indulva először megkerüljük a sziget északkeleti lankás, bortermő partvidékét, majd a keleti oldal felé evezve megpillantjuk a ragyogó napsütésben az azúrkék olasz égtől vakító fehéren elváló, a tengerbe meredeken letörő mészkősziklákat. A függőleges sziklafalakon még soha meg nem mászott magasságokban barlangnyílások tátonganak.
    Vagy 300 méter magasságban Tiberius császár kastélyának romjait hordozó meredek sziklafal tövében nyílik a század elején felfedezett Grotta bianca és a Grotta mervigliosa hatalmas kettős sziklakapuja.
    Ez a kapu két egymás felett keletkezett barlangba vezet. Az alsó barlang, a Grotta bianca folyosója egy kevéssel a tenger szintje felett indul. Mielőtt ide behatolnánk, érdemes visszapillantanunk. Páratlan kilátás nyílik a barlangnyílásból a jobbról-balról vakítóan fehér sziklafalakkal keretezett kék tengerre.
    Az alagútszerű folyosó vagy 50 méternyire vezet a hegy belsejébe, majd kettéágazik. Baloldalt nagy, fekete tó akadályozza a továbbjutást. Amennyire belátható, körös-körül függőleges sziklafalak szegélyezik. A jobboldali elágazás a letörés fölé vezet. Alján a hullámzó tengerrel szemben kísértetiesen sima tükrű, sötét föld alatti tavat látunk, amely a hegy belseje felé húzódik. Amennyire lámpánk fényénél látható, a barlang mennyezete a tó túlsó oldalán eléri a tó színét, de azért mintha a sötétségben némi folytatását is lehetne sejteni.
    Mindkét tó vagy 10 méter mélységű. A vizük sótartalmát megvizsgálva, lényegesen kevesebbet találtak bennük, mint a tenger vizében. Csapadékos időben határozottan csökken a sótartalom, ebből arra következtethetünk, hogy a tavak alján édesvizű karsztforrások fakadnak.
    A Grotta bianca felett nyíló Grotta mervigliosához némi sziklamászás árán kell felkapaszkodnunk. Nevét méltán kapta, mert csodálatos zöldes, majd napnyugtakor rózsás fény tölti be a vagy 15 méter magas üreget, és bevonja a 10 métert is elérő pompás cseppkőképződményeket. Ezt a különös fényt a barlang az alatta 30 méternyire hullámzó tenger felszínéről visszavert napsugárzástól nyeri. A fény annyira intenzív, hogy a barlang elülső részében még valami gyér növényzet is megél. A növényzetet pusztulása után a szivárgó, csepegő víz mésztufa-réteggel vonja be.
    De tekintsük meg a barlangok legszebbikét, a Kék Barlangot. Csónakunkkal a sziget déli partja mentén még számos barlangnyílás mellett elhaladunk, majd megkerüljük a nyugati partot, és a Punta dell' Arceránál a sziget északnyugati részén a sziklafal tövében, közvetlenül a tenger szintjében meglátjuk azt az alig méter magas, háromszögletes nyílást, amelyen keresztül 1826-ban Augusztin Kopitsch német festő és költő beúszott a híressé vált barlangba, és felfedezte az olaszok egyik büszkeségét.
    A nyílás annyira kicsi, hogy külön erre a célra készített kis csónakkal lehet csak a barlangba bejutni. A nyílás kitágítása azonban megbontaná a különleges fényhatást. Óvatosan közeledünk a nyíláshoz, majd a hullámzó tengeren imbolygó csónakunk vezetője ügyesen felhasznál egy mély hullámvölgyet, a benne ülők lekuporodnak, és néhány pillanat alatt bent vagyunk az óriási méretű üregben, egy valószínűtlen, másik világban ...
    A víz színe leírhatatlan. A szűk bejáratból jóformán semmi világosság nem szűrődik a barlangba. Minden fény alulról, láthatatlan fényforrástól ered. Az azúrkéktől a világoszöldig terjedő színek minden árnyalatát látjuk a hullámzással állandóan váltakozni. Ennek az idegenszerű tüneménynek a hatását még fokozza, hogy minden vízbe mártott tárgy, az evező, a kéz ezüstös fényben ragyog.
    A tünemény oka, hogy a bejárati nyílás alatt kb. 15 méter átmérőjű hatalmas, víz alatti sziklaablakon jut a napfény a tengervíztől szűrve a barlangba, ahol a sugarak egy részét a vízfelület visszaveri, másik részét, elsősorban a kék és zöld sugarakat átengedi. A vízszintnek a hullámzás okozta változásával állandóan változik a visszavert és átbocsátott sugarak iránya, színösszetétele.
    A vagy 50 méter átmérőjű Kék csarnok felett 10 méter magasságban feszülő kupola alatt siklik csónakunk a tompított hullámzású vízen ebben a földöntúli fényben a csarnok déli végét szegélyező sziklafalig. Egy hullámhegyet felhasználva kikapaszkodunk a csónakból a sziklafalban tátongó egyik nyíláshoz, ahonnan erős szél fúj. A kezdetben nagyon szűk folyosó végül cseppköves falakkal szegélyezett tó fölé vezet, melynek túlsó végéről két nyílás látszik továbbvezetni.
