Királyerdő
    (Lénárt Emese)

2003. augusztus 28-30.

Így majd egy év távlatából már egyáltalán nem emlékszem, honnan és mikor indultunk. Az az első kép, hogy már benn ülünk Sári kocsijában, Láce, Marcsi és jómagam, és robogunk Debrecen felé, ahol csatlakozik majd hozzánk Tóth Zoli a saját autójával, benne Kata és Anikó.

    Arra tisztán emlékszem, hogy késő délután értünk Debrecenbe, ahol Sári és Marcsi parázs vitába keveredett afölött, hogy merre a hova, de végül Sári nyert. Kata már kicsit aggodalmas volt, hogy mikorra fogunk így kiérni, és a kolozsvári barlangászok várnak minket valahol útközben. Gondolom, ennek a sietségnek is tudható be többek között, hogy a határt átlépve a lehető legrövidebb úton próbáltunk eljutni úticélunkig. Ennek meg is lett a következménye. Így történt:

    Miután egyeztet az autóstérképpel, Sári egy rövidebb utat választ. Amikor rákanyarodunk egy, éppen az útról fellebbenő libacsapat közepette a rövidítésre, még nem tudjuk, hogy tulajdonképpen hosszabbítás lesz belőle. Átvágunk néhány falun, miközben a forgalmi és helyiségjelző táblák egyre fogynak. Beérve egy faluba, amelynek a nevét akkor tudtam, de mára már a feledés homályába süllyedt, az út fokozatosan átalakul földúttá. Majd csinál egy ipszilon elágazást, persze jelzőtábla nélkül, így mindkét irány ismeretlen. Elautózgatunk az egyiken, el is érünk a faluszéli dombokon húzódó libalegelőkig, ahol az út további metamorfózion megy keresztül. Innen csak gyalog járható.

    Visszatérünk az ipszilon-elágazáshoz, és kizárásos alapon a másik utat választjuk. Ekkor már erősen alkonyodik, de sebaj, a következő falu csak 7 km.

    Porzunk az úton, amely nem túl bizalomgerjesztő, mögöttünk Zoli a kis piros autóval, és kissé bizonytalanok vagyunk az irányt illetőleg. Egy helyütt megállunk érdeklődni, de bekövetkezik a várható: magyarul nem megy a kommunikáció, mi pedig románul nem tudunk. Tétován megszólalok angolul, hogy hátha ... de nem.

    Magunk mögött hagyjuk a falut, hepehupás hegyi szerpentinné változik a jó kis rövidítésünk. Meglepetésként ér minket egy újabb ipszilon-elágazás. A tábla hiánya persze már nem lep meg. Kisebb tanakodás után a jobboldalit választjuk.

    Maximum 20 km/óra sebességgel döcögünk a rohamosan sötétedő erdőben. Egy helyütt fával rakott szekeret kerülünk, de már nem próbálunk útbaigazítást kérni. Újabb ipszilon, újabb intuíciókra való támaszkodás. Továbbra is jobbra tartunk. Így tanultuk a KRESZ-ben.

    Több mint egy órája poroszkálunk a feketévé vált erdőben, és a Fekete Erdőt keressük, legalábbis ha jól értelmeztük a keresett falu román nevét. Az út döcögősen tekeredik egyre feljebb, kezdeti bizakodó hangulatunk a helyes irányt illetően semmivé vált, csak megyünk-megyünk, mintha az út körbe-körbe végtelenítve kígyózna fel a hegyre. A következő ipszilonnál megállunk, kiszállunk a kocsikból, mert mostanra már minden oly bizonytalan, hogy ezt kupaktanács nélkül nem lehet megoldani. Tanakodunk, melyik utat válasszuk. Mindkettő egyformán gödrös, egyforma széles, egyaránt bebújik a fák közé. Végül elindulunk a lefelé vezetőn. Néhány perc után meglátjuk az első villanyoszlopot. Hamarosan következik a falu szélét jelző tábla is, és tényleg, valami Fekete nevű helyen vagyunk. Diadal. A 7 km-es levágást sikerült megtennünk alig másfél óra alatt.

    Egyszer s mindenkorra megjegyezzük, hogy járt utat a járatlanért nem jó elhagyni, legalábbis kocsival.

    Innen már aszfalton robogunk tovább. Este 10 magasságában érünk a megbeszélt helyre, ahol persze már egy fia barlangász sincs. A kocsma előtti sötétségben üldögélők magyarul kérdik, merre tartunk, stopot keresnek. Arrafelé, ahonnan mi most jöttünk, tehát tovább kell várniuk. A sötétben nem látjuk egymást, csak árnyak beszélgetnek. Ez az első alkalom, hogy hallom, hogyan bánnak az erdélyiek édes anyanyelvünkkel, és bizony, szerintem kedvesebben, mint mi. Szívesen elhallgatnám még ezt az ismeretlenül-ismerős arcnélküli hangot, de mennünk kell tovább.

    Itt már Zoli áll az élre, hogy Kata mondhassa neki az útirányt. Hamarosan hatalmas fékezés, és megállunk egy csapat mellett, akik kocsijaik körül csoportosulnak az éjszakai útszélen. Rábukkantunk a kolozsváriakra.