    A csarnok délnyugati sarkából egy másik, kb. 200 méter hosszú folyosó vezet áthatolhatatlan sziklaomlásig. Ebben a folyosóban emberi beavatkozások, tágítások nyomai látszanak, sőt kiegyengetett, római téglákat tartalmazó nagyobb térséget is találunk. Valószínűnek látszik, hogy a barlangot már a római időkben is ismerték, látogatták. Kopitsch tehát csak "újra felfedezte" a barlangot. A szájhagyomány szerint a 200 méteres folyosó része annak az alagútnak, amelyen Tiberius és kísérete a barlangot mulatságok alkalmával a szárazföld felől felkereste. Ennek a mondának azonban ma már nincsenek kézzel fogható bizonyítékai.
    Sok vitára ad alkalmat a barlang keletkezésének magyarázata. Egyesek a tenger hullámverésével, mások a normális karsztosodási folyamattal magyarázzák a barlang kialakulását. Valószínűleg mindkét lehetőségben van igazság. A 200 méteres folyosó valamikor aktív barlangi patak medre lehetett, a jelenleg víz alatti hatalmas ablak volt a barlang eredeti, akkor még víz feletti nyílása. A sziget süllyedésével kapcsolatban lejjebb kerülő barlangnyíláson át a tenger hullámverése egyre jobban kiüregelte, tágította az eredeti barlang elülső szakaszát, amihez még hatalmas mennyezetomlások is járultak. Így alakult a mai Kék csarnok. Végül is egészen víz alá került az eredeti barlangnyílás.
    A hajdani karsztpatak mellett tanúskodnak a barlang közelében fakadó tenger alatti édesvizű források is.
    Maga a sziget, de a szemben levő szárazföld is többször süllyedhetett és emelkedhetett, nemcsak a geológiai idők, de a történelmi idők folyamán is. Ennek nyomait jól látni a sziklafalak különböző magasságában húzódó színlőkön. Sőt az is valószínű, hogy egyidőben különböző irányú mozgások is voltak. Például a híres Tiberius fürdőinek romjai ma is víz alatt vannak. Ezzel szemben a Pozzuolinál már szárazon levő három római oszlopon fúrókagylók számos nyoma látható, tehát hosszabb ideig víz alatt lehettek.
    Az is lehetséges, hogy a sziget nem egyformán süllyedt vagy emelkedett. A sziget keleti oldalán látható színlők ma 6 méternyire, a nyugati oldalon levők pedig csak 3 méternyire vannak a vízszint felett. Számos jel arra enged következtetni, hogy a sziget jelenleg süllyedőben van.
    Capri szigete megtanít bennünket arra, hogy nemcsak a sok kilométeres óriásbarlangok, de különleges természeti jelenségek bonyolult kapcsolódása révén még a jelentéktelennek látszó föld alatti üregek is csodás élményeket, érdekes, megoldásra váró feladatokat tartogathatnak az emberiség számára ...
    Melyik szebb, melyik a nagyobb élmény? Melyik szolgálja a tudományt, a természet megismerését jobban?
    Capri fénytüneménye vagy Aggtelek cseppkőóriásai, az alvilágban dübörgő Timavo vagy az Alpok föld alatti jéghegyei, a Carlsbadcave gigantikus termei vagy az ősember koponyáját rejtő kis Neander-völgyi barlang?
    Nem válaszolhatunk erre, mint ahogy nem mondhatjuk meg azt sem, vajon az atomok parányi világa vagy a naprendszereké az érdekesebb-e? Az egyik a másikból épül fel, az egyik a másiknak szerves következménye.
    Nem válaszolhatunk erre, mert mindig az tölti be a képzeletünket, annak a hatása alatt állunk, amelyikkel éppen foglalkozunk és amelyik új feladatokat tűz elénk. Nem választhatjuk szét a föld alatti jelenségeket, mert összetartoznak, együttesen szépek, érdekesek, tanulságosak és együttesen alkotják az örök éjszaka világát!
 
Vissza Ugrás a fejezet elejéhez


Felelős kiadó: a Kossuth könyvkiadó igazgatója. Műszaki vezető: Szécsi Andor. Technikai szerkesztő: Neuwald Andor.
A szedést 1957. IX. 10-én kezdték meg. Megjelent 1958. II. 20-án 10 000 példányban.
Tartalmaz: 11,6 szerk. ívet. Terjedelem: 20,8 + 3½ mell. (A/5) ív.
14822. Franklin-nyomda. Budapest, VIII. Szentkirályi u. 28. Felelős: Vértes Ferenc.

Az Internetes változat Szenti Tamás munkája (a könyv szövegének és fényképeinek digitalizálása) alapján készült 2005-ben.
Képfeldolgozás és HTML kódolás: Kovács Attila.

A kotet kepei