    Ők is autóba ülnek, és együtt indulunk tovább. Letérünk egy földútra, ami egy tó partja köré tekeredik, majd hirtelen véget ér. Leparkolunk, kiszállunk. A hangokból ítélve néhányan a tóba rohannak. A part meredek, középütt az út és két oldalán pár méternyi vízszintes terep, feljebb erdősáv. Gondoljuk, hogy ide a fürdőzés végett jöttünk, s majd továbbállunk, táborhelyet keresve. Nagyon fáradtak vagyunk, csak imbolygunk a sötétben, le a vízhez, ismét fel az autókhoz, talán iszogatunk is, és szeretnénk már aludni. Az éjszaka majdhogynem trópusi, időnként forró szélrohamok érnek el minket, ilyen meleg éjjelt itthon még nem tapasztaltam. Várunk, várogatunk, közben középen kis tábortűz születik. Amikor előkerülnek a polifómok és sátrak, már gyanús, hogy itt maradunk. Mire ez kiderül, már közelebb a hajnal, mint az előző alkony. Sátrat már nem verünk, nem is igen lenne hová, az a kis vízszintes terep nem igazán alkalmas rá. Ledobjuk a polifómokat, ki ide, ki oda, és elheverünk. A part erősen homokos. Minden 10 percben felriadunk a forró szél által a képünkbe vágott homokra. Izzadunk a hálózsákban. Kibújunk belőle, ekkor teljes testfelületre kapjuk a homokáldást. Néhány óráig folytatódik ez a móka, kibújás, szélroham, homok köpködése és leporolás, visszabújás, bepállás, ismét kibújás, szél, homok, stb. Hajnalban záporra ébredünk. Két perc alatt bedobáljuk a kocsiba a fekhelyeket, és elindulunk be a faluba, reggeli kávéra. Kóvályog a világ, olyan fáradtak vagyunk. Ez az alvás minden volt, csak pihentető nem. Közben teljes komolysággal rákezd az eső, ömlik, mintha dézsából öntenék. Esőfüggönyön keresztül szemléljük a vidéket.

    A kocsmában húzódó asztalt teljes hosszában végigüljük, kávékat, gyümölcsleveket kérünk. A kávé üvegpohárban érkezik, nagy adag tejszínhabbal. Teljesen finom. Kisebb sorakozó támad az egyetlen koedukált vécé előtt, de végül mindenki sorra kerül. A kocsma pincéjét elfoglaló boltocskában vásárolunk némi sört és elemózsiát.

    Kb. 15 perces autózással érjük el a táborhelyet. Egy mély völgybe sorjázunk be, ahol kiszáradt patakmeder található, hatalmas kövekkel. Kb. 300 métert kell gyalogolni. Itt letáborozunk, de ez sem megy könnyen. A kocsik a völgy felemagasságánál húzódó útra állnak, hogy onnan majd levigyük a cuccokat. De a hegyoldal erősen omlik, minden lépésnél bokáig süllyed az ember, haladni nemcsak nehéz rajta, hanem helyenként egyenesen életveszélyes. Felküzdöm magam majdnem az útig, s azalatt 3 méterrel elfogy a tudomány. Egy arra tébláboló erdélyi fiú húz ki, szó szerint, szorongatott helyzetemből. Lefelé inkább körbe megyek. Nem csak én vagyok ezen a nézeten, mások sem kíváncsiak a lejtőre még egyszer.

    Becuccolunk a völgybe, tábort verünk. Hamar tűzrakásra kerül a sor. Mindenkin meglátszik az előző rövid éjszaka, hamarosan alvókkal van tele a tábor. Lácéval és Zolival inkább körülnézünk a környéken.

    Felkapaszkodunk a hegy felsőbb régióiba, ahol találunk egy hatalmas birkacsordát. A báránykákat hat óriási kutya őrzi, akik hamar eldöntik, hogy nekünk, betolakodóknak, vesznünk kell. Szerencsére a juhász résen van, és visszaparancsolja a kutyákat, pedig az egyik már úgy 30 centire volt a kezemtől. Biztos finom falat lettem volna.

    Továbbhaladunk felfelé. Innen már látszik, hogy közel a csúcs.

    Mire leküzdjük a nincs-túl-messze távot, addigra kiderül, hogy a csúcs csak egy plató, és még azon felül is van egy csúcs. Kicsit fáradunk, de ha már idáig eljöttünk, nézzük meg a kilátást!

    Ismét nekivágunk, nyelvünk a térdünkig ér, de felérünk végre. Egy újabb platóra, ami felett látszik az igazi csúcs.

    A barlangász nem csügged, csak úgy érzi, tehát továbbporoszkálunk. Innen már gyönyörű kilátás nyílik a völgybe, amelyből jöttünk, de mi a másik irányba szeretnénk letekinteni. Végre-valahára felérünk ... és már meg sem lep, hogy ez csak egy újabb plató, amely fölött látszik a "csúcs". Nem érdekel tovább a Matrjoska-hegy, nem vagyok hajlandó továbbmenni. Láce is ezen a véleményen van. Zoli viszont nem adja fel, holott világos, hogy ez a Végenincs-hegy, aminek sehol nincs csúcsa.

    Jó tíz perc múlva pijjogás, majd kiabálás: Itt a vége, nagyon szép a kilátás!

    Na jó, menjünk ... nagy nehezen felcaplatunk, és tényleg, itt a vége a hegynek. És a kilátás csodálatos. Hátunk mögött a völgy felé hullámzó szelídzöld hegyoldal, előttünk a szemben levő, távoli hegy sötét fenyvessel takart meredélye. Alattunk a mélység, szintén fenyvesekkel.

    Ezért megérte. Legeltetjük még a szemünket egy darabig, majd visszaindulunk. Lefelé menet nem találkozunk a nyájjal.

    A táborba visszaérve kiderül, hogy ma este kocsmázás lészen. Az erdélyiek eltűnnek, míg mi tanakodunk, vajon csatlakozzunk-e hozzájuk. Végül megszavazzuk, hogy megyünk. A völgy bejáratánál mások is sátoroznak, itt állnak az autóink is. Mivel sörözni indulunk, fel sem merül bennünk, hogy kocsiba üljünk. Túl későn ébredünk rá, hogy a többiek kocsival mentek el, valószínűleg nem véletlenül.

    Másfél órás kutyagolás után érjük el a kocsmát. A völgyben végigvezet a műút, patak partján, hatalmas hegyoldalak között. A házak egymástól nagyon messze helyezkednek el, de azért látótávolságon belül. Tanyának sűrű, falunak ritka.

    A kocsmázás végül jól sikeredik, de ismét jelentkezik rajtunk a fáradtság. Végül egyik vendéglátónk kocsival visszafuvaroz minket az út nagyobb részén. Az éjszakai erdő kellős közepén kitessékel minket a kocsiból, mondván, hogy innen már csak pár lépés. Érdekes érzés a szurokfekete ismeretlen semmiben gyalogolni, de hamarosan tényleg rábukkanunk a völgy bejáratánál levő táborra. Innen már csak pár perc a mi szállásunk. Hamarosan befutnak a többiek is, ismét tüzet raknak. Hajnalig megy a beszélgetés.

    Többen sátrat sem vernek, elhevernek a csillagos ég alatt. Kellemetlen meglepetésként éri őket a hirtelen megeredő zápor. Mire felállítják a sátrakat, az eső eláll.

    Reggel kaja után cuccolás, megyünk a Tutajosként emlegetett barlangba, ahol néhány éve egyik társuk (Ugron Gábor, 26 évesen) kutatás közben egy baleset következtében elhunyt. Az ő emlékére szerveződött ez a mai túra.

    Szép völgybe kanyarodunk be a kocsikkal. Itt leparkolunk, ami nem könnyű, mert olyan sok hely azért nincs. Végül közülünk csak Sári, Zoli és én vállalkozunk a barlangtúrára. A tágas, patakos bejáratnál emléktábla, körülötte 30-40 ember, gyerekek, nők, minden korosztály. A beszédről lekésünk. A koszorú pedig nem itt kerül elhelyezésre, hanem beljebb, a majdnem a végpontnál levő emlékhelynél.

    Hosszú, széles patakos folyosóban haladunk, a patak partja kiemelkedő homokpad. Ezen lépdelve kicsit le kell hajtani a fejet, mert a plafon nem túl magas. Az előttünk-mögöttünk haladók lámpái szép összképet adnak ki. Szinte mindenki bejön, rövidnadrágban, pólóban, sisak nélkül, fejlámpával vagy kézi lámpával. A folyosó végén szifonkerülő, felmászunk egy omladékon. Ide már csak néhányan jövünk fel. Hamarosan elérünk egy nagyobb termet, aminek a hátsó falánál az újabb emléktábla alá kerül az erdélyiek által eddig kézről-kézre adogatott koszorú. Innen kb. 50 m a végpontot jelző szifon. Sári és Zoli nekilódulnak, hogy megnézzék. Jó 15 perc múlva térnek vissza. Kifelé a falra festett nyilak mutatják a helyes iránt. Anélkül biztos, hogy az ember elkalamol, mert néhol az egyértelműnek látszó út vakvágány. (Erről a barlangról van egy nagyon jellemző fénykép a kolozsvári barlangászok honlapján - ha jól vettem ki, Lesi Vizes néven.)

    Mire kiérünk, már indulni kell hazafelé. Gyorsan átcuccolunk, elköszönünk, és irány a határ. Elhatározzuk, hogy Debrecenben meglátogatjuk Ibikét. Ahogy a városba beérve követjük Zoli kocsiját, Sári megjegyzi, hogy miért ilyen hülye utat választott Zoli, erre sokkal hosszabb ... mire Láce felhívja a figyelmét, hogy a követett kocsi piros ugyan, de nem a Zolié, mert ők már rég elfordultak, és mit is akarunk ettől az idegen autótól? Ezután korrigáljuk az irányt. Már öreg este van, mire kiisszuk Ibinek a Nescafé készletét, és elindulunk Miskolc felé. Esőben, jó későn érünk haza.